Egy teljesen Istennek adott élet ünneplése – Búcsú Jálics Ferenc jezsuita szerzetes paptól

Jálics Ferenc jezsuita a maga csendes módján mindannyiunk közül talán a legtöbbet tette a hit mai terjedéséért.

Feri atya kilencvennégy évvel ezelőtt, 1927-ben született Budapesten. Gyermekkorát családi birtokukon, Gyálon töltötte. Édesapja akaratából katonai pályára lépett. 1944-ben, tizenhét évesen tisztjelöltként Németországba vezényelték.

Nürnberg bombázása alatt élte át azt a mély vallási tapasztalatot, amely egész későbbi életútját és hitét meghatározta: mint sokszor elmesélte, Isten jelenléte egy pillanat alatt egészen kézzelfoghatóvá vált számára.

Magyarországra való visszatérése után pótlólagosan letette az érettségi vizsgát, majd 1947-ben belépett a Jézus Társaságába. A noviciátust még itthon végezte, ám a kommunista rendszer elnyomó egyházpolitikájának hatására a jezsuita elöljárók úgy döntöttek, hogy a fiatal rendtagokat külföldre menekítik. Így került ő is filozófiai tanulmányai végzésére a németországi Pullachba, majd gyakorlati tapasztalatszerzésre a belgiumi Leuvenbe. További tanulmányait Chilében, valamint egy argentin teológiai fakultáson, a Buenos Aires-i egyetemen folytatta, ahol később a fundamentális teológia és a dogmatika oktatója lett. Hamarosan rábízták a tanuló rendtagok (skolasztikusok) lelkivezetését is, tehát spirituálisként (lelki igazgató) is tevékenykedett. Jálics atya 1974-ben úgy döntött, hogy egy rendtársával és barátjával Buenos Aires egyik nyomornegyedébe költözik, és megosztja életét a szegényekkel. Ez azonban hamarosan vörös posztó lett az argentin szélsőjobboldali katonai junta vezetőinek szemében: letartóztatták, és közel fél éven keresztül megkötözve, bekötött szemmel tartották fogva egy cellában. Csodával határos módon szabadult, Dél-Amerikából azonban menekülnie kellett. Először az Egyesült Államokba ment, majd 1978-ban áttelepült Németországba. Itt dolgozta ki azt a lelkigyakorlatos módszert, amely személyes élettörténetéből és abból a kontemplatív csendből született, amely körülvette őt.

Ekkor vette kezdetét Jálics Ferenc atya életének utolsó, legtermékenyebb szakasza. 1984-ben egy, a Frank-erdőben található kis faluban, Griesben lelkigyakorlatos házat alapított, amelyet kerek húsz eszetendőn át vezetett. Az állandóan telt házzal működő intézményben szó szerint ezrek végeztek szemlélődő lelkigyakorlatot, s nyertek életükre nézve eligazítást, találtak belső világosságot és békét. A részvételi díjakból befolyó jelentős összegből Jálics atya rendszeresen támogatta a jezsuita rendtartományt, és sokat jótékonykodott. A ház fenntartása persze csak úgy volt elképzelhető, hogy önkéntesek is éltek vele – az úgynevezett Háziközösség –, akik szabályos munkaszerződéssel vállalták, hogy napi négy órát dolgoznak, s ennek fejében napi négy órát személyes imára, meditációra fordíthatnak. A modellnek messze földről a csodájára jártak, hiszen a hasonló intézmények fenntartása rendszerint sok pénzbe kerül a támogató rendi központnak.

A griesi lelkigyakorlatok iránti érdeklődés azonban akkora volt, hogy általában még az önkéntesek közé is csak várólistáról lehetett bekerülni.

Jálics atya emellett írt hat könyvet, amelyek mindegyikét más nyelvekre is lefordították, és sok kiadást megértek. Lelkigyakorlatos módszeréről írt főműve egyenesen könyvsikernek számít: ez a kötet közel százezres példányszámban kelt el, és mintegy húsz nyelven jelent meg (az indiai és az amerikai kiadáson kívül például kínaiul is). Már nyugdíjaskorú volt, amikor a taizéi szerzetesek hívták, hogy a közösségüknek szemlélődő lelkigyakorlatot tartson.

Feri atya tehát kitűnő szervező volt, kiváló pedagógus, és nagyon nagy lelki ember. S hogy mi volt a titka? Egy alkalommal a Háziközösség egy volt tagja mesélt nekem róla, csillogó szemekkel: „Akartam magamnak egy asztali lámpát a szobámba – mondta –, de sehol sem találtam a házban olyat, ami használható állapotban lett volna. Amikor panaszkodtam erről Feri atyának, szó nélkül beültetett az autóba, és személyesen bevitt a városba, hogy lámpát vásároljon nekem. Még erre is volt ideje, figyelme, lélekjelenléte.” A szavaiból lelkesedés csengett. Megütközve hallgattam: hát csak ennyi volna? „Csak” ennyi?

Aki csak találkozott Jálics atyával, a hatása alá került annak a személyes szeretetnek, ami az egész lényéből áradt. Úgy tudott figyelni, hogy az ember olyasmit is elmondott neki, amit azelőtt soha senkinek. Pedig nem kíváncsiskodott,

egyszerűen csak ránk függesztette nyugodt, áttetszően kék szemét – erre mindenki máig emlékszik. Biztosak lehettünk az elfogadásában. Ebben a figyelmes jelenlétben aztán olyan válaszok születtek, amelyekről magunk sem tudtuk, hogy bennünk rejtőznek.

Nem beszélt sokat, de a kellő pillanatban sebészi pontossággal tudott kimondani egy-egy mondatot, ami a vesékig hatolt. Képes volt meghallani azt is, amit meg sem tudtunk fogalmazni. A szavak mögött rejlő emberre figyelt. Senkit sem vigasztalt, de – ezt másoktól hallottam – gyakran együtt sírt azokkal, akik a szenvedéseikről meséltek neki. Én magam örökre hálás vagyok neki néhány életre szóló eligazításért.

Feri atya 2017-ben visszatért Magyarországra, és utolsó éveit egy budapesti idősek otthonában töltötte. Az emlékezete már cserben hagyta, mégis sokan keresték. Nemrég koronavírus-fertőzés gyanújával kórházba került. Két nappal a halála előtt, csütörtökön azonban kiengedték, újra visszakerült az otthonba. Jezsuita elöljárója, Vízi Elemér SJ pénteken feladta neki a betegek szentségét. Szombatra virradóra, hajnali 3 óra körül szenderedett el. Élete számomra bizonyíték arra, hogy Isten mit képes kihozni annak az életéből, aki minden fenntartás nélkül átadja magát neki.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 28-i számában jelent meg.