A jövőért még most is tehetek valamit – Beszélgetés Menyhárt M. Teréz FDC nővérrel

– Idén, Szent Ágoston ünnepén volt huszonöt éve, hogy beöltözött. Mi vonzotta a szerzetesség felé?

– A rendszerváltás idejét éltük. Az utcán soha nem láttam habitusba öltözött szerzeteseket, bár ma már tudom, hogy sokan lehettek akkor is, csak épp civilben jártak. Jobbára szocialista oktatásban részesültem, így nem tudhattam, hogy a szerzeteseket illegalitásba kényszerítették. Tizenegy éves koromtól jártam templomba. A Szentírást olvasva megfogott Jézus élete: úgy szerettem volna élni, mint ő, de tudtam, hogy nekem nőként ez nehezebb lenne a nagyvilágban. Amikor később e vágyamról beszéltem mások előtt, valaki azt mondta, valószínűleg apáca szeretnék lenni. Lehetetlen, gondoltam, hisz ők bezárva élnek, én pedig 

a szegényekért, a szükséget szenvedőkért szerettem volna tenni valamit.

Később a mottóm is ez lett: „Mindent a szegényekért!”

– Hogyan alakult ki ez a vágy Önben?

– A dunaújvárosi lakótelepen nőttem fel, majd Miskolcra kerültem középiskolába. Borsodban megismertem a városi és a falusi életet, és a nyomorral is találkoztam. Empátia ébredt bennem a szegény emberek iránt, érzékeny lettem a problémáikra. Akkoriban a szociális háló még nem épült ki ilyen mértékben, mint most. Szerettem volna tenni értük valamit. Tetszett, hogy közösségre lehet velük lépni, és ezek a közvetlen és vidám közösségek általában hamar kialakultak. Borsodban a belépésem előtt, amíg vártam a beköltözésemre, postásnak álltam. Biciklivel kellett két falut nap mint nap megjárnom. Találkoztam romákkal is, amiben egyszerre volt félelem és öröm a számomra. Sokszor előfordult, hogy valahova alig mertem bemenni, de aztán a legbarátságosabb és legotthonosabb légkör fogadott. Százezer forintokkal mászkáltam, mégsem kellett tartanom soha semmi rossztól. A biciklin reggelente sokat imádkoztam, így megerősödött bennem az Atyaistennel való párbeszéd.

– Hogyan talált rá az Isteni Szeretet Leányai Kongregációra? Miért éppen hozzájuk lépett be?

– Először titkosan kezeltem a vágyat, hogy jézusi életet éljek. A Keresztény Életben volt egy rovat A lelkiatya válaszol címmel. Endrődy Imre atyának írtam, hogy szerzetes szeretnék lenni, segítsen, merrefelé induljak el. Felvette velem a kapcsolatot, és elintézte, hogy meglátogathassak egy női rendet. Egy hétvégét töltöttem náluk a kolostorban. A vonzódás azonban mintha csökkent volna bennem, annak ellenére, hogy hiteles, fiatalokból álló közösséggel találkoztam. Az elöljárójuk azt mondta, ne búsuljak, ha van hivatásom, lesz olyan rend, ahol majd otthon érzem magam.

Így is történt aztán a saját közösségemben.

Amikor megérkeztem a házba, a kitett szimbólumok, az alapítónő képe, a fotók és az egész légkör az otthonosságot sugallta, azt, hogy itthon vagyok.

A nővérek között akkor még többen voltak a fiatalok. Részt vettem az imádságban, az életükben, és úgy éreztem, ez a hozzám közeli stílus. Évekkel később Rómában egy előadáson hallottam a következőt: „A karizma stílust teremt.” Ezt a mondatot nagyon fontosnak és igaznak tartom, engem is a stílus ragadott meg akkor.

– Hogyan teltek a tanulmányi évei?

– 1996-ban csatlakoztam a rendhez. Baternay Ágota Sacré Coeur nővér szervezte meg a szerzetesnővérek számára a teológiai oktatást. A különböző rendekből jött nővérek között barátságok alakultak ki. Megismertem a többi közösséget, és ez megerősített a saját hivatásomban, egyértelműbb lett, hogy az én közösségem az Isteni Szeretet Leányai. Mindegyikünk számára fontos volt, hogy Krisztust akarjuk követni, Isten szeretetét akarjuk láthatóvá tenni, ám meg kellett keresnünk a saját karizmánkat, küldetésünket. Tapasztaltuk, hogy a hangsúlyok minden rend estében máshová esnek, mindegyiknek megvan a saját stílusa. 

Az Isteni Szeretet Leányai Kongregációban négy év telik el az elsőfogadalomig: két év a jelöltség, utána jön a beöltözés, majd két év a noviciátus, ezt követően évente teszünk fogadalmat az örökfogadalomig. Kell ez a hosszú idő, miközben a tanulmányok is segítenek bennünket az önreflexióban, az Egyház tanításának, a saját rendünk történetének, a nagy rendalapítók lelkiségének a megismerésében. Számunkra mindenekelőtt Szent Ágoston a példa, az ő reguláját követjük.

Az első időkben néha megkérdőjeleződhet a hivatásunk, például ha honvágyat érzünk, máskor pedig mennénk misszióba akár Afrikába is.

Egyre inkább vonzódtam a szerzetesi élet felé, egyszer mégis azt éreztem, hogy összecsomagolok, és itthagyok mindent. Ugyanez az érzés tört rám az örökfogadalmam előtt is, akkor már világossá vált, hogy egyike leszünk a zsugorodó magyar közösségeknek. A többi magyar fiatal tagunk elhagyta a közösséget, korrekt módon, még az örökfogadalom előtt. Fájt, de láttam, hogy ezek a társak nem voltak igazán boldogok nálunk, és ez megkönnyítette a búcsút. Utólag úgy látom, ezek a próbatételek is megerősítettek, felkészítettek a mostani nehézségekre.

– A kongregációt Bécsben alapították, de számos országban jelen van. Volt külföldön tapasztalata az Isteni Szeretet Leányairól?

– Sokat éltem Bécsben, a központunkban, hogy megtanuljak németül, mert csak angolul tudtam. A kongregáció „velejét” láthattam, és megismerkedtem az alapítási helyszínekkel. Találkoztam külföldi nővértársakkal is. Az Anyaházban mindenki küszködött a honvággyal, de összefogtunk, együtt tanultunk és dolgoztunk.

Emlékszem, úgy mostuk fel a hatalmas ebédlőt, hogy közben valzert táncoltunk. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, tudjuk, kivel mi van.

– Mire örökfogadalmat tett, szinte egyedül maradt fiatal a magyar tartományban, ami akkor még jóval nagyobb létszámú volt. Most ketten vannak kilencven év alattiak, ketten pedig már túl a kilencvenen. Hogyan nézett ezzel szembe?

– Nekem személyesen sokat segített, hogy még perlekedtem is emiatt Istennel. Aztán meg körülvettek az egyetemisták, így nem volt annyira szembetűnő, hogy a fiatal rendtársak kevesen vannak. Az épületünk egy részében kollégium működött.

Isten megtartó pedagógiája talán az volt, hogy a kollégistákon keresztül is tapasztaljam a fiatalok társaságát.

Később reménykedtünk abban, hogy nemzetközi közösség alakul majd nálunk. Vártunk külföldi nővéreket, ezért is kezdtem el olaszul tanulni. Erőt adott, hogy más tartományainkat, ahol létszámhiány van, a nagy családunk megsegítette. Aztán jött a covid-járvány. A generális vezetés most is lát esélyt arra, hogy nővéreket küldhessenek Magyarországra. A kisebb nővéri létszámnak hátránya az is, hogy a munkákat kevesen végezzük, nem tudunk sok helyre eljutni, ám az előnye az lehet, amennyiben a fájdalmon felül tudunk kerekedni, hogy elmélyedhetünk a tanulmányokban.

