„Életem legnagyobb élménye” – Rómába utaztak, a pápával ebédeltek az MMSZ által gondozott szegények

Tizennyolcan voltak összesen: szociális munkások; hajléktalan férfiak a Miklós utcai szállóról; nők, akik onnan kerültek ki, a legtöbben már dolgoznak, albérletben laknak, és kapcsolatban maradtak a Máltával. Voltak Leó pápa szentmiséjén a Szent Péter-bazilikában; a társaság egy része a világ számos részéről meghívott nélkülöző sorstársaival együtt ebédelhetett a Szentatyával; elmentek a szerdai általános kihallgatásra; megnézték a négy pápai bazilikát a szent kapukkal, a Szent Lépcsőt, a Colosseumot és sok más látnivalót; voltak Ostiában a tengernél; a Máltai Lovagrend házában vendégeskedtek, és a Fokoláre Mozgalom is meghívta őket két vacsorára.

„Életem legnagyobb élménye volt, az is marad, és büszke vagyok rá, hogy ilyen csapattal voltam” – foglalta össze Fodor Mihály, aki nemrég került a Miklós utcába.

„Intenzív volt, és gyönyörű – kezdte az élménybeszámolót hasonló lelkesedéssel Silvia Scatragli, a szálló munkatársa, olasz fokolarina, az utazás főszervezője, akivel online beszélgettünk. – Velünk volt a Gondviselés.”

Tamás József, a Miklós utcai integrált intézmény esetfelelős szociális munkása négy bentlakó hajléktalan férfival együtt fogadott minket, hogy meséljenek az útjukról, amit valóban úgy éltek meg mint zarándoklatot. Silvia tavasszal állt elő az ötlettel; Szentkereszty Tamás intézményvezető – aki aztán Forgács Etelka szakterületi vezetővel együtt maga is a zarándokokkal tartott – pozitívan fogadta, és elkezdődött a szervezés. Júliustól havonta tartottak találkozókat, hogy ne idegenként utazzanak, legyen köztük kapcsolódás. Beszélgettek Rómáról és arról, hogy mi a zarándoklat, a szentév, a szent kapu. A gyakorlati részletek sem maradtak el, hiszen nem mindenki utazott repülőn korábban. Mindenki írt motivációs levelet; elmondták, mit szeretnének megnézni, milyen vágyaik vannak – így egyrészt közelebb kerültek egymáshoz, másrészt fokozatosan kialakult az útiterv.

Sűrű és jól szervezett program részesei voltak, amelyet mindennap imádság foglalt keretbe: hajnali hatkor ezzel indult a napja annak a néhány embernek, akik szívesen részt vettek rajta; az esti záróimádságon pedig már többen voltak. Minden munkatársnak jutott olyan nevezetesség, amelynek a bemutatására előre felkészült. „Számíthattunk egymásra, megosztottuk a felelősséget a munkatársakkal, de a velünk zarándokló hajléktalan társaink is lelkesen beálltak segíteni, mint egy családban.

Sok mindent láttunk, ám ami a legfontosabb, legszebb, az közöttünk történt, a testvéri kapcsolat”

– emeli ki Silvia.

Senki nem panaszkodott, pedig voltak, akik nehezen mozogtak. Bottal, bedagadt lábbal gyalogolni, buszozni, átszállni Rómában nem könnyű, de mindenki elment mindenhova. Mindannyian kiemelik, hogy egymást megismerni, új barátokra szert tenni is nagy élmény volt. A vendéglátóktól pedig el voltak ámulva, ahogy alázatosan felszolgáltak nekik, közéjük ültek beszélgetni. A Fokoláre mozgalom római közössége kétszer is vacsorán látta vendégül őket a látogatóközpontjukban. „Elvittem őket oda, a családomhoz, ezzel tudom a legjobbat adni nekik: a közösségemet, ami a mindenem. Óriási ajándék volt, adtunk és kaptunk” – mesélte Silvia.

Elmentek a Szent Kallixtusz-katakombába is, lefoglalták a kápolnát; az egyik munkatárs félórás vezetett imádsággal készült, a nem hívők is szívesen csatlakoztak. A lateráni bazilikában pedig meglepetésükre éppen Árpád-házi Szent Erzsébetet ünnepelték a szentmisében, amikor ott jártak.

