Szentmártoni Mihály SJ aranymiséjét ünnepelte a római magyar közösség

A Santo Stefano Rotondóban bemutatott hó végi magyar szentmisén számos zarándokcsoport, valamint a Rómában élő magyar papok és szerzetesek is részt vettek.

Szentmártoni Mihály Újvidéken született 1945-ben, filozófiát, teológiát és lélektant tanult Zágrábban. Tíz évig tanárként és gyakorló pszichológusként tevékenykedett a horvát fővárosban. 1975. november 16-án szentelték pappá. Jelmondata: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10)

Mintegy negyven éve él Rómában, meghatározó tagja a római magyar egyházi közösségnek. Jelenleg a Kaniziusz Szent Péter jezsuita házban él, és folytatja tudományos, apostoli és lelkiségi szolgálatát Rómában. 2025 februárjában ünnepelte 80. születésnapját.

A szentmisében az aranymisés jubilánst Törő András, a Pápai Magyar Egyházi Intézet rektora köszöntötte.

Az alábbiakban Szentmártoni Mihály Örömteli hála című, aranymisén elmondott homíliájából olvashatók részletek.  

Furcsa ez a mai ünnepnap. Várakozás és visszatekintés, remény és hála találkoznak egymással. Advent első vasárnapja a jövőre irányítja figyelmünket, az én ötvenéves papi évfordulóm a múltat igyekszik egy csokorba kötni. Hiszem, hogy ez a két távlat mai találkozója nem a véletlen műve, hanem a Gondviselő Isten visszajelzése. Pontosan ilyen távlatból szeretném elmondani, mit jelentett, és még ma is mit jelent nekem papnak lenni.

Az elmúlt ötven év megtanított arra, hogy a papi identitás négy pilléren nyugszik. A motiváción: nem valamiért, hanem Valakiért lesz valaki pap. Az énképen: a pap önazonosságát nem az határozza meg, hogy mit tesz, hanem, hogy ki ő. A szerepen: a pap nem szociális dolgozó, hanem a hit tanúja. A küldetésen: a pap nem a vallási értékek pénztárosa, hanem kincstárnoka.

Motiváció. Miért lesz valaki pap vagy szerzetes? Egyes statisztikák szerint három serdülő közül legalább egynek megfordul a fejében az a gondolat, hogy pap, illetve szerzetes lesz. Aztán mégsem lesz sem ez, sem az. Ellenben sokan mégis meghallják a hívást, elfogadják és megelégedetten élik papi, illetve szerzetesi szolgálatukat. Charles de Foucauld, a katonából lett remete pap mondta egyszer, hogy

értelmetlen azt mondani, hogy valaki „hivatást választ”. A hivatást nem mi választjuk, hanem Isten, mi csak felismerjük és elfogadjuk.

Énkép. Újmiséken szokott elhangzani az ihletett szónok magasan szárnyaló beszédében: íme, itt áll előttünk egy csinos, okos, nagy pályafutásra jogosult tehetséges fiatalember, aki pedig minderről lemond, magára veszi a nőtlenség keresztjét, nemet mond a világ csábításainak, és feláldozza fiatal életét a papság oltárán. Ha pedig szerzetesi fogadalomról van szó, akkor még azt is igyekeznek hozzáfűzni, hogy meghalt a világnak, lemondott minden örömről, hogy csak a vezeklésnek és imának éljen.

Hálát adok Istennek, hogy nem ilyen beszéd hangzott el az én újmisémen 1975-ben az újvidéki Szent Erzsébet-templomban. Mert nem ez a papi, illetve szerzetesi hivatás lényege.

Szerelem az a javából, olyannyira, hogy „józan ésszel”, megfontolt számításból senki sem merné vállalni. Titok ez még a „meghívott” szívében is, amit alig ért, de ami után repesve vágyakozik, örömmel készül, lelkesen tervez, titokban álmodozik róla, akár a fiú a lányról.

A cölibátussal szokták ijesztgetni a fiatalokat, hogy túl nehéz az, nem is tudja, mire vállalkozik, aztán majd jönnek a nehézségek, megbánja százszor is döntését. Meg nem is lehet olyasvalamire vállalkozni, amit az ember nem ismer. Tévhit ez a javából. Mi, papok nem a cölibátust választjuk, hanem a nőtlenségben megélt papságot. Nem két döntésről van itt szó, csak egyről. A jövőt pedig úgysem képes senki elővételezni: a házasság is kockázatos vállalkozás.

