A megváltás dramaturgiája – Néhány mondat Visky Andrásról

„olvasd el ezt az írást, egyedül és fennhangon, mondta, és magamra hagyott. De nem távozott el, föl-alá járkált az ablakom előtt, hogy kéznél lehessen, ha bajom esnék”
(V. A.: [Írás])

Visky András Kitelepítés című regényéről (Jelenkor Kiadó, 2022) bizonyára még sokan fognak írni, beszélni. Ez a biblizált családregény és lágertörténet különös figyelmet vívott ki magának, s hatása talán rétegződni is fog: visszamenőleg fölkeltheti az érdeklődést a szerző teljes életműve – versei, esszéi, színművei – iránt.

Az írás, a textus, a nyelv – a zsidó–keresztény szellemtannak megfelelően – Visky András teljes irodalmi létezésében identitásképző motívumok. Olyannyira, hogy Visky még interjúbeszédében is az elmélyülés és körültekintés eszméleti művészetét gyakorolja. Azaz – szépírói munkái mellett – a vele készült beszélgetéseket is a jelentős gondolati tetteknek kijáró komolysággal érdemes megolvasnunk.

Három – esetleges, de jellemző – példát hozok.

A Mint aki látja a hangot című beszélgetőkönyvben (Visky Andrással beszélget Sipos Márti, Harmat Kiadó, 2009) egy evangéliumi szöveghelyhez (Máté 5,41) fűz magyarázatot az interjúalany. Mintegy a megváltás dramaturgiáját vázolja föl ez a rögtönzött homília: „Tehát a »Szeresd az ellenséged!« felszólítás feladat, és ennek a teljesítése az ellenségeddel való személyes viszony kialakításával kezdődik. »Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, mondja a Názáreti, menj el vele kettőre!« Ki kényszeríthetett egy izraelitát arra, hogy egy mérföldnyi utat tegyen meg? A törvény szerint egy római katona megparancsolhatta a hódoltságban élő polgárnak, hogy vigye a felszerelését egy mérföldön át. Jézus azt mondja, akkor te vidd két mérföldön át! // Miért nem elég egy mérföldet megtenni? // Mert

a második mérföldön már elkezdődhet a beszélgetés közted és az ellenséged között.

Amíg a törvény hatálya alatt cselekszel, addig nem fogsz összebarátkozni az ellenségeddel. […] [A Názáreti rabbi] Azt mondja, hogy a szeretet a második mérfölddel kezdődik.” (61–62.) A második mérföld példázata jézusi logikával teszi egyértelművé, hogy a szeretet az ellenség szeretete nélkül önmagát számolja föl; a cselekvő odaforduláshoz pedig békéig türelmes időre és alázattal viselt találkozásra van szükség.

Frissebb magazinbeszélgetésekben a jóság és tisztaság metafizikáját (vö. „a tisztaság a bűnök bűne” – Kitelepítés, 199.) fogalmazza újra Visky. A bűn- és bűntudatközpontú keresztény gondolati hagyomány különösen rászorulhat erre a nézőpontra – mely nem hárít és nem is relativizál, inkább a belátó elfogadás önismereti műveleteit ajánlja a moralizáló büszkeség helyébe: „…a szentségnek semmi köze nincs a tisztasághoz. A szentség tulajdonképpen bátor belehajlás a világba. Aki tiszta akar maradni, szent biztosan nem lehet. A legkibírhatatlanabb szöveg, amit szent emberről, történetesen Isten fiáról írtak, az az, hogy »bűnné lett miérettünk« – mi pedig azt hisszük, hogy ez egy metafora. Ha ezt csupán teológiai tételmondatként olvassuk, az totális félreértése az Evangéliumnak. Önmagunk felmentése, hogy a világ felé forduljunk a mocskossá válás félelme nélkül – pedig inkább kellene félnünk attól, hogy tiszták maradunk, mert ha tiszták vagyunk, akkor tökéletesen megkerültük a megváltást. Nem jó megkerülni a megváltást. A megváltás szentté tesz, ami azt jelenti, hogy félelem nélkül élhetek a világban.” (Visky András: „Aki tiszta akar maradni, szent biztosan nem lehet.” Parti Judit interjúja, Képmás Magazin, 2023. 04. 25.)

Egy néhány nappal későbbi közlés ugyancsak a „jóságra” épített identitás önáltató természetére int – hogy megkímélhessük magunkat a hübrisz feneketlen traumáitól: „Engem a katonaság tanított meg arra, hogy az ember nem jó, és hogy az ember a másik eltörlésében mutatja a legtöbb kreativitást, de arra is megtanított, hogy a világban létezik jóság.

A jóság nem »van«, hanem történik; nem birtokolom, hanem »adatik«.

A gonoszságra létezik magyarázat, mondja Kertész a Kaddisban, de a jóságra nincs. Nehéz volt a jóság görcsétől megszabadulnom, és inkább átlátszóvá lenni, mint jónak. Most is ezen dolgozom.” (Szarka Zsuzsa: „Történetté válni a legmélyebb emberi feladat…”, Szombat.org, 2023. 04. 30.)

Mint kortársaink közül Hegedűs Gyöngyi, Visky András is, úgy mondanám: bibliai szerző. Ebben szerepet játszhat reflexív hitre nevelő protestantizmusuk – s döntően az, hogy mindketten lelkészcsaládból származnak. A kortárs kereszténység költői közül más ösvényen jár például Iancu Laura vagy Sajgó Szabolcs poétikája: ők nem annyira az Írás idejét folytatják, hanem inkább Isten időtlenségét szemlélik. Hegedűs és Visky öröklött textusba hímeznek saját sorsot, Iancu és Sajgó imával szólongatják a jelenvalót. Komplementer, szép lírai teológiák ezek.

A metafizikus élmény és az esztétikai tapasztalat Viskynél a személlyé vált idegenségben ér össze: „A katarzis pillanatában nemcsak azt élem meg, hogy nincs remény, hanem azt is, hogy csak remény van.” (Mint aki látja a hangot, 129.) Hasonló e belátás ahhoz, amit a húsvéti eszmélkedés így fejez ki: „Jézus tudása lesz hitté gondolkodásunkban…” (Belon Gellért: Élet a halálból. A feltámadás misztériuma, Új Ember, 2006, 50.)

Fotó: Sebestyén László/reformatus.hu

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.