A legnagyobb ajándék pedig az volt, hogy

bár úgy tudták, nem jutnak be Leó pápa és a szegények ebédjére, ám egy olasz máltás ismerős intézkedett, és szerzett tizenegy belépőt.

Át kellett gondolni, hogy mindenkinek jó legyen, hiszen tizennyolcan voltak. Áldás volt ezen a napon is: volt, aki kezet foghatott a pápával, néhányan közel ültek hozzá; aki pedig nem tudott bejutni, annak különleges ebédet szerveztek egy étteremben. Több fogást, nagyon finom ételeket kaptak.

Fodor Mihály – aki korábban főpincér volt – büszkén mutatja a videót, hogy a pápával ebédelt, XIV. Leó nagyon közel haladt el mellette. „Amikor megkérdezték, szeretnék-e jönni, körbenéztem, hol van itt a kandikamera. Hogyne, mondtam, és életem legjobb döntése volt” – idézi fel, és hozzáteszi, hogy a legnagyobb dolog számára az, hogy a Máltánál felkarolták. Két hónappal ezelőtt az utcán aludt, azóta megint van munkahelye, a Bethesda kórház konyháján; van hol laknia – ennél többet nem kívánhatna karácsonyra. A kórházban boldogan mutogatja mindenkinek a videókat, beteg gyerekek, anyukák, orvosok ámulnak rajta, hogy a pápával találkozott. „Amit Józsi úrék csinálnak, le a kalappal. Próbálok én is hozzátenni, amit tudok” – mondja, a mellette ülő Tamás Józsefre utalva. –

Ha a nagymamám élne, büszke lenne arra, hogy a pápával ebédeltem együtt.”

Séra István számára különleges volt látni a sok embert, aki összegyűlt a Szentatya körül. Nem hívőnek vallja magát, de a pápát és ezt az összetartást látni felemelő volt számára is. Ő is visszacsatolja ezt a csodálatos élményt a jelen helyzetre:

Ahogy Rómában fogadtak a vezetők, amilyen közvetlenek voltak, elgondolkoztatott azon, hogy van értelme annak a munkának, amit itt Józsi úrék is csinálnak.”

Vett egy füzetet, hogy beleírja az élményeit, nehogy feledésbe merüljenek. És titokzatosan jegyzi meg, hogy az utazás óta új terveken gondolkodik az életére vonatkozóan, még nem árulhatja el, de szeretne tanulni és másoknak segíteni.

Feri, aki a vezetéknevét nem szeretné velünk megosztani, már jó ideje a máltai közösség tagja, és büszke rá, hogy amire megkérik, azt megcsinálja. Ő sem vallásos, de meghatotta az a sok ezer ember, aki mind egy hullámhosszon volt. Különösen jó érzés fogta el, amikor a Szent Péter tér tele volt azokkal emberekkel, akik nem fértek be, és a mise előtt a pápa kijött, és elnézést kért, hogy nem nagyobb a bazilika. Gyönyörű fotókat mutat a telefonján, és ő is megosztja a terveit: máltás segítséggel az idősebb korosztálynak indít tanfolyamot, hogy az általa annyira szeretett digitális eszközöket megismerjék, tanuljanak a digitális biztonságról, az internetes csalás veszélyeiről.

Majorszki László hívő emberként vett részt a zarándoklaton. Számára „nagy élmény volt látni az alapot, amire épül mindaz, amit itt is kapunk. A hit gyökerét, amit Rómában nagyon érezni”. Hálás a Máltának, hogy nem hagyták elveszni, hogy ő is elkezdheti – úgy érzi, sikerrel – újjáépíteni az életét, és megértette, hogy van egy Anyaszentegyház, van egy krisztusi tanítás, amire mint kősziklára ráépül az egész. Nincs egyedül, rengeteg ember van együtt ugyanazon az alapon.

Ha Rómába el tudtunk jutni hatásos segítséggel, akkor máshová is el tudunk jutni és elérni célokat”

– hangsúlyozza.