– Milyen tanulmányokat végzett?

– A hittanár-nevelő diploma megszerzése után segítő szakmai tanulmányokat folytattam. 2009-ben bekerültem a Károli Gáspár Református Egyetem mentálhigiéné szakára, 2012-ben végeztem.

Miközben segítő beszélgetésekkel támogattam azokat, akik életük valamely területén elakadtak, gondokkal küszködtek, magam is sokat csiszolódtam.

Aztán 2020–2022 között a mediációt, azaz alternatív vitarendezési módot, a konfliktusban lévő felek megegyezésének elősegítését tanulhattam. Amikor a ferencvárosi intézményünket, a kollégiumot és tartományi központot be kellett zárnunk, sokat segített ez a tudás. A szívemnek nagyon kedves volt az a ház, hiszen oda léptem be, ott képződtem. A mediáció tanulmányok során fontos téma volt a gyermek- és családvédelem, megismertem az ezekkel kapcsolatos jogszabályokat. A lifecoachingot, az életvezetési tanácsadást egy többhónapos képzésen végeztem el. Úgy láttam, jó lenne megfelelő segítséget nyújtani a krízisben lévőknek. Mivel én is ember vagyok, így voltam és leszek is a segített szerepében, sokat köszönhetek a támogatóimnak magam is. Tetszett a képzésekben, hogy nem tették a tudományt Isten helyére. A tanulmányaim során elkerültem a reformátusokhoz és a metodista egyház főiskolájára, katolikusként ebből a tapasztalatból is gazdagodtam.

– Ha valaki segítséget szeretne kérni öntől, hogyan tudja elérni?

– Van egy weboldalam. Részt veszek továbbképzéseken, de úgy látom, esetemben felelőtlenség lenne most praxist működtetni, mert ez esetben  a rendünk feladataira, amiknek elsőbbsége van számomra, nem biztos, hogy készen tudnék állni. De most is eljutnak hozzám a segítséget kérők, és figyelek, hogy kinek mire lehet szüksége.

A segítő szakma egy létezési mód. 

– Ezekben az években a gyásznak, a veszteségnek sokféle formáját élte át ön is: az idős nővértársak sorra haltak meg, és említette, hogy bezárták a ferencvárosi intézményüket.

– A főnöknőm a belépésem óta vagy hetven temetést intézett, több éve vele együtt végzem ezt a szolgálatot. Az intézményes gyászt is megszenvedte közösségünk. Mi, a felelősök talán jobban, amikor ketten maradtunk az épületben, és a kollégiumot, valamint a tartományházat be kellett zárni.

Búcsúzkodni és egy házat kiürülni látni nem könnyű, hiába tudom, hogy zarándokok vagyunk a földön.

Az idős nővérek ebben a sashalmi házban szerettek volna maradni életük végéig. Ez a ház alkalmasabb az idősgondozásra, így áthelyeztük ide a székhelyünket. Az évek folyamán bele kellett tanulnom, hogy szenvedő, haldokló nővértársat lássak. Ez sokáig nehéz volt, aztán tapasztaltam, hogy egy idő után nagyon szépek lesznek a szenvedő időseink. Több munkatárs segít a gondozásukban. Hálás vagyok azoknak, akik lelkileg támogattak, amikor egyszerre foglalkoztam kollégistákkal és haldokló idősekkel. Most az a fő küldetésünk, hogy amikor a nővértársaink mellé kell állni, akkor ott legyünk. Végezzük a háttérmunkát is: a nagy épület, a munkatársakkal való kapcsolat bőven ad feladatot.

– Emiatt kellett bezárni a kollégiumot? Vagy nem volt elég jelentkező?