Az életre szóló döntést is igyekeznek leépíteni: nem lehet ilyen döntést hozni. De lehet, éspedig két oknál fogva. Az egyik pszichológiai jellegű: minden szereteten alapuló döntés önmagában hordozza végleges jellegét. Senki sem mondhatja komolyan a másiknak, hogy „szeretlek egy-két évig, aztán meglátjuk”. Ez nem szeretet, hanem haszonlesés. A másik teológiai jellegű.

Az Úr Jézus hívása mindig végleges: nem vonja vissza meghívását. Ez azt jelenti, hogy a kitartás nem csak az emberi akarat műve, hanem a kegyelemé. Jézus ugyanis egy óriási horderejű biztosítékot adott tanítványainak: én veletek vagyok mindvégig.

Figyeljük meg jól, nem azt mondta, hogy majd velük lesz, hanem hogy velük van. Ez visszautalás isteni természetére: Isten az, aki van. Jézus az, aki velünk van.

Szerep. A papi hivatás nem szerepjátszás, nem szakma, hanem egy nagy kaland. Nagy szívek, bátor lelkek isteni kalandja, hogy vállalják Jézus életét, hogy rábízzák jövőjüket. A zárda, kolostor, rendház nem az elesettek menedékhelye, hanem a bátrak bástyája, ahonnan kirohannak, hogy „megijesszék” ezt a megzavarodott világot Jézus örömhírével, hogy Isten nagyon szeret bennünket.

Papokról és szerzetesekről talán elmondtak már minden elmondható rosszat. Nem azt állítjuk, hogy nincsenek „kificamodott” papi, illetve szerzetesi életek. Itt is kinek-kinek ki kell harcolnia nagykorúságát, emberi érettségét, személyes hitelességét. Egyetlen intézmény sem biztosíték a kiteljesedett élethez. Ma nem is azt szoktuk mondani, hogy valakinek van hivatása, amely valamiképpen mechanikus képet fest az életünkről, hanem az új kifejezésmód azt mondja: az én hivatásom én vagyok, az én cölibátusom én vagyok. Dinamikus felfogás ez:

növekedés és kibontakozás kíséri a hivatástudatot. De néha szinte büszkeséggel tölt el az a gondolat, hogy ennyire fontos a mi szerepünk, mert lélektani igazság az is, hogy csak a „jelentős” személyeket érdemes támadni.

Küldetés. Az Úr ma is járja a világot, és keresi a bátor fiatalokat, akik hajlandók vállalni a nagyszerű kalandot: teljesen Istennek szentelni életüket és tehetségüket, jelenüket és jövőjüket, hogy Jézus munkatársaiként a mai Egyház nevében továbbvigyék az örömhírt: Isten nagyon szereti az embert. Ez számomra a papi hivatás, küldetés és önazonosság lényege.

Nem marad más hátra, mint hálát adni. Van a hálaadásnak egy biblikus modellje. A Kivonulás könyvében olvassuk, hogy amikor a nép átkelt a Vörös-tengeren, Mirjam és a többiek táncra perdültek, és örömteli énekkel hálálkodtak Istennek. Hasonló módon fejezte ki háláját Zakariás, amikor újra beszélni tudott. Hivatkozhatunk a Boldogságos Szűz Máriára is, aki az angyali üdvözlet után énekkel fejezte ki Isten iránti háláját: „Magasztalja lelkem az Urat”. (...)

Visszatekintve eddigi életemre, hálásan ismételgetem, hogy minden lépésemet a jóságos mennyei Atya szerető, gondos tekintete kísérte.

Még valaki utazott velem az elmúlt ötven év során: a Boldogságos Szűz Mária. Szeretném ezért egy nekem nagyon kedves verssel zárni hálaadási hangulatunkat. E versben benne van a daloló örömteli hála, a reményteli adventi jövővárás, de a csendes alázat is.

Novák János A kápolnában című verse és az aranymisén elhangzott homília teljes terjedelemben ITT olvasható. 

Forrás: Pápai Magyar Egyházi Intézet

Fotó: Molnár Mária

Magyar Kurír