A pap nem önmagában, hanem Krisztusban bízik – Beszélgetés a Parma Fidei díjas Pavlics Istvánnal

Nézőpont – 2023. február 28., kedd | 10:58

A Parma fidei – Hit pajzsa díjat minden évben egy-egy olyan papnak vagy szerzetesnek ítélik oda, aki a kommunista diktatúra idején is hűséges maradt hitéhez, magyarságához. Az idei év egyik díjazottja a nyolcvannyolc éves Pavlics István érdemesült esperes, kanonok, nyugalmazott plébános. A szombathelyi püspöki palota mellett lévő papi otthonban beszélgettünk vele.

– A Vas megyében fekvő Balozsameggyes községben született kilencgyermekes családban. Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?

– Nagyon boldog időszakként éltem meg a gyermekkoromat. Öten voltunk fiúk, négyen lányok, én a hetedik gyerek voltam a családban. A nyolcadik lettem volna, de előttem halva született egy testvérem. Rengeteget játszottunk a nagy kertünkben. A szüleink Balozsameggyesen tanítottak. Sokat jártak hozzánk az osztálytársaink. Édesapám tanítóként rengeteget foglalkozott a fiatalokkal; a cigány gyerekeket írásra, olvasásra, számolásra oktatta. Mivel a kertünkben sok gyümölcs termett, jutott belőle a szegényebbeknek is. Édesapánk szigorú volt, édesanyánk pedig nagy szeretettel gondoskodott rólunk.

– Szentgotthárdon és Szombathelyen járt gimnáziumba, majd az úgynevezett kisszemináriumba, ahol premontrei tanárok tanították. Ott is érettségizett. Már egészen fiatalon érezte az Úr hívását, vagy voltak más tervei is?

– Kisgyermekkoromban gyakran öltöttem magamra hosszú inget, és „miséztem”, de később elfeledkeztem erről. Egy időben operaénekes akartam lenni. A gimnázium harmadik-negyedik osztályát a szombathelyi Faludi Ferenc Gimnáziumban végeztem. Két osztálytársam, Jurasics József és Bajner Pista a püspökvárban laktak, mert vidéki gyerekek voltak, és mesélték, hogy a kisszemináriumba mennek majd ötödikben. Ez tetszett nekem. Nagy hatással volt rám a Faludi tanárai közül Farkas Imre hitoktató, Szombat Jocó plébános atya, és édesanyám imádságos lelkülete is magával ragadott. Tizennégy-tizenöt éves koromban bejelentettem a szüleimnek, hogy pap szeretnék lenni.

– Ez a Rákosi-korszak elején történt.

– A szüleim először megdöbbentek, féltettek.

Elmagyarázták, hogy a kommunista hatalom üldözi az Egyházat, a papokat. Én azonban azt mondtam, hogy ennek ellenére is pap szeretnék lenni.

Édesapám jó pedagógus volt, rengeteg kérvényt írt meg, így is segítve az özvegyeket és másokat. Közölte hát velem: jól van, fiam, de akkor neked kell majd minden iratot beszerezned, és megírnod a felvételi kérelmet. Tudta, mennyire félszeg gyerek vagyok. Nem szerettem például boltba menni. Be voltunk osztva, hogy ki mikor megy vásárolni, és amikor rám esett volna a sor, olyankor én inkább az állatokat gondoztam, lemostam a farkukat, és kérleltem az egyik testvéremet: Jocó, menj el helyettem! Ő meg boldogan ment. Így aztán a jelentkezés elintézésével édesapám nagyon nagy feladatot rótt rám. Májusban a nővéremék litániára jártak, velük mentem, és bejelentettem a plébánosuknak is, hogy pap szeretnék lenni. Azt mondta, jól van, fiam, előszedem az iratokat. Szükség volt a szüleim házassági anyakönyvi kivonatára is, aminek a megszerzése nem kis hercehurcával járt, mert Pinkócon ismerték meg egymást, ott voltak tanítók, majd Sopronban esküdtek, de az ottani pap elfelejtette anyakönyvezni őket. Ez komoly gondot okozott, de a tanúk még éltek, és az ő esküjük, valamint a szüleim vallomása alapján végül is Sopronban elkészült az utólagos anyakönyv. Ezután következett a kérvény, amelynek megírásában a négy évvel idősebb Teréz nővérem segített. Így aztán ez is meglett, bemutattam édesapámnak, ő pedig azt mondta: jól van, fiam, beadhatod a felvételi kérelmedet. Sikeresen felvételiztem, és ötödikes gimnazista koromban bekerültem a kisszemináriumba.

– Hogyan emlékszik vissza az ott töltött időre?

– 1950-ben a hatalom beszüntette a szerzetesrendek működését, így a premontrei tanárokat is elbocsátották. Kovács Sándor püspök úr azonban visszahívta őket tanítani; egy teljes gimnáziumi tanári testület jött így létre. Négy osztály volt, az egész gimnáziumi tananyagot tanultuk, csak az állam nem ismerte el. A szerzetesrendek feloszlatása miatt mi már nem tudtuk letenni itt az érettségit. Püspök úr augusztusban elküldött bennünket az esztergomi ferencesekhez, hogy tegyünk különbözeti vizsgát, s így államilag elismerjék a gimnáziumi bizonyítványunkat az első három évről. Novemberben pedig, már negyedikesként, visszahívott minket a nagyszemináriumba, ide, Szombathelyre. Hetvenketten voltunk, két csoportban tanították a kispapokat. Sikeresen levizsgáztunk, de az év végén a kommunista hatalom feloszlatta a szemináriumot. Akkor kerültünk Győrbe. Több mint százan tanultunk ott, a Győri, a Pécsi és a Szombathelyi Egyházmegye kispapjai. Ott fejeztem be a szemináriumot, abszolutóriumot is szereztem. Kovács Sándor püspök atya 1957. február 17-én szentelt pappá a püspökvár kápolnájában, nem voltam még huszonkét éves. Egy héttel később Rábakovácsiban újmisét mondtam, márciustól pedig káplán lettem Nyőgérben. Fél évig szolgáltam itt, olyan volt ez számomra, mint valami álom. A templom minden vasárnap tele volt, a szülők minden gyereket beírattak hittanra. Nagyon szerettem őket, értettem a nyelvükön, talán bennük is mély nyomot hagyott az az idő. Később, amikor már Jánosházán voltam plébános, belekezdtünk egy építkezésbe. Gázolajjal fűtöttünk, Sümegre kellett mennünk megrendelni az ÁFORT-tól (a MOL elődje – a szerk.). Ott aztán megpillant a vezérezredes, feláll, és nagy örömmel elkiáltja magát: Tisztelendő bácsi, a tanítványa voltam magának! Még eseményekre is emlékezett.

– Az álomként megélt kápláni szolgálatnak azonban hamar vége szakadt, hiszen 1957 nyarán letartóztatták. Mivel vívta ki a hatalom haragját?

– Az 1956-os forradalom idején kispap voltam, s Budapesten, a Központi Szemináriumban lelkigyakorlatunk volt. Annak befejeztével értesültünk a forradalmi eseményekről. Akkor mi is kimentünk az utcára, fontos feladatunknak tartottuk a szenvedők vigasztalását. Egyik alkalommal Marosvölgyi Lászlóval, hatodéves szombathelyi kispaptársammal sétáltam, és éppen visszafelé tartottunk az Erzsébet hídtól a szemináriumba, amikor megkérdezte: „Te Pista, tudnál-e segíteni nekünk?” „Persze, miben?” „Tudod, mi írunk egy fiktív levelet »Kedves Barátom« címmel, amiben lefordítjuk XII. Piusz pápának a magyar üggyel foglalkozó körleveleit, és naplószerűen rögzítjük a forradalomban átélt élményeinket. A levelet szétküldjük az országban, hogy az emberek ébredjenek rá, nem biztos, hogy az a valóság, amit az újságokban olvasnak.” „Segítek, persze, csak mondjátok meg, mit kell tennem” – mondtam. Kiderült, hogy mit. Kuklay Tóni hozott egy kézi stencilezőt, amivel sokszorosítani lehetett a levelet. Ebben a munkálatban vettem részt, ami a hatalom szemében bűncselekménynek számított. Néhány nappal később Marosvölgyi Laci adott nekem öt borítékot, hogy adjam fel őket, de ne Pesten, hanem Budán, ne legyen feltűnő, hogy egy helyen adok fel sok levelet, amelyek mindegyikén az „Istenhegyi út” szerepel feladóként. 1957 májusában már több papot elvittek az állambiztonság emberei, de rám csak júniusban került sor.

Ekkor hívtak be a Gyorskocsi utcába vallatni. Ez megint nagyon érdekes dolog volt, egyúttal annak próbája, hogy tud-e az ember a hitéhez, Istenéhez, Egyházához, hazájához hű maradni, vagy pedig áruló lesz.

Egy pincealagsorban kellett várakoznom, elvették a személyimet, majd egyszer csak szólítottak. Fölvittek az emeletre a vallatóhoz, s elkezdte: „Hogy lehet ilyen fiatalon ilyen dolgokat tenni?!” Tiltakoztam. „Én nem csináltam semmit! Leveleket sokszorosítottam, ezt elismerem, hazudni nem szoktam, otthon a szüleink mindig az igazság hívei voltak. Föladtam öt levelet, de azt, hogy kinek, nem tudom, el sem olvastam.” „Nem igaz, hazudik!” Én nem írtam alá semmit, amit előre beírtak a vallomásomba, kihúzattam, ami hazugság volt. Erre a vallató megváltozott hangnemben azt mondta: „Olyan jól tudnánk mi együtt dolgozni!” Be akart szipkázni békepapnak, III/III-as ügynöknek. Én csak mosolyogtam, ő meg hajtogatta: „A legjobb, leggazdagabb plébániát adjuk magának, ha együttműködik velünk!” „Köszönöm szépen, mondtam, de én nem szeretem Budapestet, a nagyvárosokat.” Megkérdeztem: „Uram, ki fogja nekem kifizetni a gyorsvonatjegyemet? Mert nincs fizetésem.” „Maga még követelőzik?!” – kérdezte. „Miért, nem maga mondta, hogy csak tanú vagyok?” Végül kiment, és hozta a jegy árát, 460 forintot, oda-vissza a gyorsvonatra. Akkor még eljöhettem. Szeptemberben aztán megint berendeltek a Gyorskocsi utcába. Három ember betuszkolt egy Podjebába, és elvittek a Markó utcába.

A Margit hídon mentünk át, kinéztem, láttam, hogy a sirályok szabadon röpködnek. Istenem, milyen jó nekik, odarepülnek, ahová akarnak, én meg odamegyek, ahová nem akarok, gondoltam magamban.

A Markóban a 15-ös zárkába kerültem, óriási volt a zsúfoltság, huszonöten voltunk egy kis szobában. Fejtől lábig tudunk csak aludni a szalmazsákokon, mindenki az oldalára fordult. Vezényszóra, egyszerre, hogy ne gabalyodjunk össze. A tárgyalás novemberben kezdődött, majd decemberben szabadlábra helyeztek a januári elsőfokú ítéletig. A kijelölt ügyvéd fellebbezett, így a nyarat otthon tölthettem. Szeptemberben következett a másodfokú ítélet, egy évet kaptam, és a Csillag börtönbe kerültem. Napközben kazánkőverőként dolgoztunk, hatalmas forróságban.

A cellában két pap testvéremmel voltam együtt, sokszor misézhettünk is. Kéthavonta kaptunk csomagot, a hozzátartozóink belesütötték a kenyérbe az ostyát, és elrejtették a kis üvegcsét a borral. Olyan boldog voltam, amikor mindenszentek napján misézhettem! A térdemen egy fehér zsebkendő: az oltárterítő. Egy törött kanál pici kis nyéllel, az volt a kelyhem. A WC-tartályba rejtettük el a kis üveget a borral; belelógattuk úgy, hogy ne érjen bele a vízbe. Mindig csak nagyon keveset öntöttem ki a borból, hogy jusson máskorra is. Így mondtam el a szentmisémet. Közöltem a rabtársaimmal: papként számomra a világ legboldogabb dolga, hogy misézhetek. Nyugodtan jelentsenek fel, ha úgy gondolják, nem érdekel az sem, ha sötétzárkába kerülök. De senki nem jelentett fel. Hét hónap tizenkét nap után amnesztiával szabadlábra helyeztek.

– Hogyan viselte el, hogy szabadulása után hét évig nem szolgálhatott papként, és kénytelen volt segédmunkásként, betegszállítóként keresni a kenyerét?

– Minthogy eltiltottak a papságtól, fölmentem Budapestre munkát keresni. Akkoriban történt, hogy mivel egyetlen kispap sem ment el a békegyűlésre, feloszlatták a szemináriumot, ezért sokan végeztek kétkezi munkát a növendékek közül. Egyikük apja SZTK-s főnök volt, így kerültem a Kun utcai kórházba (Kállai Éva Kórház), havi 916 forintos fizetéssel. Betegszállítóként nagyon sok betegnek tudtam segíteni, a szentségeket is feladtam nekik. Innen az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárba kerültem, először petrolban kellett lemosnom a leégett motorokat; rövid idő elteltével azonban már villanyszerelőként dolgoztam. Amikor a Központi Szeminárium visszavette a kirúgott kispapokat, köztük a későbbi győri püspököt, Pápai Lajost, a Honvéd utcában megkaptam az ő albérletét egy családnál. A munkahelyemre mindennap mosolyogva mentem be, szerettek a munkatársaim. Talán ez a mosoly is a hit megtartásából fakadt: mindennap hajnali fél négykor fölkeltem, és elmentem egy templomba misét mondani, zárt ajtók mögött. Titokban családoknál hitoktattam. A törökőri Lisieux-i Kis Szent Teréz-templomban a fantasztikusan lelkes káplán, Kállay Emil, a későbbi piarista tartományfőnök megengedte, hogy hajnalban misézhessek, sőt ministrált is nekem.

Az Úr Jézus mindig velem volt.

Werner Alajos atya volt a lelkivezetőm, szombat délutánonként kimentem hozzá Máriaremetére, és kora estig ott maradtam. Mondta, hogy Pista, nagyon jó hangod van, jó lenne, ha templomban is énekelnél. Beajánlott Bárdos Lajoshoz, aki fölvett a kórusába. Így lettem a Mátyás-templom énekkarának tagja. Bárdos révén megismerkedtem Farkas Ilonka operaénekesnővel, akihez énekórákra jártam. Neki köszönhetem azt is, hogy elénekelhettem Beethoven C-dúr miséjének tenorszólóját. Később Kodály Zoltán jelenlétében is énekeltem a Te Deum tenorszólóját, és felléptem Mozart Requiemjében is.

– Papi szolgálatának központi helye Jánosháza. Negyvenöt éven át szolgált ott, 1964 és 2009 között.

– Amikor odakerültem, az egyházashetyei esperes úr fekvőbeteg volt. A testvérei megkértek: hallottuk, hogy kórházban is dolgozott, fürdesse meg, mert mi nem bírjuk. Megtettem. Kezdetben kevés lelkipásztori munkát végeztem, inkább a villanyszerelésben segédkeztem. Később aztán megszerveztem a hitoktatást és az egyházközség énekkarát is. Hiszek a közösség megtartó erejében. Ha lehetőség adódott beruházásokra, azokat igyekeztem irányítani. A rendszerváltozás után kezdeményeztem a Szent Imre Általános Iskola létrehozását, ez volt az első ilyen oktatási intézmény a Szombathelyi Egyházmegyében. Vallom: a pap második Krisztus, aki által Krisztus szól és cselekszik, osztja ajándékait, közvetíti a kegyelmet.

Jó papnak lenni nagyon nehéz, mert ez a hivatás ízig-vérig, életre szólóan elkötelezett embert kíván. Jó papnak lenni ugyanakkor nagyon könnyű is, mert a pap nem önmagában bízik, hanem Krisztusban.

– Mit jelent Önnek a Parma Fidei díj?

– Azt hiszem, az 1956-ot követő meghurcoltatásom, a börtönben töltött két év, a hivatásomtól való hét évi eltiltásom miatt kaptam meg. De valószínűleg azért is, mert a hitem mindig megmaradt. A budapesti éveim alatt nemcsak miséztem hajnalonként, hanem betegeket is látogattam és a régi börtöntársaimat is, hittanra tanítottam együk, a mérnök Hajis Berci bácsi három gyerekét is. Mindig megvolt bennem a késztetés, hogy áldozatot hozzak a Jóistenért, ezért soha nem éreztem kísértést, nem kívántam, hogy könnyebb legyen az életem. Szent Pál írja: „Öltsétek magatokra a hit pajzsát.” Vagyis mindig legyen meg bennünk a vágy Isten szolgálatára, mindarra, amit lelkipásztorként felvállalt az ember a papságában.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita; Molnár Péter; Szombathelyi Egyházmegye Facebook-oldala

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 26-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria