A végső győzelem soha nem lehet az ördögé – Beszélgetés Sinkó Veronika festőművésszel

Kultúra – 2021. január 9., szombat | 17:02

A budapesti Terézváros központjában lévő Avilai Nagy Szent Teréz-plébániatemplom altemplomában december 6-tól látható Sinkó Veronika festő- és grafikusművész, illusztrátor adventi-karácsonyi kiállítása. Itt beszélgettünk a művésznővel.

Sinkó Veronika derűs, közvetlen személyiség, ami azonnal megadja a beszélgetésünk alaphangját. Édesapja, Sinkó Ferenc 1945 és 1972 között az Új Ember szerkesztője volt. A művésznő felidézi, hogy az 1948-as szerkesztőségi karácsonyi ünnepségen ő is látható az egyik képen hároméves kislányként, és bár nem biztos benne, valószínűnek tartja, hogy Mindszenty József bíboros, hercegprímás volt a fehérbe öltözött Mikulás vagy talán Endrey Mihály váci püspök.

Sinkó Veronika 1945 februárjában, az ostrom alatt született, a ferencvárosi Gát utcai templomban. Ez azért nem mindennapi életkezdés. A művésznő odavezet a tárlat Templom a magasban című festményéhez, és mesélni kezd: „A szüleim a két- és a négyéves nővéremmel a kilencedik kerületben laktak, a Gabona utcában. Kibombázták a családot, földönfutók lettek. A szüleim a Gát utcai templomba mentek, ahol Ikvay László volt a pap, a Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesületének (KIOE) lelki vezetője, édesapám jó barátja. Nemcsak a kibombázottakat, hanem az üldözött zsidókat is mentette, befogadta, ellátta őket papírokkal. A Gát utcai templom mellett volt egy iskola, én az azzal szomszédos ablakban születtem, és azonnal levittek a templom pincéjébe. Ezen a képen a templom fölött látható a mennyei Atya, óvó palástját a sokat szenvedett emberek fölé teríti” – mondja Sinkó Veronika, és azt is hozzáteszi, hogy a születésekor óriási erejű szőnyegbombázás érte a fővárost. Víz sem volt, amelyben az újszülöttet megmosdathatták volna. Egy ott bujkáló fiatalember, aki később kivándorolt Izraelbe, ő hozott vizet, amikor abbamaradt a bombázás. 

A II. világháború után a család a kilencedik kerületben maradt. Az Ipar utcában laktak, Sinkó Veronika a Vendel utcai általános iskolába járt, ahol nagyon magas színvonalú volt a zenei oktatás. A család szegény körülmények között élt, a derű, a szeretet légkörében, de egyfajta fenyegetettségben.

Állandóan ott volt bennük a félelem, hogy bármikor elvihetik az édesapjukat mint az Új Ember szerkesztőjét.

„Szegény édesapám egyik visszatérő rémálma volt, hogy az utcáról viszik el, ahogyan Melocco Jánost a vonatról. Édesanyámmal gyakran megvártuk őt a szerkesztőség előtt. Volt, hogy hazafelé menet ő még beszélgetett a kollégáival, mi, gyerekek pedig előttük mentünk. Hallgatni a beszélgetéseiket nagyon nagy élményt jelentett számomra. Innen ered az irodalom iránti végtelenül nagy tisztelet bennem.”

Az 1950-es évek eleje a magyar történelem legsötétebb korszakai közé tartozott. A szerzetesrendek működési engedélyének 1950-es megvonása után az egyik pap barátjuk albérletben lakott az Ipar utcai otthonuk közelében. Idő kérdése volt csupán, hogy a hatalom mikor hurcolja el. „Édesapám és a pap barátja megbeszélték, hogyha nem ég a lakásban a lámpa, az azt jelenti, hogy elvitték. A szüleim gyakran küldtek el megnézni, hogy ég-e a lámpa. Ha igen, akkor otthon van Karcsi bácsi. Egyszer aztán sötétek voltak az ablakok, innen tudtuk, hogy elhurcolták. Egy alkalommal, advent idején, szürkületkor jött egy cigány ember, hegedűvel a kezében. Letett maga elé egy szentképet, és játszani kezdett egy szent éneket. Még egy kis gyertyácskája is volt. Meglátva ezt, édesapám azt mondta:

látod, így mutatkozik meg az Isten: ha a papokat elviszik, a cigány mondja, és ha a cigány nem, akkor a kövek fogják mondani.

Édesapámnak ilyen rendíthetetlen volt a hite. Megrendülten hallgattuk, ahogyan ebben az összedőlni látszó világban egyszer csak megszólalt egy szent ének. Óriási hatása volt, pontosan a kicsinysége, a törékenysége miatt. Vigaszt jelentett számunkra a szenvedések idején.” Sinkó Veronika úgy emlékszik vissza, hogy a legnehezebb időkben is magyarázatot találtak a fájdalmaikra. „Lehet, hogy különösen hangzik, de nekünk könnyű volt, mert Mindszentyvel ugyanez történt, akárcsak az összes nagy pappal. Miért gondolnánk, hogy velünk más történik?”

A művésznő állítja: az üldöztetések idején a magyar egyház egy része példamutatóan viselkedett. Megtanították a híveket arra, hogy ne higgyék el a hatalom hazugságait. A filozófiai viták pedig rendkívül magas színvonalúak voltak. Ikvay László, amikor már Svájcban élt, egy újságcikkben leírta, hogy a börtönben találkozott egy szociáldemokrata képviselővel. A fordítóirodából kikérték a híres francia katolikus filozófus, Jacques Maritain egyik korai művét, és írásban erről „beszélgettek” angol és francia nyelven. Az ávós őr egyik nyelvet sem értette. A Valóság című folyóiratban 1971-ben az egykori szociáldemokrata képviselő közzétette a levelezések nála maradt részét, a Svájcban élő Ikvay László atya pedig a másik részt, igazolva, hogy ez valóban így volt. Mindketten fejből idéztek. Példát adtak arról, hogy mit jelent a dialógus, miben értettek egyet, és miben nem. Mindez olyan volt az ember életében, mint egy világítótorony – mondja a művésznő.

Sinkó Veronika már nagyon korán, egészen kislánykorában rajzolni kezdett, semmi más nem érdekelte. „Csak rajzoltam, és mindenkire irigy voltam, aki jobban rajzolt nálam. Eldugtam a többiek rajzait, dührohamot kaptam tőlük, mert nem tetszettek a saját rajzaim.”

Az általános iskolában rajztanára volt a kiváló festőművésznő, Udvardi Erzsébet, akire úgy emlékszik vissza, hogy remek ember és kitűnő tanár volt. Meglátta benne a tehetséget, és bátorította, hogy nyisson a transzcendentális felé.

Sinkó Veronika édesapja a harmincas-negyvenes években sokat foglalkozott a népművészettel, rengeteg népi tárgy volt a lakásukban, például szőttesek is. Az édesanyja pedig maga is népi szőtteseket készített. A gyerekek a szövőszéken tornáztak, míg az édesanyjuk dolgozott.

Sinkó Veronika nem titkolja, hogy nem volt jó tanuló, így az általános iskola befejezése után nem mehetett képzőművészeti gimnáziumba. Mint mondja, „őrületes lyukak” voltak a tudásában, részben a saját hibájából, mert csak az érdekelte, ami a fejében volt. A rajzoláson kívül minden mást unalmasnak tartott. Közrejátszott ebben az is, hogy 1956 után több tanárát elbocsátották, az iskolában egymást váltották a tanárok, otthon pedig a szülők nem tudtak eléggé odafigyelni a gyerekekre, mert minden energiájukat lekötötte, hogy előteremtsék a családnak a kenyérre valót. „Szegény édesanyám hiába volt annak idején kiváló cserkészvezető, az új világot már nem értette. Az általános iskola elvégzése után a Knézics Károly Gimnáziumba jártam, de itt is egymás után értek a kudarcok.

Lassan megtanultam, hogy kudarcokból is lehet katedrálist építeni.”

Sinkó Veronika mindössze tizenhét éves volt, amikor 1962-ben „hirtelen felindulásból” férjhez ment. Az érettségit már a József Attila Gimnáziumban tette le. A kiváló szobrászművésznek induló, ma vaskovácsként dolgozó férj, Krizbai „Bandi” vette rá ifjú feleségét, hogy vegye komolyan a rajzolást, tekintse a hivatásának. Két gyermekük született, Judit drámapedagógus, András pedig belsőépítész. Három fiúunokájuk van. 

Sinkó Veronika az érettségi után többek között porcelán- és textilfestőnek tanult. Hosszú ideig kendőket festett, hogy otthonról dolgozhasson, és együtt lehessen a gyerekeivel. A gyakorlatban sajátította el az anyag- és festékismeretet. Sokáig batikolt, több kiállítása is volt. Érdekességként említi meg, hogy Horváth Zoltán, az Avilai Nagy Szent Teréz-plébániatemplom jelenlegi plébánosa huszonöt évvel ezelőtt még a kőbányai Szent László-templom káplánjaként felkérte, hogy készítsen egy templomi zászlót. A kérésnek természetesen eleget is tett. A Tér Színháznak is dolgozott, és lassan elindult a művészi pályája, megrendelői egyre szélesebb körben adták tovább a hírét. 1971-től már rendszeresen vannak kiállításai, itthon és külföldön is, Franciaországban, Németországban, az Egyesült Államokban.

Sinkó Veronika a művészi hivatása mellett egy időben, még a kilencvenes évek elején a hajléktalanok támogatásával is foglalkozott. A IX. kerületi Haller téri templomba járt. Akkoriban Spányi András volt ott a plébános, aki megkérte, hogy szervezze meg a karitászcsoportot, amely a hajléktalanoknak is segítséget nyújtott. A művésznő ruhát és ételt osztott nekik, beszélgetett velük, megszerette őket. Ma is emlékszik egy idős bácsira, aki nem tudta, hogy hol van, reformátusnak hitte és papnénak szólította. Sokat beszélgettek. Amikor megkérdezte tőle, hogyan került ebbe a helyzetbe, a bácsi ránézett, és azt mondta: Tudja, pap néni, nem tudok akarni. Sinkó Veronika eltűnődött azon, hogy ez az idős hajléktalan férfi mennyire lényeges dolgot fogalmazott meg. Milyen fontos, hogy az emberben legyen akaraterő, fegyelmezettség. Egy sportoló vagy egy művész esetében olyan magától értetődő az elszántság, a belső fegyelem, az aszketizmus, hogy szinte észre sem vesszük. Az akarat alapvető tulajdonság, amely együtt születik az emberrel. A kisgyerek késztetést érez, hogy felálljon. Akar felállni. „Azt hiszem, hogy a kamaszkor után van a választóvonal. Onnantól kezdve az ember már nem törekszik olyan elszántan valami felé, nem akar annyira.”

A festőművésznek az Avilai Nagy Szent Teréz-templomban látható képei közül számomra különösen megragadó az Úrjövet című, amely olyan, mintha egy misztériumjáték alapja lenne: Istennek és az ördögnek az emberi lelkekért vívott örök harcát jeleníti meg. Sinkó Veronika kifejti: van a történelmi, illetve a spirituális idő. Ezek időnként helyet cserélnek, máskor találkoznak. Például a karácsony és a húsvét ennek a két időnek a találkozása. Az Úrjövet várakozás arra, hogy történjen valami, mert tarthatatlan a helyzet, felgyülemlettek a problémák, amelyek megoldásra várnak. A látszat szerint mintha az ördög állna nyerésre. Ám a képen Szent Mihály főangyal Isten erejével legyőzi a sátánt, aki azon munkálkodott, hogy a földi életben szüntelenül csábítsa és rászedje az embereket, eltávolítsa őket Istentől. A képen emberek hullanak alá az ördög körül, de a gonosz nem győzhet. „Ezt próbáltam érzékeltetni azzal, hogy Isten diadalmas országa foglalja el a kép felső, nagyobbik részét, míg a legyőzött Lucifer fekete alakja az elcsábított apró lelkekkel a kép alján kapott helyet.

Nagyon lényeges az is, hogy az ördög könnyezik, mert ő is tudja: hiába arat olykor sikert, és hiába rombol olyan sokat, a végső győzelem soha nem lehet az övé. Az lehetetlen.”

Sinkó Veronika képein gyakran összekapcsolódik a születés és a keresztre feszítés motívuma. A festőművész vallja: az egyik nincs a másik nélkül, születés, kereszthalál, megtestesülés szorosan összetartoznak, egymásra épülnek. Az isteni teremtés rendje lenyűgöző. A csillagok járása is része ennek az isteni rendnek. Karácsonykor az égen látható csillag után mentek a háromkirályok is, így találtak rá a kisdedre. Ha belegondolunk ebbe, megdöbbentő felismerésben lehet részünk.

A művésznő sok alkotásán szerepel a megtestesült Jézus Krisztus édesanyja, Szűz Mária is. Sinkó Veronika szerint, aki annyit foglalkozik a Szentháromságos Istennel, és annyira szereti Szent Mihály arkangyal fegyelmezett, férfias, okos világát, mint ő, annak feltétlenül szüksége van a művészetében egy ilyen lírai, szinte személytelen nőiséget hordozó lényre is, aki alig látszik. Ahogyan a jó édesanyák sem feltűnőek. A gyerek viselkedésén viszont annál inkább látszik, ha gondoskodó, szerető édesanyja van.

Sinkó Veronika állítja, ő nem tudja, mi az, hogy művészi hitvallás. Számára az alkotás több mint belső szükséglet.

Úgy fogalmaz, időnként megszólal a fejében egy hang, hogy ezt és ezt kellene megcsinálnia. „Ez a hang zsarnok, és nem ismer bocsánatot. Ha nem engedelmeskedem a felszólításának, és nem állok neki a munkának, soha többé nem ismétli meg, mit várt tőlem, nekem pedig nem jut eszembe, hogy mit kellett volna csinálnom. Olyan ez a hang, mint egy pillangó: vagy elkapom azonnal, ha a kezem közelébe kerül, vagy örökre elszáll.”

A művésznővel még advent idején beszélgettünk. A pandémia miatt rendhagyó karácsonyról csak annyit mondott: a lényeg nem változik. Bármennyi szenvedés és tragédia történik is a világban, a Szeretet-Isten már eljött közénk, és elhozta a reményt, hogy a sötétség soha nem boríthatja el egészen a mindenséget, a krisztusi fényesség mindig áthatol majd rajta. A lelkünkben megszólaló belső hangot akkor hallhatjuk meg, ha elcsendesedünk, elengedjük mindazt, ami fölösleges, és csak a lényegre figyelünk: a Megváltó születésére.   

Fotó: Merényi Zita 

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. január 3-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria