Egy emberléptékű város – Barangolás Madridban (2. rész)

A Guernica nem csak a művészettörténet egyik meghatározó műve, hiszen nincs még egy festmény, amely a történelmi mítoszképzésben ekkora szerepet kapott volna. Picasso eredetileg egy Joselito nevű torreádornak szeretett volna emléket állítani, ám amikor a polgárháború idején a köztársasági oldal – meglehetősen nagy összeget felkínálva – arra kérte őt, hogy alkosson valamit a párizsi világkiállításra, a mester átértelmezte művét. Ismert, hogy 1937. április 26-án a Francót támogató német Condor-légió bombázta a baszkföldi Guernica települést, amelynek fából készült házai az elszabadult tűzvészben nagyrészt megsemmisültek. A támadásnak sajnos voltak civil áldozatai, de a legenda ellenére ez nem egy terrorbombázás volt, hiszen a német–olasz gépek nem a polgári lakosságot vették célba, hanem a köztársaságiak visszavonulását akarták megakadályozni, ráadásul a városkában baszk zászlóaljak is állomásoztak. A légicsapás elérte a stratégiai célját, Guernica április 29-én a nacionalisták kezére került.

Picasso műve már ebben az időben az értelmetlen háborús erőszak jelképévé vált, üzenetével ma is minden jó szándékú ember egyetért. A köztársasági propaganda később arra használta fel a Guernicát, hogy tagadva a sajátját, eltúlozza a másik oldal rémtetteit. Ez pedig annyira hatásos volt, hogy az egykori mítosz máig elfedi az igazságot.

Az „arany háromszög” harmadik csúcsa a Thyssen-Bornemisza Múzeum, melynek anyagát August Thyssen alapozta meg. A német gyáriparos harmadik fia, Heinrich – aki Kászoni és Impérfalvai Bornemisza Margit bárónőt vette feleségül, vagyis az intézménynek sajátos magyar vonatkozása is van – már tudatosan gyűjtötte a műalkotásokat. A múzeumban a 14. századi mesterektől – mint például Duccio – egészen a 20. századi alkotókig láthatunk képeket, szobrokat. Minden századból említve egyet-egyet, itt látható Fra Angelico műve, Az alázatosság Madonnája; Albrecht Dürer Krisztus a doktorok között című festménye; Rembrandt 1643-ban készült Önarcképe; a rokokó mesterének, Jean-Honoré Fragonard-nak A hinta című műve; Renoir festménye, a Nő napernyővel és Paul Cézanne Ülő embere.

Napjaink kultúrájának fontos szelete a sport. Valószínűleg nincs még egy olyan város, amelynek életéhez oly mértékben hozzátartozna a labdarúgás, ahogyan Madridhoz. A spanyol a világ egyik legerősebb bajnoksága, már csak ezért is figyelemre méltó, hogy négy első osztályú csapata is van a városnak: a Real Madrid, az Atlético Madrid, a Getafe CF és a Rayo Vallecano. A CD Leganés jelenleg a Segunda División középmezőnyében foglal helyet. Ha a madridiak öltözködését nézzük, hamar kiderül, hogy melyik a legnépszerűbb csapat a városban. A királyi gárda mezében akkor is sok embert láthatunk, ha éppen nincs mérkőzés. Ha pedig van, akkor akár hetvenezer ember is felöltheti a jól ismert fehér mezt. Meglehetősen sok Mbappé vagy Vinícius indul ilyenkor az aréna felé, de azért találkozhatunk Raúl feliratú mezzel is. Igaz, a hetes szám már eléggé megkopott rajta. Mivel a Santiago Bernabéu Stadion a házak között áll, óriási méretei ellenére váratlanul bukkan a járókelő elé. Bár a négyszintes aréna önmagában is ajánlott turistacélpont – vezetett túrán lehet körbejárni –, a valódi élmény mégiscsak az, amikor nem csupán a képeken, de a pályán is látjuk a játékosokat.

Madrid utcáin sétálgatva hamar feltűnik, hogy nincsenek hangulatos sikátorai, a belső terület sétálóutcái is meglehetősen szélesek. A szépen karbantartott, pasztellszínű házak jellemzője a sötétre festett franciaerkély. A város tereit is a látványosságok között említik, nem véletlenül. A Puerta del Sol sarkában áll Madrid jelképének, az eperfáról falatozó medvének a szobra. Ettől nem messze, a burkolatba ágyazva találjuk az ország közepét jelző nulla kilométerkövet. A Plaza de España vagy a Plaza de Cibeles mellett az apró, de annál szebb Plaza de la Villa és a hatalmas Plaza Mayor is a város ékességei közé tartozik.

A városkép fontos elemei a parkok. A királyi palotát körülölelő díszkertek mellett a kiterjedt Parque del Retiro – a Jó Menedék parkja – is nagyon szép, ennek egyik taván csónakázni is lehet. E tavacska partján áll XII. Alfonz király emlékműve, ami nagyon hasonlít a budapesti millenniumi emlékműhöz. A város különleges ékessége a Debod óegyiptomi templom, melyet egyenesen Észak-Afrikából szállítottak ide és építettek fel úgy, ahogyan eredetileg is állt. Madrid egyébként emberléptékű, ezt azért is érdemes kiemelni, mert a városképhez hozzátartozik az a négy – a Caleidót is beleszámolva öt – toronyház, melyek legmagasabbja ötvennyolc emeletes. Olyan nagyok ezek az épületek, hogy ha valaki a majd hatvan kilométerre fekvő El Escorial felől a város felé néz, ezeket fogja látni.

Apropó, Escorial. Madrid tömegközlekedése rendkívül jó, tíz metró- és számos helyiérdekű vasútvonal hálózza be a várost. Ez utóbbin egy óra alatt eljuthatunk a San Lorenzo de El Escorial-i királyi kolostorba. Az 1557-es saint-quentini csatában a spanyolok legyőzték a franciákat, ennek hírét hallva II. Fülöp király fogadalmat tett egy kolostor felépítésére. A világ legnagyobb reneszánsz épületének tartott Escorial húsz év alatt készült el. Kettős funkciója volt, hiszen a hieronimita szerzetesek kolostora mellett az uralkodó rezidenciájául is szolgált. Mintája nagy valószínűséggel az Ószövetségből ismert jeruzsálemi templom lehetett, ezt támasztja alá, hogy belső udvarának homlokzatán Izrael királyainak szobrai állnak.

Az erődszerű épületet bejárva az ámulat mellett némi nyugtalanság is elfoghatja a látogatót. Az impozáns bazilika, a csodálatos, negyvenezer kötetes könyvtár, a műalkotások – Tiziano, Tintoretto, Cellini, El Greco, Velázquez, Veronese, Bernini művei – gyönyörködtetnek ugyan, ám a helyiségek és a folyosók valami baljós komorságot árasztanak magukból. Az egyik csarnok falát mind a két oldalon óriási csatakép díszíti. Jó néhány lépcsőn leereszkedve juthatunk el a királyok sírboltjába – ez ma spanyol nemzeti emlékhely –, itt nyugszanak a Habsburg- és a Bourbon-házi uralkodók. Az épület mellett találjuk a szerzetesek kertjét, melynek ösvényeit járva elgondolkodhatunk azon a sajátos paradoxonon, hogy a grandiózus alkotások létrejöttéhez egyszerre kellett mérhetetlen hatalom, óriási vagyon és elmélyült hit.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. október 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.