A békéért és a lelki gyarapodásért – Kilencvenéves a Franka

Nézőpont – 2021. október 10., vasárnap | 19:58

Idén ünnepli fennállásának kilencvenedik évfordulóját az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium és Kollégium, közismert nevén a Franka. A közel évszázados múltú alma mater sok papot, szerzetest, reál és bölcsész műveltségű embert adott a magyar társadalomnak. Varga Kapisztrán ferenceses szerzetessel, a nagy múltú katolikus oktatási intézmény lelki igazgatóhelyettesével beszélgettünk.

– Hogyan, milyen körülmények között jött létre kilencven esztendővel ezelőtt az esztergomi ferences gimnázium?

– Ez nagyon érdekes történet, és visszavezethető XIII. Leó pápának a ferences rendet érintő reformjaihoz. Ezek az intézkedések Magyarországon felszámolták a jozefinizmust, amely II. József után még több mint száz évig élt. A ferencesek már a XVIII. században is tanítottak Esztergomban. A jezsuiták feloszlatása után először a ferencesek vették át a gimnáziumot, tőlük pedig a bencések. A századforduló nagy ferences alakjai közül először Buttykay Antal – a Budapestet újraevangelizáló „három nagy B” egyike –, majd pedig a Szűz Máriáról Nevezett Ferences Rendtartomány vezetősége is fontosnak tartotta, hogy rendi növendékeink a saját iskolánkban érettségizzenek. Addig is voltak úgynevezett Collegium Seraphicumok, ahol a rendbe belépő fiatalok leérettségiztek, de ez nem volt államilag elismert érettségi. Így merült fel a gondolat már az első világháború előtt, hogy ismét legyen a rendnek saját gimnáziuma.

1928-ban Esztergomban internátust rendeztek be, az akkori kollégisták még átjártak a szomszédos bencés gimnáziumba. Az első tanév 1931-ben indult, mondhatjuk, a rendi reform hevületében, annak gyümölcseként. De sok minden más is történt azokban az időkben, ami ráirányította a figyelmet a rendünkre. 1926-ra esett Szent Ferenc halálának hétszázadik évfordulója, öt évvel később, 1931-ben pedig Páduai Szent Antal-év volt, ő ugyanis 1231-ben hunyt el. Mindezek következtében nagyon sok új hivatás született. Nyilván az iskola is ezért kapta a Szent Antal nevet. Szokatlannak számított, hogy nem magyar szentről neveztek el egy intézményt. Akkoriban az épület egy-, illetve kétemeletes volt. Az iskola megalapítása után kezdődött el a bővítése.

Az alapítás egyik különlegessége az volt, hogy nem az állam bízta meg a rendet az iskola működtetésével – ahogyan ez a többi tanítórend esetében történt –, hanem maga a rend akarta, hogy iskolája legyen.

– Hogyan és mikor vette fel végül a gimnázium Temesvári Pelbárt nevét, aki Mátyás korában élt, és messze földön híres ferences skolasztikus író, prédikátor volt? 

– Érdemes megjegyeznünk, hogy

a magyar írók közül Temesvári Pelbárt volt az, akinek a legtöbb kiadásban jelentek meg a művei Európában, s ezt mindmáig nem tudták felülmúlni.

Az, hogy a gimnázium Szent Antal nevét viselte, 1945 után a kommunisták számára nem volt szalonképes. Meg kellett változtatni a nevet. Több elképzelés is volt, az egyik szerint Tomori Pálról, a másik szerint Temesvári Pelbártról nevezték volna el az iskolát. Végül a Temesvári név mellett döntöttek a provincia akkori vezetői. Ez még az egyházi iskolák 1948-as államosítása előtt történt. Intézményünk egyike volt annak a nyolc szerzetesi iskolának, amely mindvégig működhetett a szocialista uralom negyven esztendeje alatt, a szerzetesrendek 1950-es feloszlatása után is.

– Az 1990-es rendszerváltozás után hogyan alakult a gimnázium és a kollégium sorsa? 

– Akkoriban nagyon nagy volt a jelentkezők száma. Három párhuzamos osztályt indítottunk, két kollégiumi és egy bejáró osztályt. Ez 1998-ban változott meg úgy, hogy egy hat- és egy négyosztályos osztály indul. Így jelenleg is tíz osztályunk van.

– A Frankába kezdettől fogva csak fiúk járnak. Az ilyesmi ma már nagyon ritka. Miért döntött úgy a rend, hogy őrzi ezt a hagyományt?

– Régen ez volt a természetes, de ma már csak a pannonhalmi bencések, a pesti piaristák – náluk nincs kollégium – és mi vagyunk, akik nem változtattak ezen a rendszeren. Az emberek nagy többsége ma már nem gondolkozik el azon, hogy a fiúk fejlődése szempontjából biztosan az-e a legjobb, ha azonos korú lányokkal járnak egy osztályba.

A lányok ugyanis sokkal korábban érnek. Ég és föld a különbség egy tizennégy vagy tizenhat éves lány és fiú között. Egy ennyi idős lány már kész nő, a fiú meg még játszik. Ha együtt tanulnak, kik lesznek a jó tanulók? A lányok. Kik lesznek az empatikusak? Szintén a lányok.

A fiúk csak később, huszonegy-huszonhárom éves korukra érik el a teljesítőképességük csúcsát. S éppen ezért nem árt, ha a gimnazista korú fiúk „árnyékban vannak”, mert ez segíti elő a fejlődésüket. Így tudják serkenteni egymást a jóra, a tanulásra, egyfajta teljesítményre.

Itt nem lehet odaadni reggel a füzetet a lányoknak, hogy másolják bele a házi feladatukat, ahogyan ez a koedukált iskolákban gyakran megtörténik. Nálunk senki nem írja meg a leckét a másik helyett. Vagy nézzük meg, hogy fociznak a fiúk! Ha maguk között játszanak, az teljesen másképpen történik, mint amikor ott van a partvonalon néhány lány. Ez utóbbi esetben ugyanis azonnal megjelenik köztük a rivalizálás, hiszen imponálni akarnak, míg magukban teljesen más világot élnek. Éppen ezért nagy kérdés: mikor és hogyan lesz egy fiúból férfi? 

Tizenvalahány évvel ezelőtt a Vigiliában megjelent egy nagyon érdekes interjú: Várnai Jakab atya készítette az általam is ismert Amaral kenyai ferences novíciusmagiszterrel, aki elmesélte, hogy a noviciátus lényegét a törzsi társadalmakban élő afrikai keresztények számára a fiúk beavatásával teszik érthetővé. Ezekben a társadalmakban a fiúkból azáltal válnak férfiak, hogy a törzs férfitagjai próbára teszik, majd pedig befogadják őket maguk közé. A mi helyzetünkre lefordítva próba alatt természetesen nem egy szokásos diákcsínyt vagy a hatalmaskodás elviselését kell érteni, hanem valami nehezebb feladat elvégzését, például a beilleszkedést egy közösségbe, teljesítmény felmutatását és így tovább. Nos, ez az egyik alapja ennek a gimnáziumnak. 

A másik pedig az, hogy ez egy klasszikus bentlakásos intézmény. A fiúk tizennyolc-húsz tanítási naponként mennek haza, így a kollégium maghatározó nálunk. Minden osztályban csupán néhány bejárós esztergomi vagy közelben lakó van, a többség kollégista. Kárpátaljától a Felvidékig, Soprontól Szegedig mindenhonnan vannak diákjaink. A kollégiumban azonban nemcsak „gyermekmegőrzést” végzünk. Napközben és a hétvégéken is olyan programokat tudunk nyújtani nekik, amelyekben máshol nem lehetne részük. Sportolás, kulturális rendezvények és megannyi időtöltés, amit a diákjaink maguknak találnak ki a kirándulásoktól kezdve a színházlátogatásokig. Nagyon gazdag a kínálat.

Ami így kifejlődik bennük, az azért fontos, mert

nagyon sokszor azt látom, hogy ma nem a tehetség hiányzik a fiatalokból, hanem a tehetséget hordozó képességek.

Ezek híján bicsaklanak meg életek, emiatt nem tudnak kiteljesedni. A kollégiumi nevelés erősíti ezeket a hordozóképességeket.

– Mik ezek? Akarat, elszántság, szorgalom?     

– Igen, például ezek. Aztán egyfajta fegyelmezettség, egymásra figyelés, tűrőképesség, annak elviselése, hogy nem mindig minden történik úgy, ahogyan akarom, eltervezem. Mit teszek ilyenkor? Hogyan oldok meg nehéz helyzeteket? Mennyire vagyok például bajtársias?

– Az elmúlt kilencven évben hogyan hatott egymásra a ferences rend, az esztergomi iskola és a társadalom? A ferencesekről ma elsősorban nem a tanítás jut az emberek eszébe. 

– Nagyon lényeges, hogy a kilencven évből negyven a kommunista uralom idején telt, amikor a rend fönnmaradásának záloga az iskola volt. Nem lehetett másként szerzetesi életet élni. A rendbe lépésemkor például feltétel volt, hogy az ember tanár legyen. A tanítás óhatatlanul is a rend gazdagodását eredményezte, mert a teológián kívül így mindenkinek szereznie kellett egy másik végzettséget is. Ez pedig rendkívüli módon szélesítette a látókörünket, hiszen mindannyian teljesen más szemszögből tudunk megközelíteni egy-egy témát, amikor beszélgetünk. Van, aki irodalmi vagy történelmi, más természettudományos vagy egyéb nézőpontból látja az adott kérdést. A rend általános iskolázottsági szintje sokat emelkedett a tanítás révén.

Szent Ferencnek van egy elbeszélése a tökéletes boldogság mibenlétéről. Ebben három témát említ, mint ami nem a tökéletes boldogság. Mint mondja, a tökéletes boldogság nem abban áll, hogy a testvérek minden pogányt megtérítenek, hogy valamennyi uralkodó belép a rendbe, és nem is abban, hogy minden testvér párizsi egyetemi magiszter is. Ezek szerint akkoriban a rendnek három irányultsága volt: a misszió, a nagy uralkodó családokkal való jó kapcsolat ápolása és a párizsi egyetem, tehát az oktatás. 1229-ben Párizsban, a Latin negyedben – tehát az egyetemi városrészben – és hamarosan az egyetemen is ott voltak már a ferencesek. 

A társadalomra tett hatásunkat illetően lehet szűk körnek mondani, de mégiscsak hatezer körüli az itt érettségizettek száma, és a szentendrei ferenceseknél is körülbelül ugyanennyi. A többségről elmondható, hogy alternatívát kapott az életéhez. Ezt ma is fontosnak tartjuk. Kálmán Peregrin testvér kutatásaiból világossá vált, hogy annak idején miért kerültek a ferencesek a kommunista államhatalom titkosrendőrségének látókörébe. Elsősorban azért, mert nagy számban kerültek ki innen papok. A papi és szerzetesi hivatás ugyanis alternatívaként jelenhetett meg az itt tanuló gyerekek számára, ez sokáig így volt. Jómagam például, amikor idejöttem tanulni, fogadtam a barátaimmal, hogy nem leszek pap. 

Ma is nagyon fontos, hogy mit tudunk megjeleníteni a diákjainknak. Mindnyájan esendők vagyunk, de sokat számít, hogy minden osztály mellett van egy ferences szerzetes, akivel a diákok találkoznak a mindennapjaikban, és láthatják, hogy nem a fizetésért dolgozik.

Ez fontos tapasztalat. Jelentőségük van az olyan figyelmeztetéseknek is, mint például az, hogy „gyerekek, az ételt meg kell enni, semmit nem dobunk ki”. Hol kezdődik a környezet- vagy a természetvédelem? Talán éppen ott, hogy amit a tálból kiveszek, azt megeszem, étel nem kerülhet a kukába. Sok hasonló dolog van, ami abból következik, hogy a diákjaink egy szerzetesközösség, egy ferences közösség közelében élnek, tanulnak.

– A hagyományok őrzése és továbbadása mellett terveznek-e újításokat?

– Az utóbbi években hozzáfogtunk egy stratégia kidolgozásához. Ilyen korábban nem volt. Természetesnek vettük, hogy adott az iskola, ami hordozza, fenntartja a rendet. Szembe kellett néznünk azonban olyan kérdésekkel, hogy mi miért van éppen úgy, ahogyan van, és meg kellett indokolnunk mindent. 

Ma úgy tekintünk az iskolára, mint ahol koncentrikus körök mentén szerveződik az élet. A középpontban a Jóisten áll, köré emberek gyűlnek.

Először is a szerzetesközösség. A csaknem száztíz tagú rendtartományból tizenheten élünk itt, ebben a közösségben. Ma ez a legnagyobb létszámú ferences rendház Magyarországon, és arra törekszünk, hogy egyfajta közösségi tanúságtételt adjunk a gyerekeknek. Körénk gyűlnek a tanár kollégák, a munkatársak, majd pedig a diákok, akiknek lehetőségük nyílik arra, hogy egy szerzetesközösség közelében éljék a tanulóéveiket.

– Milyen képet mutat az iskola a statisztikák tükrében? 

– Kétszázötven körüli a tanulólétszám. Az elmúlt évek mélypontja után most mennek majd ki azok az osztályok, amelyekben nem volt teljes a létszám. Az alsóbb évfolyamokon osztályonként harminc körüli a diákok száma. Az idén érettségizettek egészen kiválóak voltak, az egyik osztálynak 4,6, a másiknak 4,3 volt az átlaga. A diákjaink legnagyobb része továbbtanult, a jelentkezők nagy többségét felvették egyetemre vagy főiskolára. 

Egyébként az sem baj, ha nem mindenki megy egyetemre, hanem hívő életet élő jó szakemberek kerülnek ki az iskolánkból. Az első osztályomban volt egy fiú, akinek nehezen ment a tanulás, végül is nem itt érettségizett, de az ország egyik legjobb ácsmestere, vállalkozója lett belőle. Minden érettségi találkozón és összejövetelen ott van.

A szavának súlya, hitele van. Ilyen emberekre van szüksége az országnak, teljesen mindegy, hogy az élet mely területén tevékenykednek.

– A gimnázium kapuja fölött ott áll a ferences rend mottója: Pax et Bonum. Hogyan hat a ferences lelkiség a kinti világra, ha kilép innen egy végzős diák? 

– Először talán azt lenne érdemes tisztázni, miben áll ez a lelkiség, mit is jelent. Nem csak azt, hogy eljárok a templomba, nem is csak azt, hogy milyen vallási gyakorlatokat végzek. Persze ezt is jelenti, de sokkal inkább azt, hogyan állok az élettel, a világgal. Ahogyan az Úristennel vagyok, az hat arra is, hogy mit kezdek az emberi kapcsolataimmal. Képes vagyok-e kapcsolatokat teremteni másokkal? Hogyan közelítek egy emberhez? (Egyébként ebből a jelmondatból származik a reformátusok „Áldás, békesség!” köszöntése is.) 

A pax egyértelműen a béke kívánása, ami Szent Ferenctől származik, ahogyan a bonum is. Ez utóbbit jóságnak szokták fordítani, de javat, javakat is jelent.

Tehát nemcsak békét kívánunk a hozzánk betérőnek, hanem azt is, hogy gyarapodjék az élete. Minden olyan mozzanat, amikor ezt tapasztaljuk, örömmel tölt el bennünket.

Nem kell itt nagy dolgokra gondolni. Elég egy érettségi találkozó, vagy az, ha egy volt diákunk eljön hozzánk a családjával, a gyermekeivel, vagy ha azt látjuk, hogy megtelik a templom, és ugrándoznak, zsibonganak a gyerekek…  Nos, ezek az igazi javak. És micsoda öröm ez! Úgy gondolom, ez a bonum.

Szerzők: Kuzmányi István, Bodnár Dániel 

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 10-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria