Ukrajna sötétbe borult – Gyújtsuk meg a béke fényeit!

Az egész országban áramszünetek vannak az erőművekre és elektromos hálózatokra mért célzott orosz bombázások miatt: a sötétség és a fagy – a romboláson és a halálon felül – újabb rémálomként nehezedik az emberekre.

Mi lehet ma a válaszunk egy kegyetlen háborúra, amelyhez úgy tűnik, hozzászoktunk?

Ukrajna sötétbe borult. Az erőműveket érő bombázások súlyosan veszélyeztetik az energiahálózat működőképességét, amit a már közel négy évnyi háború során a rendszeres támadások eleve meggyengítettek. Megrázóak, és jól érzékeltetik a helyzetet a fényképek az ukrán városokról, amelyek estére, éjszakára elsötétülnek az áramellátás szigorú és hosszan tartó korlátozásai miatt. Az energiahiány azonban nem csupán az éjszakai világítást érinti: leállnak a fűtési rendszerek; nem működnek a szivattyúk, amelyek a víz áramlását segítik a vízvezetékekben és vizet juttatnak a felsőbb emeletekre; a liftek leállnak, holott Kijevben és más városokban sok tízemeletes ház is van. Ez csak néhány a következmények közül, amelyek súlyosan érintik az emberek mindennapjait. Azt jelzik, hogy

hosszú éjszaka következik, egy sötét és nagyon kemény tél éjszakája.

Ha az ember hozzászokik a háborúhoz, könnyen belefárad, közönyössé válik, a figyelem pedig gyakran a katonai és politikai kérdésekre összpontosul, rabul ejti az egyik vagy másik fél propagandája. Így könnyű elfelejteni vagy figyelmen kívül hagyni azt, hogyan élik meg az emberek a háborút, különösen azok, akik az áldozatai, a fegyvertelenek, védtelenek, akik elszenvedik a legkeményebb következményeket.

Ahhoz, hogy megismerjük és megértsük a háborút, az ő életükre kell tekinteni, meg kell hallgatni – nem felületesen – azok hangját, akik szenvednek, a védtelenek szemébe kell nézni.

Akinek alkalma volt ellátogatni Ukrajnába ebben a közel négy évben, és ott közel lépett az áldozatokhoz, az megismerhette a mély fájdalmat és egy ellenálló, de a háborútól kimerült civil társadalom rendíthetetlenségét. Meghallgathattuk kelet- és dél-ukrajnai menekült nők történeteit, a megszállás és az erőszak, a pusztítás és a romba döntött házak történeteit, meneküléstörténeteket élet és halál között, elpusztított életek történetét; idősek elbeszéléseit, akik mindent elvesztettek, vagy fiatalokét, nagyon fiatalokét is, akiknek álmai összetörtek; tanúi lehettünk azok rettegésének, akik az éjszakát bombázások közepette töltik; láthattuk a fiatal háborús özvegyek megkeményedett arcát és meghallgathattuk fájdalommal teli szavaikat; találkozhattunk gyerekekkel, akik elvesztették mosolyukat a háborús trauma miatt; olyan fiatalok és kevésbé fiatalok jöttek szembe velünk, akik meg lettek csonkítva (úgy számolják, hogy ma körülbelül 100 ezren vannak egész Ukrajnában); láthattuk házak, épületek pusztulását a városok szívében; ellátogattunk temetőkbe, katonák százainak, ezreinek sírjaihoz, a konfliktus miatt összetört életek emlékéhez. A háború ez, és még sok minden más. Gépezet, amely teljes egészében felőrli az egyéni és társadalmi életet.

Ukrajna sötétségben él, egy olyan háború sötétségében, amelyben nem látszik a diplomáciai megoldás, és úgy tűnik, csak a harc folytatása számára van tér.

A háború sűrű leple borítja sötétségbe a jövő horizontját.

