Valakije lenni annak, akinek nincs senkije – „Nyugodtságot hordoz” Székelypálfalván a falugondnok

Székelypálfalva lakossága 170 személyből áll most. Ezelőtt hét évvel, amikor András Ibolya falugondnok lett, szintén 170 lelkes volt a Farkaslakához tartozó falucska, dimbes-dombos utcáival, csak azóta mentek is el, születtek is újak. Illetve aszfaltoztak is, ami nagy könnyebbség a közlekedésben.

Ahogy fogynak az öregek, úgy alakul át a munkakör is: kevesebb beteggondozás, több fuvarozás, ügyintézés. S mivel a helyi plébánián nincs harangozó, oda is jár harangot állítani, templomot takarítani, díszíteni. Választások előtt speciális feladata is van a falugondnoknak: összeírja a házhoz kötött személyek listáját, beszerzi az orvosi igazolást, hogy mozgóurnát igényelhessenek, hisz attól, hogy valaki idős, beteg, igénye van rá, hogy szavazzon, szava legyen.

Huszonöt otthoni beteggondozott van jelenleg, de egy lábtörés, egy legyengülés, és máris változik a szám. Ha valaki távozik az élők sorából, az kicsit könnyíti a munkát, de nagyon nehezíti a lelket. Nemrég elhunyt a százéves néni, akihez mindennap többször is betért; nem volt a közelben hozzátartozója, így a tűzrakás, az étkeztetés is a falugondnokra maradt.

Volt egy nagycsalád is, nyolc gyermekkel, gyakori megbetegedésekkel; Járták az orvosokat, intézték a segélyeket. Végül a gyámügy döntése alapján a gyermekek nevelőotthonba kerültek, széthullott a család. Kevesebb teendő, mégis keserűség.

„Könnyebbedett a szolgálat. Mostanság inkább taxis vagyok. Nincs buszjárat, ha csak a családorvosig kell elmenni, akkor is a legközelebbi Farkaslakán van; bankautomaták húsz kilométerre Székelyudvarhelyen, a gyermekek is oda járnak iskolába. Van egy élelmiszerüzlet a faluban, de ha valami egyébre van szükség, vegyszerre a permetezéshez vagy csirkeetetőre, Székelyudvarhelyig kell mennem érte. Tiszta logisztika: már délután megtervezem a másnapomat; összehangolom, mire van szükség, kit kell orvoshoz vinni, és amíg ő várakozik, én megjárom a piacot, beszerzem, amit megrendelnek” – mondja András Ibolya, s szavai igazolásaként szól is egy idősebb asszony: „A hagymapalántot ne felejtse megvenni!”

Valakije lenni annak, akinek nincsen senkije

– öt éve így határozta meg feladatkörét Ibolya. Ma azt mondja: ez a munka folyamatos készenlét, gyakori újratervezéssel. Hiába dönti el, mit végez el aznap, ha öt perc múlva olyan kéréssel érkeznek, ami nem tűri a halasztást. Jó, hogy megértő emberek a falutársak, elfogadják, ha ma nem, csak holnap oldódik meg egy problémájuk, és még ennél is jobb, hogy a régiséggel módosul a falugondnok hozzáállása is. „Az elején attól rettegtem, hogy elveszítem a rám bízott bankkártyákat, egészségügyi könyveket, hogy a pénzből nem tudok visszaszámolni. Percenként néztem, megvan-e a tárcám s annak tartalma. Az idők során nyugodtabb lettem, tudom, oda tettem az aktákat, s azok ott kell legyenek, nem mind nézegetem. Ma már az sem stresszel, ha egyik percről a másikra jön a programváltozás. A telefonomat soha nem kapcsolom ki. Visszahallanám, ha az emberek elégedetlenek lennének, s mivel nem hallok panaszt, ez önbizalmat ad.”

Változott Ibolya, és munkája a családjára is hatással van. Nagyobbik fia már önkénteskedett egyetemistaként a Caritasnál, szakdolgozata is a Caritashoz kötődött. A kisebb is felnőtt, de nem volt, és most sem kérdés, hogy ha meglát egy idős embert az utcán cipekedni, segít-e. Büszke is rájuk az édesanyjuk, aki úgy osztja be a munkáját, hogy még vendégváróra is volt ideje: finom pizzás csigával kecsegtet minket.

„Mindig a beteg a legfontosabb, a vásárlások másodlagosak” – így van a falugondnok sorrendje, és saját szabályrendszeréhez hozzátartozik az is, hogy nem tesz különbséget a falubeliek között. Minden héten szerét ejti, hogy minden házba bekopogtasson. Csak egy szóra, hogy lássa a gazdát. És mindig van félbemaradt beszédtéma, amit folytatni lehet.

Takaros házhoz érünk, az ajtó zárva. Nem mehetett el lakója, nehéz neki a járás. Ibolya hamar kitalálja, hol lehet – a kiskapun át a kertbe megyünk, a néni kapál a tűző napon. Két és fél esztendeje, hogy meghalt a férje; hatvanegy évet töltöttek együtt, hiányolja. Hiány van az egészségből is, de hiába unszolják, hagyja abba a kertészkedést, nem engedelmeskedik. Meg is indokolja: „Az a baj, hogy reszketek, s hogy úgy fáj a karom, alig élek. Adtak egy nagy pirulát, azt mondtam, bévetem az oldalon, mert amíg szedtem, jobban fájt, mint azelőtt. De tudja? Ha kapálok, nem fáj.” Dicséri Ibolyát, azt mondja, aki nem beteg, azon is segít, szót is fogad neki részben, mert hiába unszolja a falugondnok, a meleg elől meneküljön be a házba, makacskodik: a petrezselyem alig bújt ki, nyomják el a gyomok. Ráhagyjuk, búcsúzunk.

Áldás az aszfalt a gyéren lakott településen. Mesébe illő kicsi parasztházhoz érünk – igaz, meglátszik rajta, hogy tatarozásra szorul. A házban egy asszony él, a falon családi képek sorakoznak. Beszél nehézségeiről, de nyakába teszi a rózsafüzért, áldást kér a falugondnokra, és jó székely asszonyként finomságokkal kínálja a vendéget. A szerény lét dacára eper kerül elő, a hűtőből sütemény is. Kínál, miközben összekacsint a falugondnokkal. Pizzás csiga kerül elénk.

Aki Székelypálfalvára megy, jó, ha tudja, itt leggyakoribb szó a köszönöm. Hálásak, hogy van falugondnokuk, aki távol élő támaszaikat pótolja.

Nyugodtságot hordoz, azt mondják,

s előkerül a varázsszó: „Köszönöm, hogy az orvosnál fogtad a kezemet, és én nem kellett féljek.” „Köszönöm, hogy vagy. Ha meghalok, tudom, hogy te megkapsz.”

Szöveg: Balázs Katalin

Forrás és fotó: Gyulafehérvári Caritas

Magyar Kurír