A HÉT VERSE – Rainer Maria Rilke: Angyali üdvözlet

ANGYALI ÜDVÖZLET

Hozzád sincs lsten közelebb:
mindünktől messze van.
De megáldotta kezedet
oly csodálatosan:
más asszonykézen nem ragyog
ily érett gazdagság.
Én hajnal és harmat vagyok,
de Te: a lombos ág.

Bocsásd meg, elfeledtem én
a hosszú út alatt,
mit Aranyékes Égi Fény,
kinek trónja a Nap,
üzent, ó Eszmélő, neked,
(zavarba hoz szobád).
Én csak kezdődés lehetek,
de Te: a lombos ág.

Tárulva szálltam szárnyalón
s tág lettem hirtelen,
s ruhám házadra csordulón
betölti teljesen.
De rám se nézel, s mint soha,
magány borul reád.
Szellő vagyok: fák sóhaja,
de Te: a lombos ág.

Szorongnak mind az angyalok
és szerte szállanak,
még sosem volt a vágy nagyobb
és bizonytalanabb.
Most végre végbe megy talán,
s csak álmod érti meg.
Üdvözlégy, lelkem látja már
érett készségedet.
Magas nagy ajtó, tág terét
szélesre nyitni kész.
Szavam most, érzem, drága fül,
dalolva benned elmerül
mint rengetegbe vész.

Jöttem, s ezeregy-éjszaka
álma valóra vált.
Az Úr nézett: a Fény maga…

de Te: a lombos ág.

(Farkasfalvy Dénes fordítása)

Kép: Sandro Boticelli: Angyali üdvözlet (1489–90)

Magyar Kurír