Ebben a sötétségben hallani lehet az ukrán nők és férfiak kiáltását, olykor néma kiáltását, akik azt mondják, elég a háborúból, békét akarnak. Leó pápa hangjával felerősíti a kiáltásukat és a sok háború miatt szenvedő nép kiáltását. Erőteljesen hangsúlyozta a Colosseumban, a Sant’Egidio közösség által Assisi szellemében szervezett béketalálkozó imádságában: „A világ békére szomjazik: a megbékélés valódi és tartós korszakára van szüksége, amely véget vet a hatalommal való visszaélésnek... Elég a háborúkból, a halottak és menekültek szívszorító tömegeiből, a mérhetetlen pusztításból!” És aztán még nagyobb erővel mondta: „Nem fogadhatjuk el…, hogy megszokjuk a háborút mint az emberi történelem természetes kísérőjét! Elég! Ez a szegények kiáltása és a föld kiáltása. Elég!”

A szemébe kell nézni a háborúnak. Vagyis azoknak a szemében kell megnézni a háborút, akik megélik, elszenvedik.

A háború elsősorban nem a távolból folytatott, élénk viták íze, vagy a médiában és a politikában szerepelni kívánók kedvtelése, hanem emberek, védtelen emberek drámai tapasztalata, akiket gyakran megvetnek, pedig éppen ők a háborús erőszak első áldozatai. Aki a szemébe néz az áldozatoknak és meghallgatja hangjukat, nem teheti, hogy ne csatlakozzon ehhez az „Elég!”-hez. Fel kell lázadni a háború és annak vaslogikája ellen. A háborúra, amely sötétségbe taszít, úgy kell válaszolni, hogy fényeket gyújtunk. A humanitárius szolidaritás az egyik ilyen fény, amelyre egyre nagyobb szükség van. Az ukrajnai háború tekintetében, a lakosság gyötrelmes szenvedésével szemben, a humanitárius kötelezettségvállalás nem csupán egy emberszeretetről tanúskodó opció. Elkerülhetetlen szükségszerűség: háromból egy ukrán embernek szüksége van humanitárius segítségre. Ez egy emberi és társadalmi szükségszerűség. Politikai szükségszerűség is, mert a humanitárius kötelezettségvállalás a háborúban befektetés a békébe, a béketeremtés egy gyakorlata.

A humanitárius kötelezettségvállalás segít megteremteni a béke tereit, megszabadítani az erőszaktól, a gyűlölettől, az embertelenségtől. Energiákat szabadít fel, fényeket gyújt, hogy fel lehessen ismerni a béke útjait.

A sötétségben lévő Ukrajna azt kéri, hogy ne adjuk át magunkat a háború logikájának, amely saját eszkalációjában találja meg létjogosultságát. Azt kéri, hogy folytassuk a béke keresésének útjait. Olyan emberekre van szüksége, akik gyakorolják a párbeszéd művészetét. Diplomáciai erőfeszítéseket és tárgyalási folyamatokat kér, amelyek meggyújtják a béke fényét. Nem igaz, hogy diplomácia és háború összeegyeztethetetlenek, hogy amikor ágyúk dörögnek, minden lehetőség bezárul a diplomáciai cselekvés előtt. Minden háborúban, még a legkeményebb összecsapások közepette is, mindig volt diplomáciai tevékenység a megoldások keresésére.

Az ukrajnai háborúban még van tér a tárgyalásra, még ha úgy tűnhet is, hogy meg kell adni magunkat a háború „realizmusának”.

Realista látásmód, ha szakítunk azzal az ostoba alternatívával, hogy vagy háború, vagy diplomácia.

Az ukrajnai sötétségben a humanitárius kötelezettségvállalás, a tárgyalások, a párbeszéd azok a fények, amelyek lehetővé teszik, hogy észrevegyük a békét és reménnyel tekintsünk a jövőre. „Szükség van emberségre a sötét időkben” – ahogy Hannah Arendt írta.

*

A szerző, Adriano Roccucci olasz történész, a modernkori történelem professzora a Roma Tre Egyetem Filozófia, Kommunikáció és Színház Tanszékén. Kutatásai főként a 20. századi orosz és ukrán történelemre, az orosz ortodox egyház és a Szovjetunió kapcsolatára, valamint a Szentszék és Moszkva viszonyára irányulnak. Emellett a Sant’Egidio közösség alelnöke.

Forrás: Avvenire

Fotó: Avvenire; Santegidio.org

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír