A csend szavával – Dejcsics Konrád az Arcus Temporum XV fesztiválról

Az időközben átformált, tovább árnyalt, fontos kortárs művészi, emberi és spirituális kérdéseket fölvető, dialógusra hívó tematikus programsorozatról a fesztiváligazgatóval, Dejcsics Konrád bencés szerzetessel beszélgettünk. Az idei esztendő fő témája, vezérmotívuma: a csend.

– Tizenöt év fél emberöltőnyi idő, szinte beláthatatlanul hosszú történet, ami már engedi, hogy egy fesztivál ne legyen ugyanolyan, és változzon, alakuljon. Az arcus temporum a klasszikus latinban nem létező kifejezés, metaforikus tartalmával mégis jól érthető a mai ember számára. Ez az időíveket jelentő szókapcsolat egy igazi posztmodern alkotás, ami jól érzékelteti a kortárs művészetet középpontba állító célt. Az eredeti koncepció szerint egy klasszikus és egy kortárs zeneszerző művei léptek párbeszédbe egymással. A fesztivál azonban időközben sokkal több lett két kiválasztott alkotó dialógusánál. A zenén túl még több szerepet kapott az irodalom, a képzőművészet, és megjelentek a kifejezetten spirituális programok. Idén Takács Zsuzsa költő és Gállfi László színművész lesz a vendégünk. A Csend című kiállításunk anyaga további művekkel bővül: Kerezsi Nemere alkotásával az arborétum Barokk pavilonjában, továbbá a Trafó Nem bízom a szavakban csend-alkotópályázatának nyertes munkáit hozzuk el Pannonhalmára. A zenében létrehozott történeti időívek helyett, pontosabban azok mellett most már hangsúlyosabban művészeti területek közötti időíveket hozunk létre. Vagyis a dialógus került jobban előtérbe.

– Jóllehet a csend a zene forrása, fontos eleme, mégis némi magyarázatra szorul a csend szerepe és jelentése egy kulturális, nem mellékesen zenei fesztivál esetében. Hogyan oldható fel ez az akár művészieskedésként is fölfogható ellentét?

– Amikor a csend-év tematikáját elkezdtük tervezni, első gondolatunk az volt, hogy eleve a zene felől kellene megközelíteni. Wilheim Andrással, John Cage hagyatékának ismerőjével-kutatójával is hosszasan beszélgettünk erről. Valójában a csend tagolja és értelmezi a zenét; a csendből indul és a csendben ér véget. A zene számára a csend konstituáló erő. Ahogy az idei műsorban Takemicu, Arvo Pärt és Sosztakovics műveinek sorozata is a természet csendjéből a minimálzenén át a mély fájdalmak megjelenítéséig vezet. A zene kapcsán túllépünk azon, hogy a csend pusztán szünet vagy a folytonosság hiánya. A csend értelmező közeg, amelyben minden megtörténhet. Szerintem zenei szempontból ez a fordulat a fesztivál vállalásában.

– És mit jelent a csend a kolostorban, a szerzetesi közösség életében és az egyén mindennapjaiban? Hogyan ragadható meg a szakrális csend lényege?

– A csend külső körülmény, ami persze egy kolostorban adja magát. De tényleg vannak Pannonhalmán különösen csendes szigetek: a klauzúrában, hajnalban vagy késő este a bazilikában. Ott valóban átélhető a csend. Nagyon szeretem azt a szerzetesi hagyományt, hogy reggel a refektóriumban csönd van. Étkezés közben egyébként is többnyire hallgatunk, de az ebédlő reggeli csendjét azért is kedvelem, mert ilyenkor a klauzúra, az imádság csendjéből átmegyünk az étkezés csendjébe. Ahhoz, hogy valami történjék bennünk, szükség van e külső lehatároltságra. De ez csak előfeltétel. Egyébként sokat küzdünk azért, hogy este a látogatók se törjék meg a csendet. Nem fakszniból, hanem azért, mert a léleknek is szüksége van rá. A szerzetesközösségben most a csend intenzivitását élem át. A kolostori csend semmiképpen sem a wellness relaxáló csendje, ahová enyhülést-lazulást keresve a rohanó világ zaja elől menekülünk. A csend a belső küzdelemé; az Istenre figyelő, vagy az Istent megérteni akaró csend azonnal felerősíti a bennünk zajló történéseket. Ez a meditáció csendje. Tavaly az apátválasztás előtt három napig a meditációt gyakoroltuk. A közösségben már sokan ismerik ezt a fajta szemlélődő imádságot. Órákon keresztül mindannyian együtt voltunk a felső szentélyben, az Isten és ember találkozásának szimbólumaitól is megfosztott „ürességben”, a „teljes csend terében”, s ez nagyon erős és meghatározó lelki tapasztalás volt számunkra. Ahogy említettem, a meditációban a csend csak előfeltétel: a jelenlét előfeltétele. Az első lépés, hogy mindaz, ami bennünk van, elképesztő módon felerősödik. Utána pedig ezzel kell kezdenünk valamit.

– A mi szempontunkból létezik egy másfajta üresség is, Isten esetleges csendje, az az érzés, hogy Isten hallgat, amelyet oly szemléletesen és drámai módon jelenít meg Endo Suszaku Némaság című regénye, illetve az abból készült film. Ez a fajta csend is ott van, ott lehet Pannonhalmán?

– Az Isten hallgatásából fakadó csend érdekes módon ebben a formában még nem került elő.

– Azért, mert Isten soha nem hallgat? Vagy nem adódik ilyen tapasztaláshiányos, elveszettségérzéssel járó élethelyzet?

– A szerzetes egyéni útjában Isten hallgatása, az Istentől való elhagyatottság kétségtelenül markáns tapasztalat lehet. Ahogy a hitünk megkísértettsége is. A monasztikus szerzetesség állandóan találkozik Jézus Krisztus Igeként való jelenlétével. Persze adott esetben egyénileg az is kétségessé válhat, hogy az Isten valóban kimondta-e saját magát, saját szavait Jézus Krisztusban. De a szerzetesség nagyon erős Krisztus-központú vonása éppen az, hogy bárhova nézünk, vele, Isten kimondott igenjével találkozunk… – és persze a saját reakcióinkkal. Egyéni szinten ez a fajta magány és csend megjelenhet, de érdekes módon mi sokkal inkább a saját hallgatásunkkal szembesülünk. Sokat foglalkozunk a zsoltárokkal, azok pedig lehetővé teszik, hogy általuk az Isten előtt kimondjuk: nem tudom, hol vagy. Isten csöndjére az ember szava, válasza lehet átkozódás, kérdésfelvetés, követelőzés is, és a zsoltárok ebben nagyon bátrak. Mi már kevésbé. Ha Isten csendjét, távollétét érzi az egyén vagy a szerzetesközösség, vajon meg tudja tenni, hogy szavakba önti? Lehet beszélni abban a pillanatban, amikor úgy érzem: hallgat az Isten? El merem mondani másnak, hogy most nem tudom, hol van? Vállalom annak az ódiumát, hogy talán nem felelek meg az ideális szerzetesképnek? Azoknak a várakozásoknak, melyekről úgy gondolom, hogy velem, velünk kapcsolatban fölvetődnek. És utána jönnek a további kérdések: mi van, ha nekünk kell hangot adni Isten szavának? Mi van akkor, ha mi hallgatunk cinkos vagy megalkuvó módon? És mi van, amikor a mi szavunk nem Isten szava?… Amikor nem Istenben, hanem inkább „a fáraóban, a harci szekereiben”, vagyis az emberiben bízunk. Ezzel az érzéssel gyakran találkozunk. 

– Az Arcus Temporum a csend milyen jelenvalóságaira fókuszál? Mit emelne ki a fesztivál programjai közül?

– Számomra nagyon izgalmas, hogy a csendnek van egy finom, érzékeny oldala. A csendet csak az érzékeny ember tudja igazán meghallani. A hegedűművész Gidon Kremerpedig – aki tíz évvel ezelőtt, 2009-ben járt először Pannonhalmán, még a régi fesztivál keretében – szintén egy ilyen híd, összekötő. Az ő Weinberg-interpretációja éppen úgy szólítja meg a lelket, ahogyan a csend; és valamifajta történésre indítja. Hasonlóan érdekesnek tartom az említett Takemicu-, Arvo Pärt- és Sosztakovics-műveket. Egészen másféle megközelítéssel szólal meg vasárnap délután a bazilikában a 17. század zenéje: Strattner és Buxtehude. A hagyományos imádságba foglaltan ugyancsak sajátos csendközelítést nyújtanak majd Jehan Alain orgonadarabjai, amelyek Arvo Pärtre emlékeztető, őt azonban korban megelőző, „telített minimálzenék”. Mellettük Bach, John Cage, Claude Vivier és Olivier Messiaen művei is teret, illetve hangot kapnak még a fesztiválon. A spirituális részhez tartozik, hogy többször félórás meditációra hívjuk a látogatókat a bazilika felső szentélyébe. Bátor vállalkozás, hiszen sokakat riaszthat a keleti meditációkra emlékeztető technika, pedig ez a nyugati szerzetességben már régóta jelen van. Például az angol misztikában a 14. századi, A Megnemismert felhője című mű beszél arról, mit jelent Isten jelenlétében lenni… Az összpontosítás módja pusztán technika és hagyomány kérdése, mint amikor a zsolozsmánál felállunk vagy leülünk. A labirintusjárás megint csak abba a csendbe vezet bennünket, ahol önmagunkkal és esetenként kínzó kérdéseinkkel szembesülünk. A labirintuson végigmenni rituális út, amely bevisz a középpontba, majd ki is hoz onnan. Szentírásolvasás keretében megpróbáljuk megtanítani az érdeklődőket a lectio divinára: minden előzetes interpretáción, értelmezésen túl nyitottan hallgatni azt, hogy ma mit mond az Isten. A bazilikában tartunk egy olyan vezetést is, amely a templomot a csend spirituális tereként mutatja be.

Azt hiszem, a fesztivál szellemisége egyedülálló a magyar egyházban. Nem arról szól, hogy bárminek is a birtokában volnánk. Egyszerűen a találkozást szeretnénk elősegíteni, és a tapasztalatainkat osztjuk meg másokkal. Azzal, hogy bejönnek hozzánk olyanok, akik kíváncsiak a kortárs zenére vagy Pannonhalma értékeire, kiszakadunk a sajátosan meghatározott egyházi terünkből. Nem a szent teréből, hanem az egyháziból. Ez is valami időívszerűség, nem? A találkozások pedig nem véletlenszerűen fölkínált művek, műalkotások, programok mentén történnek. Fontos az a vezérfonal, amely meghatározza az együttléteket.

– Pannonhalma és a fesztivál haladó, inspiráló volta kétségbevonhatatlan. Ugyanakkor hogyan érhető el, hogy ne váljon a fesztivál a l’art pour l’art, a „meg nem értett alkotók” kísérletezési terepévé?

– Rájöttünk arra, hogy Pannonhalma nem tud kulissza lenni. A monostor, a szerzetesközösség akkor működik, ha bevonódik és a program részévé válik. Idén, a Csend kiállítás létrehozása során még erősebben átéltem, hogy a művészekkel való együttműködés önmagában egy művészeti tett. Persze már az is lehet művészet, hogy beteszek valamit ebbe a szakrális pannonhalmi térbe. De nálunk az alkotási folyamat most már úgy zajlik, hogy a képzőművészek első lépésként igyekeznek megérteni, mi is az a tér, ahová dolgozni fognak, és velünk párbeszédben hozzák létre és helyezik el a munkáikat. Sokszor nem is a végeredmény fontos, hanem az az út, ahogyan oda jutottunk. És ez az, ami igazán kortárs felfogás. A mostani kiállításunk öt fiatal művésze – Erőss Nikolett kurátor vezetésével – velünk együtt alkotott. Ezek a csend-művek máshol nem – vagy nem így – jöttek volna létre. Talán éppen ez óv meg minket egy lehetséges öncélú, sznob kortárs gondolkodásmódtól. Közben átéljük azt is, hogy mindemellett a kortárs művészet autonóm. Ennek sem vagyunk a birtokosai. Nem tudjuk, mi lesz nagy alkotás, és mi válik művészeti zsákutcává. A fő, hogy a találkozásunk alapja a kölcsönös őszinteség legyen. Minden ezen múlik. 

– A fesztivál után hogyan jelenik meg még az év további részében a csendtematika? 

– Az Arcus Temporum és egyéb művészeti projektjeink elsősorban az ember életének pozitív csendjeiről szólnak. Október 15-én A csendtől a szóig címmel gyermekjogi szimpóziumot tartunk, amelynek keretében a korábbiak ellentétével, a rosszféle csend egyéni és közösségi jelenlétével és következményeivel foglalkozunk. Nem pusztán a bántalmazások kezelésével, hanem a prevencióval, a gyermekek számára biztonságos iskola megteremtésével, de beleértve a kimondás kötelességét is. A konferencia védnökségét Áder János köztársasági elnök vállalta. Ez az alkalom – Pannonhalma és a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány összefogásában – egyháziak és világiak párbeszéde lesz. Túllépünk hívő és nemhívő körökön, hiszen itt minden gyermek biztonságáról és a rosszféle csend megtöréséről van szó.

Fotó: Merényi Zita

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az interjú az Új Ember 2019. július 21-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.