Tamás József számára jó volt megélni, hogy közösségben, egységben vannak. Nem gondolták volna, hogy ennyire szorosan együtt lesznek – a szálláson két nagy, emeletes ágyas szobát kaptak, egyet a férfiaknak, egyet a nőknek –, de igazi egységet éltek meg, és folyamatosan érezték a Gondviselést, kezdve azzal, hogy gyönyörű idő volt. Nagyon büszke a csapatra, lehetett rájuk számítani, mindenki mindig ott volt, ahol kellett, nem kellett várni senkire. Előre megbeszélték, hogy alkoholt nem lehet inni, ez sem okozott problémát. Hazafelé a reptéren zarándokútlevelet kapott mindenki; és a folytatás sem marad el: lesz majd after party, ahol olasz ételeket esznek, felidézik az emlékeket, fotókat nézegetnek. Elmondja, hogy a lelki részét – ami a gercsei táborban kezdődött – is próbálják majd továbbvinni. Ferinek van is ötlete, a barcelonai Sagrada Famíliát szeretné jövőre megnézni: „Józsi bácsi, intézze el!” – kéri.

Az élménybeszámoló nem akar véget érni, sok-sok emlék kerül elő, és látszik, hogy

ezen a különös zarándoklaton mindennek helye volt: a komolyságnak és a jókedvű viccelődésnek, az imádságos hitnek, a kultúrának, a szépségnek.

A nagy élmény mellett alig győzik sorolni a sok kis élményt, amit megéltek, mint például a sirályokat a Szent Péter téren éjszaka: tükröződött rajtuk a megvilágítás, „mintha rózsaszirmok vagy hópelyhek keringtek volna a levegőben”. Mutatnak videókat a városról, ahogy a busz épp a Circus Maximus előtt halad el, hatalmas pineák tövében. Sok szó esik a finom olasz ételekről, amelyek már alig fértek beléjük, olyan szíves volt a vendéglátás. Kiderül, hogy az egyik munkatársnak, Tinának születésnapja volt, reggelre feldíszítették a termet, és úton-útfélen köszöntötték őt olasz szokás szerint.

József megoszt egy szép történetet Kolompár Máriáról, akinek még a kezét is megkérte egy beöltözött utcaművész, letérdelt elé egy szál virággal. Máriát mindenki nagyon szereti, siketnéma és írástudatlan asszony, aki azonban a maga módján szeret kommunikálni. Nagyon szép volt, hogy éppen vele történt ez a „lánykérés”, akinek különösen nehéz élete volt, siketnémaként, hajléktalanként, nőként egyedül az utcán, és akit a Málta felkarolt, most pedig már munkatársként dolgozik, önálló lakásban él egyedül.

Orosz Jani nem tudott ott lenni az esti találkozón, mert iskolába jár, ezért online meséli el őszintén, hogy júniustól absztinenciát fogadott, de egy lelki probléma miatt az utazás előtt egy héttel berúgott, majdnem borítva mindent: szállást, munkahelyet, iskolát. Mellé álltak, segítették, és eljutott a zarándoklatra, amely mély hitélmény volt számára. Teljesen feltöltődött, azóta mosolyogva jár munkába, mindent jókedvvel csinál, segít másoknak. A Szent Lépcsőn felmenni különösen fontos pillanat volt számára: „A közepénél felnéztem a képre, Jézus viszi a vállán a keresztet. Elgondolkodtam, hogy a mi testünk nincs megfeszítve, nincs töviskoronánk, mégis fájdalommal jár felmenni. Imádkoztam a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, és innentől kezdve kéz nélkül, csak térden lépkedtem felfelé. Éreztem, hogy még jobban átélem azt a szenvedést, mélyen megérintett.”

„Nagy lélek, én tanulok tőle, hogy kell élni” – mondta Silvia Janiról, akinek zárszóként álljanak most itt a szavai:

Nem volt külön szociális munkás, vezető, mindenki egy légtérben aludt. Egy asztalnál ültünk az ottani máltásokkal, nem éreztem különbséget.

A dolgozók, főnökök szolgáltak ki nagyon nagy alázattal. Nekem ez olyan jólesett, hogy nem azt mondják, hogy fúj, hajléktalan, hanem azt, hogy dobog a szíve, ugyanúgy, mint nekünk.”

Fotó: Merényi Zita; Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír