A mariológus válaszol: Međugorjéban valóban megjelent a Szűzanya? (2. rész)

Nézőpont – 2023. február 17., péntek | 11:24

Kovács Zoltán mariológus, egyetemi tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara és az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatójának írását adjuk közre (2., befejező rész).

A magánkinyilatkoztatások létjogosultsága

A kinyilatkoztatáshoz már semmilyen jelenség vagy üzenet nem adhat hozzá új tartalmat. A fentebb említett, hitünk tárgyaként számon tartott igazságok hitet, az Egyháznak a hitre és erkölcsre vonatkozó definitív tanításai – melyek a hitletétemény őrzéséhez és hűséges magyarázásához szükségesek –, szilárd elfogadást igényelnek (vö. II. János Pál, Ad tuendam fidem, 4) Isten népe részéről.

Az ún. magánkinyilatkoztatások viszont soha nem lehetnek ilyen szintű közkincsévé és lényegi alkotóelemévé az Egyház hitének és életének, azok legfeljebb „lámpák” a kezünkben, melyekkel az imént példaként szemléltetett „dobozba világítva” a lényeget könnyebben megtalálhatjuk.

Magánkinyilatkoztatásban megnyilvánuló üzenetek soha nem konkurálhatnak Isten Igéjével. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a magánkinyilatkoztatások „nem tartoznak a hitletéteményhez. Nem arra szolgálnak ugyanis, hogy Krisztus végleges kinyilatkoztatását »kiegészítsék« vagy »tökéletesítsék«, hanem azt kell elősegíteniük, hogy az adott korban tökéletesebben lehessen abból élni” (n. 67).

Ha például egy Mária-jelenés természetfölöttisége be is igazolódik, biztosak lehetünk benne, hogy a Szűzanya célja nem az, hogy ezzel önmagára vonva a figyelmet, mindenki őt csodálja és helyezze első helyre az életében, hanem hogy minden csoda, minden kegyelem forrására, Istenre irányítsa a figyelmünket, aki számára is és számunkra is az első. Mária Kánában sem tetszelgett csodatevőként, hanem már eleve – és egyben a Szentírásban legutoljára hangzó szavaival – rámutatott a csoda tényleges forrására, Jézusra:

„Tegyetek meg mindent, amit csak mond” (Jn 2,5).

Profetikus jelek

Az Egyház által hitelesnek nyilvánított – tehát hitünk erősítésére biztonsággal segítségül hívható – természetfölötti jelenségek nem a népet elkápráztató, öncélú látványosságok, hanem profetikus jelek, melyeknek tartalma, üzenete van. Hasonlóan Jézusnak az evangéliumban tapasztalható csodáihoz, melyek szintén nem „bűvészmutatványok”, hanem annak a tartalmas jelekkel kísért nyilvánvalóvá tétele, hogy személye és cselekvése által Isten Országa már kovászként áthatja földi életünket, és hogy ő isteni hatalommal gyógyítani, helyreállítani jön mindazt, amit az ősbűn megsebzett a teremtett világ, és benne az emberiség életében. Az Egyház által hitelesnek tekintett, természetfölöttiséget mutató jelek is lehetnek hitébresztőek, de fontos szem előtt tartani, hogy semelyikük nem írhatja felül a Krisztusban már teljes Kinyilatkoztatást, hanem általában annak általunk elhanyagolt pontjaira mutatnak rá.

Igen sokszor mintegy egybehangzónak tűnhetnek az ilyen üzenetekben a mindenki üdvösségére váló dolgok, gyakorlatok ismétlődő említése, melyek többek közt

imádságra, békességszerzésre, megtérésre, böjtre, életrendezésre, az ige és a szentségek életünkbe való mind mélyebb belegyökereztetésére és az Isten szeretetéről és igazságairól való tanúságtételre buzdítanak.

Mindezek komolyan vétele kétségtelenül épülésére szolgálhat mind az Egyház egészének, mind az ezzel megszólított tagoknak, de ha figyelmen kívül hagyjuk az ezen „üzeneteket” körbe ölelő rendkívüli történéseket, hitünk ettől még nem csorbul. A természetfölötti jelek hitre segíthetnek.

„Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37) …

…ezt Gábor angyaltól is tudjuk, tehát kizárni nyilvánvalóan nem lehet, hogy Isten közeledhet a ma emberéhez is, adott esetben rendkívüli jelekkel is. Ha már az angyali üdvözletet említjük, ez például angyali jelenés, melyen már csak azért sem ütközünk meg, mivel a Szentírás tele van a jelenések sokféle fajtájával. Isten szabadon kiválaszthat ilyen jelenség címzettjeként bárkit, ahogyan magát a Názáreti Szüzet is (vö. Lk 1). Hasonlóan a karizmákhoz, ebben az esetben is olyan nem kiérdemelhető, ingyenes kegyelmi adományokról van szó, melyek bizonyos értelemeben erre kiválasztott személyhez kötődnek, de ezzel valamiképpen az Egyház javát hivatottak szolgálni. A „célszemély” szabad ember, az ilyen „kiváltság” nem valamiféle kitüntetés vagy az ő személyes kiválóságának elismerése, hanem újabb felelősségteljes feladat, melyhez lehet valaki hűséges vagy hűtlen.

Nem ad garanciát az egyén személyes üdvösségéhez, az életszentségért a „látnokoknak” is meg kell küzdeniük.

Az Egyháznak hivatalos vizsgálati normák alapján kell az ilyen jelenségeket értékelnünk. Ha egy ebben magát érintettnek jelző személy a komoly elfogadás igényével lép fel, úgy gondolom, az a minimum, hogy az Egyház is komolyan veszi őt, mégpedig éppen azzal, hogy hiszékeny és alaptalanul lelkendező hozzáállás helyett komoly kérdéseket tesz fel és szükség esetén komoly szintű vizsgálatot indít. Ahhoz, hogy az Egyház a későbbiekben az ilyen rendkívüli jelenségekhez kötődő tartalmakból valóban táplálkozhasson, Lourdes és Fatima esetében és egyéb, a későbbiekben hitelesként elkönyvelt jelenések terén is igen átfogó, komoly vizsgálódásra volt szükség.

Feltétlenül meg kell bizonyosodni arról, hogy a jelenség kifejezési formáiban eredetiséget mutat-e, teológiai szempontból egységes-e és az Egyház tanításából merít-e, valamint erős indítást ad-e arra, hogy hiteles, Krisztus szerinti életet éljünk.

Még a Szűzanya is visszakérdezett

A komoly vizsgálat igényén meglepődni éppen olyan, mintha azon ütköznénk meg, hogy egy várandós anyát egy szakavatott orvos lelkiismeretesen, alaposan, mindenre kiterjedően megvizsgál, hogy minél inkább kiszűrjék a rizikófaktorokat és minél problémamentesebben történhessen a szülés és nyilvánulhasson meg a gyermek által Isten ajándéka. A szomszédasszony magánvéleménye ehhez elégtelen, itt szakemberekre van szükség! Az ilyen vizsgálatnak adott esetben azt is meg kell tudnia mondani, hogy életképes-e egyáltalán a magzat, és ha netán beteg, hogyan gyógyítható. Ez a vizsgálódás nem az orvos túlbuzgó hóbortja, hanem az érintettek érdekében szükséges igazságfeltárás, mely lehet kellemetlen is, de egyáltalán nem ártani akarásból. Az egyházi vizsgálatot sem támadásnak vagy egyfajta szükségtelen okoskodásnak kell felfogni, hanem hasonló helyzettisztázásnak, és ha kiderül, hogy ott valóban „élet van”, akkor hozzáértő segítségnyújtásnak, hogy a minél jobban kibontakozhasson mindannyiunk üdvössége javára.

A Természetfölöttivel találkozva méltán megrezdülnek a „mutatóink”, és ezalól Mária sem volt kivétel. A meglepett személy egészséges informálódása még a Gábor angyal üzenetét meghalló Istenszülőnél is tetten érhető: „Mária megkérdezte az angyalt: »Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?«” (Lk 1,34).

Épp ő maga tanít meg rá: pontosítást kérni, alázattal vizsgálódni egyáltalán nem a hitetlenkedés jele, hanem az igazságkeresésé, mely valóban „szabaddá tesz bennünket” (vö. Jn 8,32).

A természetfölötti jelenségeket kutató szakembereket ma ebben nagyban segíti az a már bárki által szabadon tanulmányozható, 1978-as keltezésű szentszéki dokumentum, melynek címe is jelzi, hogy a helyes tájékozódáshoz szilárd támpontok szükségesek. Ez pedig nem más, mint az „Eljárási normák a feltételezett jelenések és kinyilatkoztatások megítéléséhez”, melyet szeretettel ajánlok minden érdeklődő szíves figyelmébe!

„Ott az Egyház pásztora, csöpp személyed vezetni! Ott az ó és új Szövetség! Elég neked, hogy üdvödet elérjed”! (Dante: Isteni Színjáték – Paradicsom, V. ének)

A hitelesnek nyilvánított jelenségek nem a lesznek hitünk tartalmi részévé, de „mankók” lehetnek a lelki fejlődés sokszor meredek zarándokútján. Természetüknél fogva azonban soha nem érik fel a Krisztus Húsvétjában gyökerező apostoli tanúságtétel szintjét és szerepét. Mondhatnánk: van Szentírásunk, Szent Hagyományunk, Tanítóhivatalunk, mi elsősorban azokra hallgatunk. Minden egyebet józan nyitottsággal, de óvatosan kell kezelnünk, azt és csupán azt megtartva belőlük, ami az Egyház szerint elfogadható és így segítség lehet hitbeli és erkölcsi növekedésünkhöz.

Isten népének nem mítoszokra, hanem az igazságra van szüksége.

Erre már Szent Pál apostol is rámutat a Timóteushoz írt második levelében: „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják” (4,3-4). Nem bárki által szimpatikusnak ítélt és tetszőlegesen magyarázott jelenségekre, hanem az Egyház által adott, világos útmutatásokra építünk. Egy, már hivatalosan kegyhelyként működő szentély, vagy Međugorjéhez hasonló helyek esetében – a szóban forgó hercegovinai jelenségeket vizsgáló bizottság mariológus szakértő tagjaként tevékenykedő Salvatore Perrella professzor gondolatait követve – a híveknek nem utazási irodák és lelkes szervezők ajánlataiban felkínált kirándulásokra, hanem Isten papjai által vezetett zarándoklatokra van szükségük, mert önjelöltek helyett valójában az Egyház pásztorainak kompetens vezetését igénylik. Ennek hiányában lehet ugyan jót kirándulni, de a hitgyakorlatok terén inkább csak a káosz növekszik. Márpedig az Egyház pásztorai is csak akkor tudnak biztos útmutatók lenni, ha előzetesen maguk is tisztázták, merre van az előre. Mindehhez elengedhetetlen a Szentlélek világosságában való alapos tájékozódás és a jelenségek mindenre kiterjedő, átfogó, hozzáértő tanulmányozása. Fontos tény, hogy a Međugorjéba induló zarándoklatok hivatalos szervezésének lehetősége néhány éve már megnyílt számunkra. Tapasztalt, lelki értelemben is „helyismerettel” rendelkező, elhivatott, kiegyensúlyozott papi lelkivezetővel érdemes útra kelni és lehetőség szerint élni az általa hirdetett igével és kiszolgáltatott szentségekkel.

Soha nem szabad leértékelnünk a hívek hitérzékének (sensus fidei fidelium) legitimitását, mely a Szentlélek által áthatva a népi jámborság gyümölcsöző formáit tudja teremni, különösen a zarándokok által frekventált helyeken. A népi jámborság azonban meglehetősen érzékeny terület, mely sokszor nem mentes az adott kor vagy hely kulturális sajátságaitól, ezért annak gyakorlatába könnyen belekerülhetnek olyan elemek is, melyeknek a hithez semmi vagy csak kevés közük van, de kiszolgálják a hiszékenység, a babonák, a mágia vagy egyszerűen a szekularizáció igényeit. Egy növényhez hasonlítva: ha engedem, hogy az az emberi figyelem nélkül növekedjék, könnyen elburjánzik, elhajlik, és a dudva elfojthatja.

Ha a Tanítóhivatal az Egyház pásztorai által – gondos „kertész” módjára – figyelmet fordít a népi jámborság megnyilvánulásaira, akkor viszont az jó eséllyel rendezett lesz, egészséges és jó gyümölcsöket termő.

Írásban megjelent kiadványokon keressük mindig az egyházi jóváhagyást, mely például egy magánjellegű üzeneteket tartalmazó lelki napló esetében nem feltétlenül fogja azt jelenteni, hogy a kiadást engedélyező főpásztor annak természetfelettiségéről nyilatkozik, hanem hogy az azt megvizsgáló szakértő azt a katolikus hittel összeegyeztethetőnek találta, számításba véve az esetleges magyarázás, értelmezés szükségességét is, mely a teológiában sokszor nem elmélyedt, ezért nemegyszer spontán egyszerűséggel, pontatlanul fogalmazó „szerző” erőteljesebb megfogalmazásaira, furcsának tűnő nyelvezetére, jelszerű képeire vonatkozik. A szóbeli elbeszéléseket is a helyükön kell kezelni: ha hiteles a személy, és hiteles az elbeszélés, abból a magunk szintjén meríthetünk, de ne várjuk azt, hogy az Egyház minden ilyen jelenségnek azonnal köteles lesz nyilatkozni a hitelességéről. Foglalkozni leginkább azzal érdemes, melyről az Egyház valamilyen formában pozitívan nyilatkozott.

A lelkiéletben kulcsfontosságú fogalom a megkülönböztetés, különösen egy új út, egy hivatás tisztázása kapcsán. A kezdeti lelkesedés természetes tüzének egy (leendő) kegyhelyhez kötődően is meglehet a maga létjogosultsága, mely fontos hajtóerőt adhat, de mindenképpen meg kell róla győződni, hogy ez Istentől származik-e vagy csak emberi eredetű, és ha a kezdeti lángolás alábbhagy, az csupán egy könnyen ellobbant láng füstjét hagyja-e maga után, vagy pedig egy időtálló, tartalmas, forrón izzó parazsat, mellyel később lehet-e dolgozni és újabb értékeket kibontakoztatni.

Úton – Máriával

Az Egyház úton van, benne mi magunk is. A Međugorjéhoz kötődő jelenségek teljes kibontakozása is „úton van”, ezek kikristályosodása még időbe telik.

Sürgetés helyett köszönjük meg mindazt, ami jó benne és éljünk azzal, ami már elnyerte az Egyház támogatását, hogy abból hitünk erősödjék!

Bízzuk rá engedelmesen a továbbiakat Egyház Anyánkra, melyet kétezer év óta Isten Lelke tölt el világosságával és vezet fejlődésében! És persze tegyük magunkévá egészen a zsinati tanítás bátorító szavait is, melyek szerint ezen az úton Égi Édesanyánk sem hagy magunkra, ő ugyanis „ezen a földön mindaddig, amíg el nem jön az Úr napja, a biztos remény és vigasztalás jeleként ragyog Isten zarándok népe számára” (Lumen Gentium, 68).

Fotó: Vatican News; Merényi Zita (nyitókép)

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria