Hiszem, hogy mindenki valamilyen feladattal jött a földre – Interjú Petrás Alina keramikusművésszel

Kultúra – 2023. február 18., szombat | 18:03

A budapesti Falk Miksa utcában lévő VármegyE-Galériában (Erdély Művészetéért Alapítvány) február 28-ig, szerdán és pénteken 15 és 18 óra között látogatható Petrás Mária Prima Primissima díjas népdalénekes, keramikusművész és lánya, Petrás Alina Szervátiusz Jenő-díjas keramikusművész és népdalénekes közös kiállítása. Petrás Alinával a kiállítótérben beszélgettünk.

– Édesanyja csángó származású, Ön Brassóban született. Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?

– Pár hetesen asztmás lettem, az orvosok tízhónapos koromban azt mondták, nem fogok megmaradni, de az anyai nagymamám sem törődött bele ebbe, gyógynövényekkel gyógyított; neki is köszönhetem, hogy itt vagyok. Sok időt töltöttem nála, a moldvai Diószénben. Elmondhatom, hogy két anyám volt, az édesanyám és a nagymamám. Ötéves voltam, amikor egy orvos azt javasolta édesanyámnak, hogy vigyen el a tengerpartra, az jót fog tenni. Pár hét után megszűntek az asztmás tüneteim, meggyógyultam. Élménydús gyermekkort mondhattam magaménak. Az iskola csaknem szemben volt velünk, fél kilométerre tőlünk az erdő, néhány gyermekkel csapatba verődtünk, az erdőszélen, patakparton játszottunk. A nyolcvanas években nagyon kevés autó járt még az utakon, így az utcán fociztunk, lányok, fiúk együtt – én voltam a kapus –, télen korcsolyáztunk, sokat bújócskáztunk. Az iskolai szüneteket a testvéremmel együtt a nagyszülőknél, Diószénben töltöttük, így nagyon sok mindent láttam a falusiak életéből. Hálát adok a Jóistennek, hogy ez magadatott nekem, mert felnőttként így sokkal jobban átlátom az élet folyását. Nagymamámtól tanultam főzni, nagyapámmal sokszor jártunk az erdőbe gombát szedni. A későbbiekben ezért is döntöttem úgy, hogy a gyógynövénytermesztés szakirányt választom a főiskolán. Minden napnak, hétnek, hónapnak, évszaknak megvolt a maga rendje. Télen a természet lenyugszik, és ezt követve a falusi ember is lecsendesedik, visszavonul a házába. Ez nem tétlenséget jelent, ilyenkor fontak, szőttek, kötöttek. Dédnagymamám sokszor átjött fonni, a nagynénéim varrtak, kötöttek, nagymamám szőtt, ezekben mindig segédkeztem. Felélték, feldolgozták azt, amiért tavasszal és nyáron dolgoztak, amit ősszel betakarítottak. Tavasszal aztán kezdődött minden elölről.

– Mi szeretett volna lenni kislánykorában? Egyértelmű volt, hogy az édesanyja hivatását követi?

– Gyermekként híres balerina akartam lenni, később sebész. De az élet úgy hozta, hogy nem ez lett az utam. Édesanyám azt mondta, amíg kitalálom, hogy mit akarok csinálni, addig segítsek neki a műhelyben. Elhatároztam: ha már itt vagyok, én is készítek valamit agyagból, a nagymamámnak egy rózsafüzértartót, meg néhány más tárgyat a barátaimnak. 2002 elején jöttek édesanyámhoz, hogy munkákat válogassanak egy kiállításához. Az én tárgyaimat is beválasztották. Szólt édesanyám, hogy azokat én készítettem. Mivel megtetszettek nekik a munkáim, meghívást kaptam egy kiállításra. Pár hónapra rá már megvolt az első önálló tárlatom Rómaifürdőn, az Óbudai Platán Könyvtárban. Úgy éreztem, ez biztos a Jóisten akarata, ő vezetett ide. Gondviselésszerű, hogy a nagyszüleim is éppen itt voltak Moldvából, így ők is jelen lehettek a megnyitón. A rajzolás és a művészet iránti szeretetem már igen korán megmutatkozott. Gyermekkoromban elindultam a megyei rajzversenyen, Brassóban, és helyezést értem el. Hétfaluban édesanyám grafikázott és festett, sokszor ott voltunk mellette a bátyámmal. Emlékszem, egyszer tájképet festett, és nekem hiányzott a képről egy kutyus, hát ráfestettem. Édesanyámnak másnap át kellett adnia a képet, elég komoly gondot okozott, hogy valahogy levarázsolja onnan a kutyát. Az, hogy kiskoromtól kezdve láthattam, hogyan dolgozik, és segíthettem is például a színeket kinyomkodni a tubusokból, vagy a vásznakat a keretre feszíteni és alapozni, rengeteget jelentett számomra. Mint ahogyan az is, hogy húszévesen bekerülhettem a műhelyébe. Bárki, aki megnézi a munkáimat, láthatja, hogy nem másolom édesanyámat. Igaz, a technika és az anyagok ugyanazok, hiszen tőle tanultam, együtt is dolgozunk.

– A magyaros motívumok közül különösen gyakran jelenik meg munkáiban az életfa, a tulipán, a nap. Az utóbbi kettő keresztény jelkép is.

– Kezdetektől fogva az ősmagyar motívumok és azok jelentése, üzenete, ereje érdekel. Ahogyan egyre jobban elmélyedek bennük, világossá válik számomra, hogy milyen keveset tudunk róluk, és milyen gazdag ez a jelképrendszer. Régen, ha például megvarrtak egy szűrt, a készítőjének meg kellett ismernie a megrendelő életét, családfáját, mert az életét is belevarrták. Ebben az értelmezésben az életfa a családunkat, őseinket, gyökereinket jelenti. Az életfamotívum a fizikai és a spirituális világ kapcsolatát, az újjászületést, a növekedést és az erőt is jelképezi. Ez csodálatos dolog. A régiek mindenre odafigyeltek, hogy mikor mit vegyenek fel, mivel díszítsék az otthonaikat. Szinte minden tárgyukat ékesítette valamilyen motívum, ami a termékenységet, a védelmet vagy az erőt jelképezte. A munkáimmal kapcsolatban sokszor kapok visszajelzéseket, hogy üzenetet hordoznak, reményt adnak, nyugtatják a lelket. A tulipán a termékenység jelképe, Szűz Mária virágának is tartják. A nap a keresztény szimbolikában maga Jézus Krisztus, de Mária is, a napba öltözött asszony, a megtestesülés, a szeplőtelen fogantatás, Mária mennybevételének jelképe. A nap és a hold a férfi- és a női energiák egyensúlyát is jelenti.

– Tudatosan törekedett arra, hogy ne másolja az édesanyja művészetét, hanem egyéni stílust dolgozzon ki?

– Említettem az előbb, hogy az első tárgyat, egy rózsafüzértartót, a nagymamámnak készítettem, aki nagyon erős hitű és vallásos volt. A dobozka oldalain az angyali üdvözletet, a betlehemest, Jézus megkeresztelkedését és az utolsó vacsorát mintáztam meg. A tetejét befedtem, mint egy háztetőt, ráillesztettem egy keresztet, és a rózsafüzért is rámintáztam; olyan lett, mint egy kis templom. Tulipánformában raktam fel a rózsafüzért. Akkor ez még nem volt tudatos bennem, csak később vált azzá, amikor utánanéztem a jelképek jelentésének. Azóta ezt a kódolt jelképvilágot próbálom megfejteni és a munkáimban megjeleníteni.    

– Egyáltalán nem követi a divatot, az alkotásaival a minden időben érvényes értékeket villantja fel, és ettől időtlenné válik a művészete.

– Soha nem érdekelt a divat, és ez az élet minden területére érvényes. Amikor gyerekkoromban vagy később, középiskolásként láttam, hogy valaki márkás ruhákban jár, teljesen hidegen hagyott. Dolgoztam, tanultam, kamasz lányként apácáknál nevelkedtem, a nagymamám példája is hatott rám. Nagyon lényeges, hogy mit hagytak ránk az őseink, s tudunk-e élni azzal az örökséggel. Nemcsak megmenteni, továbbvinni kell az értékeket, hanem azok szerint is élni. Végiggondolni, hogy kik vagyunk, miért születtünk erre a világra, mi a dolgunk, mi az életünk értelme, a feladatunk. Hiszem, hogy mindenki valamilyen feladattal jött a földre, én is. Még nem tudom pontosan, hogy mi az, de biztosan megkapom a választ, amikor eljön az ideje.

– Akárcsak az édesanyja, Ön is énekel amellett, hogy keramikusművész…

– Ebbe is belenőttem. Édesanyám mindig énekelt, munka közben is dudorászott, s akkor én is bekapcsolódtam. Lassacskán megtanultam kívülről az énekeket.

– A világban rengeteg a borzalom, a szenvedés. Ha viszont az alkotásaira nézünk, a jóság, a remény, az öröm, a szépség szavak jutnak eszünkbe. Hogyan tudja függetleníteni magát a külvilág szörnyűségeitől? Egyfajta menekvés ez, vagy ilyen az alkata?

– Menekülni nem tudunk önmagunk elől, és a világ borzalmai elől sem. Jó, hogy említette az öröm szót. Valójában ezért csinálom, hogy egy kis örömet szerezzek mindazoknak, akik megtekintik az alkotásaimat. Az én életem sem mindig rózsaszín, nekem is megvannak a keresztjeim. Az embernek hálát kell adnia azért, amije van, és kérni a Jóistent, hogy adjon erőt, amikor úgy érezzük, már túlságosan terhes a kereszt, amit cipelünk. Velem is előfordult, hogy nagy nehézségeim idején, amikor úgy éreztem, minden erőm elfogyott, a Jóistentől kértem erőt. S akkor jöttek a megoldások, akár úgy, hogy előkerült egy ember, aki segíteni tudott az adott problémán, akár úgy, hogy felmerült bennem egy gondolat, ami más megvilágításban láttatta velem az adott helyzetet, s így már minden egyszerűbbnek tűnt. Nem akarok közhelyeket mondani, de mindennapi tapasztalat, hogy a Jóisten csak annyi próbatételt ad, amennyit az ember elbír. Van, amikor csőstül jönnek a bajok. Olyankor arra gondolok, hogy milyen nagyon bízik bennem a Jóisten, hát akkor most be kell bizonyítanom, hogy méltó vagyok a bizalmára. Ha a hit mellé egy kis humor is társul, akkor minden sokkal könnyebbé válik. Optimista vagyok. Ha szomorkodom, ha magamba zuhanok, attól megoldódik a gondom? Nem! Mennyivel jobb azt mondani egy-egy nehezebb időszak végén: ezt is megcsináltam, túléltem, Isten segedelmével!

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 12-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.  

Kapcsolódó fotógaléria