Fülöp-szigetek – Méltóságot adó segítség

Munkás Szent József-templom, Tagbilaran

A projekthez a legnagyobb támogatást az Olasz Püspöki Konferencia és a spanyol karitász nyújtotta, nyújtja. Emellett alapítványok, cégek és magánszemélyek is hozzájárulnak a folytatáshoz. Egy ház felépítése 160 ezer pesóba kerül, ami valamivel több mint egymillió forint. Ebből a pénzből egy kétszobás, egyszerű otthon készül el.

Kik költözhetnek ide? Az egyházmegye egy alapos kérdőívet készített, amelynek segítségével megvizsgálják az érintettek helyzetét. A kérdéssort például a papnövendékek is megkapják, akik a szüneteket plébániákra beosztva töltik. Nekik is feladatuk, hogy a plébános segítségével felkutassák azokat, akik a leginkább rászorulók. Egy házba átlagosan öt fő költözik, nem ritkán három generáció képviseletében.

Baclayon temploma a földrengés után

A kiválasztottak ingyen kapják meg a házat – a földet azonban minimális áron meg kell venniük. Azért van ez így, hogy a ház ne csak átmeneti szállás vagy véletlenszerű adomány legyen, hanem valóban olyan otthon, amiben benne van a család munkája. Ezenfelül az ingatlan így a család nevére kerül, ezáltal visszanyerik méltóságukat, lehetővé válik, hogy felemeljék fejüket. Márpedig a segítségnek pontosan ez a célja, hogy az ember visszanyerje méltóságát – mondta el Val atya, a projekt felelőse.

A magyar küldöttség Cortes közelében egy olyan telepet keresett fel, ahol mintegy 800 ember talált már otthonra. Most még a városi munkáikból kell kizárólagosan megélniük, ám az egyházmegye szeretne állatokat és vetőmagot is vásárolni, hogy ezáltal szintén segítse a családok megerősödését, gyökeret verését.

A lourdes-i templom üvegablaka, Tagbilaran

Val atya elmondta, hogy egyesek méltatlankodva kérdezték meg: hogy lehet, hogy nem katolikusok is kapnak itt házat, új otthont? A válasza csak ennyi volt: a házak a szegényeknek, nem pedig felekezetek, vallások vagy politikai pártok követőinek épülnek. A szegénység nem ismeri ezeket a kategóriákat.

Úgy tűnik, hogy Bohol katolikusai, miközben romba dőlt otthonaikat és templomaikat kezdik újraépíteni, valami még fontosabbra is ráébredtek: nincs olyan nehéz helyzet, amikor elég lenne önmagunkkal foglalkozni. Nincs olyan csapás, ami feljogosíthatna arra, hogy csak a saját javunkra munkálkodjunk. Mindig lehet, mindig kell segíteni másoknak – ahogy azt kedves szentjük, Szent Erzsébet is tette. Ezért különösen is szívbe markoló, hogy a pusztulás és építkezés helyeit látogatva azt kérték a magyar küldöttségtől, hogy mutassák be Erzsébet életét, meséljék el történeteit, hiszen a szent életű magyar királylány példája bátorítás és megerősítés a világ legtávolabbi csücskeiben élőknek is.

* * *

A Fülöp-szigeteket alkotó hétezer sziget közül Bohol a tizedik legnagyobb. Lakói animista hitet követtek, s nagy harcosok hírében álltak. Az 1521-es Magellán-expedíció nem is időzött el náluk. Érdekes módon azonban amikor a spanyolok Legazpi vezetésével 1565-ben visszatértek, barátsági vérszerződést kötöttek velük – talán azért, mert más őslakosokkal ellentétben nem ijedtek meg tőlük. A misszió megkezdésére azonban még 1596-ig várni kellett, ekkor jött létre az első jezsuita közösség Baclayonban.

A térítés egy sajátos fordulatnak köszönhetően rendkívüli sikert hozott: a jezsuiták rájöttek, hogy a boholanók szeretnek énekelni. Ezért a katekizmus szövegeit dalban tanították meg nekik. Olykor nem is értették, mit énekelnek, a hit azonban mégis beköltözött a szívükbe. Három hónap elteltével érkeztek az elsők, akik önként kérték a keresztséget. Ez kivételes eset volt, hisz a spanyolok sokkal inkább karddal terjesztették a vallásosságot. 1600-ra egyesek szerint már a sziget fele keresztény lett.

A négyszáz éves looni templom is elpusztult a földrengésben

A szigetlakók megtéréséhez kapcsolódik egy történet is. Loay királyának a lánya megbetegedett, s egyetlen sámán sem tudta meggyógyítani. Ekkor egyik tanácsadója azt mondta neki, hogy a baclayoni fehér papok valami olyasmit tesznek (keresztelnek), amitől – mint mondták – az ember nem hal meg, hanem örökké él. A király hívatta is Juan Sanchez atyát, s megkereszteltette lányát, aki ekkor hirtelen jobban lett. Erre persze mindenki meg akart keresztelkedni. Pár hét után azonban kiderült, hogy a lány nem gyógyult meg, csak kissé jobban lett. Az átmeneti javulás hirtelen elmúlt, s meghalt. Erre sok megkeresztelkedett őslakos ment méltatlankodva a királyhoz, mondván, nem ezt várták az új hittől. A király ekkor olyan hitről tett tanúságot, ami megindító: azt mondta, ez az ő primíciája, zsengeáldozata az Úrnak. A szigeten azóta is szokás, hogy a fa első termését, az állat első tejét az egyháznak adják, valamint hogy a népes családok gyermekeik közül egyet Istennek ajánlanak. Igen sok papi és szerzetesi hivatás fakad a szigeten, ezért a Fülöp-szigeteken szinte mindenhol lehet boholano pappal, szerzetessel találkozni.

Ebben a korban elkezdték Bohol szigetét Noé bárkájának nevezni – olyan földdarab volt ez ugyanis, amelyet a szigetvilág közepében elkerültek a természeti csapások és a háborúk.

Ez az idilli állapot nem tartott sokáig, megjelentek az indonéz szigetvilágból érkező kalózok, akik hatalmas hajóhadakkal, az októberi, délkeletről fújó monszunszelekkel érkeztek, a városokat kirabolták, felégették, majd foglyaikkal a szél fordultával tértek vissza otthonukba. Az elraboltakért váltságdíjat kértek: a gyerekekért pár pesót, a felnőtt nőkért húszat, a férfiakért negyvenet – a papokért pedig akár 500-1000 aranypénzt is. Tudták, milyen fontosak a helyieknek a papjaik, s milyen nagy áldozatra képesek értük.

Alburquerque temploma

Amikor a spanyol korona (a kalózoknak fizetett sarc fejében) el tudta érni, hogy a támadások ötven évre szüneteljenek, a sziget fejlődni kezdett. Ekkor, a 18. század első felében-derekán épültek az első kőtemplomok is, kihasználva a békét (Baclayon, Loboc).

Időközben a cebui ágostonosok is feltűntek, akik a jezsuita rend feloszlatását követően átvették a sziget lelkigondozását, s megkezdték a templomok és iskolák hálózatának kiépítését.

Az emberek és az egyház sorsa az évszázadok során szorosan összefonódott, sőt eggyé vált. A május elején esedékes fiestára (nagyjából a templombúcsú és a közösségi, települési ünnep ötvözete) minden boholano igyekszik hazatérni, bárhol éljen is. Ilyenkor minden család, legyen gazdag vagy szegény, vendégfogadást készít elő. A házaik ajtajai nyitva vannak, bárki bárhova betérhet egy szóra, közös ünneplésre (a vándor figyeljen: csak függönyös ablakú házba lépjen be, itt laknak ugyanis a sziget lakosságának 90 százalékát kitevő katolikusok. A többiek is szívesen látják persze, de náluk ne számítson ünnepi lakomára).

Egy tanmese szerint Szent Péter egyszer egy filippínót fogadott a mennyben, s körbevezette őt. Megálltak a Fülöp-szigetekiek csoportjainál. Mindegyiküket fel lehetett ismerni egy-egy jellegzetes vonásukról – a cebuiakat például arról, hogy hangosan énekeltek és táncoltak, annyira örültek egymásnak. Az egyik sarokban azonban egy síró csoportot vettek észre. A friss üdvözült meg is kérdezte: „Kik ezek, hogy még a mennyben is sírnak?” Péter így felelt: „Ők a boholanók, akik azért sírnak, mert ma van a fiestájuk, s nem mehettek haza.”
Igen, a boholanók számára az élet és a hit egy: közösség, ünnep, öröm. Minden bizonnyal ez lehet az oka annak, hogy a súlyos történelmi és természeti csapások után mindannyiszor derűs lélekkel tudnak talpra állni.

Fotó: Wikimedia

Török Csaba/Magyar Kurír