– Még túljelentkezés is volt, de tudtuk, hogy a létszámunk nem lesz elég ahhoz, hogy két helyen legyünk, Sashalmon és a Ferencvárosban is. A covid felkészített minket arra, milyen érzés, amikor nincsenek lányok a kollégiumban. Kiürült lassan a kápolna, de még mindig imádkoztunk benne. Amikor a hatalmas feszületet elszállítottuk, a helyére tettük a Csodálatos Anya képét. Ez a két nagy szimbólum a magyar alapítás idejéből maradt ránk. A bútoraink egy része gyermekotthonokba került. Olyan kicsiknek és fiataloknak lett így ágya, akik addig matracokon aludtak. Nagy öröm volt ez a gyászban. Sok ilyen örömet éltünk át, nem csak szomorúságot.

– Mi tud megtartó erő lenni ebben a helyzetben?

– A Szentháromság szeretetéből kell merítenünk, ahogyan a szabályzatunkban is írva van. Sok erőt ad a szabályzat biztató soraival, de figyelmeztet saját gyarlóságainkra is. A lányai vagyunk a Szenvedő Szeretetnek, mondja alapítónőnk, de nemcsak egymásért, a közösségért, hanem az emberekért is. Szent Ágoston regulája, Edith Stein életpéldája, Lisieux-i Szent Teréz és Ward Mária írásai nélkül nem tudtam volna ezt a folyamatot jól átélni. Belőlük táplálkozom, és a civil emberek példájából, hiszen látom, ők mivel küzdenek, hogyan oldják meg a problémáikat.

– Mit tanult ezektől a szentektől?

– Edith Stein filozófusként is meg tudott maradni egyszerűnek, még a gázkamra árnyékában is kapott kegyelmeket.

Nem kell tehát félnem a legrosszabb lehetőségek bekövetkeztétől, mert Krisztus ott lesz velünk. Ő ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.

Elgondolkodtam, hogy most még nyúlhatok könyvekhez, de egy hasonlóan fájdalmas szituációban, mint a gázkamra vagy az óvóhely, vajon elég táplálék lenne-e az, amit eddig elolvastam, amit a szívemben őrzök? Lisieux-i Terézről vagyok elnevezve. Ő a kis utat választotta. Tele volt az élete nehézségekkel, de megtanult örülni a megalázó helyzeteknek is. Számára a ma kilátástalannak tűnő helyzetek is lehetőséget jelentenének. Estig sorolhatnám, amit Szent Ágostontól tanulhatok. „Az arcodat keresem, Uram” – nagyon fontos mondat ez tőle. Ágostonnal az indított el a közös úton, hogy őt is az érdekelte: ki az Isten, és ki az ember? Ward Mária mi mindent végig nem élt, mégis nagyon tudott bízni! Sokszor hívom őt segítségül, ha úgy érzem, félreismernek a saját egyházi vagy munkatársi közösségemben. Szent Ignáctól azt tanultam, milyen indifferensnek lenni, milyen ízlelgetni a dolgokat, továbbá a 15 perces imát – örülni annak is, ha csak annyi adatik.

– Milyen érzések, gondolatok járnak egy ilyen nehéz helyzettel?

– Nagy magány és bizonytalanság van az életemben, de ez más embertársaimnak is kijut manapság. Sokat jelent a segítő beszélgetések során, hogy át tudom érezni, milyen az, hogy ki kell fizetni a számlát, milyen otthagyni a szeretett házat, vagy ha beteg leszek, nincs helyettesem. Ha kezdő szerzetes lennék, lehet, hogy megbillennék.

Meg kellett barátkoznom a magánnyal, amihez sok támogatást kaptam. Ma már szeretem. Ugyanakkor szabadság is van bennem.

Sok hasonló érzést élünk át a kis létszámú női rendekkel. Nekünk a belső dolgokra kell figyelnünk, nem tudunk annyira szem előtt lenni. A házat sem szépítgetjük most, mert inkább az emberekkel foglalkozunk, a ma emberével van dolgunk. Várjuk a jövőt, mutassa meg a Jóisten, hogyan folytatódik az utunk, ha az itteni küldetésünk befejeződik. Nem az következett be, amire fiatal szerzetesként vágytam, de a jövőért még mindig tehetek valamit.

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember szeptember 24-i számában jelent meg.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila