A reklám helye(tt) – Teológiai kedvcsináló laikusoknak

Elöljáróban az őszinteség jegyében le kell szögeznem, hogy ez a cikk (legalább részben) propagandisztikus céllal íródik. Szándékom, hogy felkeltsem vele az érdeklődést minden laikus testvéremben a teológiatanulás iránt. Főiskolai tanárként én is sokkal inkább elememben vagyok olyankor, amikor sokan hallgatnak, és dolgoznak bennem olyan traumák is, amelyeket a mai napig nem hevertem ki. (Az egyik egész napos előadásomon egyetlen ember vett részt, ő pedig reggel kilenctől délután négyig a telefonját nyomkodta, miközben én hozzá beszéltem. Aki ismer, tudja, hogy nekem ritkán akad meg a szavam, de ennél még az is jobb lett volna, ha üres teremnek tartom az előadást.)

Szóval az én bátyám növényorvos. A doktori disszertációját pedig a méltán híres plum pox szilvavírusból írta, egészen pontosan abból, hogyan stimulálták kísérletileg a vírus DNS-ében az adenint, amivel a vírus mozgására igyekeztek hatni. Nem, én sem tudom, mit jelentenek ezek a szavak. De gondoljunk bele ebbe egy pillanatra: vannak köztünk szép számban olyanok, akik a világi tudományokban ilyen mértékű tudásra tettek már szert, van a minket körülvevő világnak olyan része, amelyet sokan ilyen, vagy majdnem ilyen alapossággal ismernek és értenek. Ha viszont eközben a hitünkben, a hitünkre vonatkozó megértésünkben ott tartunk, ahol tizennégy éves korunkban elengedték a kezünket a bérmálkozási hittan végeztével, akkor nem csoda, ha a világlátásunk és a vallásunk között konfliktusok alakulnak ki.

Ha a pokolról mind a mai napig nincs „felnőttebb” képem, mint amit gyerekkoromban a képes Bibliában és a Tom és Jerry sorozatban magamévá tettem a túlnyomóan magas átlaghőmérsékletű helyről, ahol patás-szarvas lények böködik a szebbik felünket háromágú vasvillákkal, miközben nagy fekete kondérokban főznek minket, akkor várható, hogy előbb vagy utóbb megkérdőjelezem a hitem igazságtartalmát. Félreértés ne essék, az Egyház nem is ezt tanítja a pokolról. De mennyire ismerjük, mit tanít az Egyház a pokolról?

Felnőtt emberként akkor vagyok balanszban, ha elmondhatom, hogy a világról alkotott megértésem komplexitása megfelel az értelmi és érzelmi képességeim fejlettségének. Úgy természetes, hogy az elképzeléseink a tapasztalatainknak és a megszerzett tudásunknak megfelelően fejlődnek.

Persze tizennégy évesen jó volt mindent gondolni a szerelemről. De később beláttuk, hogy az a kép egyszerűen csak túlságosan idealisztikus volt, nem felelt meg a hétköznapok valóságának, ami talán nem annyira csinos, mint a szívünkben dédelgetett képek, de van egy nagyon fontos tulajdonsága, ami miatt az életünket mégis sokkal jobban befolyásolja, mint a tökéletesre csiszolt kép: valódi.

Ugyanez bármelyik kapcsolatunkra igaz. Nem volt könnyű megbarátkozni a gondolattal, hogy a szüleink emberek, de ez a tapasztalat mégis közelebb segített minket ahhoz, hogy reálisabb elvárásokkal tekintsünk rájuk, és sokkal emberibb, sokkal bensőségesebb, sokkal valóságosabb kapcsolatot építsünk ki velük. És ugyanez volt (lehetett) igaz a tanárainkra: először egyszerű szimbólumok voltak, megjelenítették az adott tantárgyat, amit tanítottak, megjelenítették a tekintély- és tudásalapú hierarchiát, és még egyéb dolgokat, de később voltak közöttük, akik kiléptek a szimbólumszerepkörből, és valódi emberekké váltak, akikkel esetleg mind a mai napig jó kapcsolatot ápolunk.

Ez igaz Istenre is. Szimbólum a számomra, vagy személy? Úgy van jól, ha a páromról hosszú percekig tudom sorolni a jó és rossz tulajdonságait, ha megismertem és megértettem annyira, hogy azt mondhassam: ismerem, és azt szeretem, akit ismerek, nem azt, akinek képzeltem, nem azt, akinek szerintem lennie kellene vagy kellett volna. (Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem segítek neki folyamatosan, hogy önmaga egyre jobb verziójává váljon, már csak a saját jól felfogott érdekemben is.) Istenről tudnék így percekig beszélni? Ismerem és értem annyira, hogy képes legyek erre? Vagy esetleg csak mérhetetlenül tág jelentésű általánosságokat tudnék mondani róla?

Nemrég a prédikációról tartottam előadást, amelyben egy meghatározott szentírási szakaszról kellett megmondani, hogy pontosan miről szól, a leírásával pontosan mi volt a szerző szándéka. Miután a hallgatók egy mondatban megpróbálták megfogalmazni a szöveg szándékolt célját, megkértem mindenkit, hogy nézzen rá arra az egy mondatra, és saját magának vallja be, tű vagy inkább drótkefe az a mondat, amelyben ő a szentírási szakasz lényegét megpróbálta megragadni. Tűnek számít az, ha olyan módon sikerült megragadni a lényeget, hogy az valóban szinte kizárólag a példaként használt szentírási szakaszra igaz; drótkefe az, ha valójában az általam lényegként megragadott mondatot még háromszáz másik szentírási szakasz lényegeként ugyanígy elmondhatnám. Megint: ugyanez igaz Istenre. Mennyire tudok róla csak általánosságokat (amik per absurdum más vallások isteneire is ugyanígy elmondhatóak lennének), vagy mennyire ismerem az én Uramat, Istenemet?

A felnőtt emberhez az méltó, ha az Istenről való tudása az értelme segítségével (is) megszerzett tudás, amely ráadásul megfelel az értelmi képességeinek. Ezenfelül – ahogyan azt még egyszer XVI. Benedek pápa megfogalmazta – a mostani felnőtteknek lényegesen tudatosabb hitre van szükségük, mint néhány előző generáció katolikusainak. (Rengeteg alapvetés, amely régen evidencia volt, ma távolról sem az.) Ráadásul az ember legnemesebb képessége az értelmi képessége, ez az, ami kiemel minket az állatvilágból, ez teszi lehetővé egyébként azt is, hogy a szeretetünk bölcs és önzetlen szeretet legyen, az értelmünk befolyása nélkül a szeretetünk is csak az alacsonyabb létmódok szintjén funkcionál, ami elégséges lehet ugyan, de nemes legfeljebb véletlenül. Az emberhez és Istenhez is méltó, hogy az értelmem segítségével próbáljak közelebb kerülni hozzá.

Nem árulok zsákbamacskát, egy levelező katekéta-lelkipásztori munkatárs képzés mellett elköteleződni nem kis feladat. De meggyőződésem, hogy aki készen áll rá, annak megtérülő befektetés. Mélyebben megismerni Istent az értelmünk segítségével olyan utazás, ahol valójában a világot értem meg jobban, mert a világot Isten teremtette. Istent mélyebben megérteni az ember mélyebb megértését is eredményezi, mert az embert is Isten teremtette. De jelenti a történelem mélyebb megértését is, ami Isten üdvösségtervének terepasztala, aki pedig érti a szerzőt, sanszos, hogy jobban érti az alkotást is. Teológiát tanulni, Istent az Anyaszentegyház kétezer év alatt kiérlelt tanítása által mélyebben megismerni és megérteni, ha ez nem segít hozzá az érettebb, bensőségesebb és valódibb istenkapcsolathoz, akkor nincs ötletem, hogy mi segíthet. Szóval hajrá, még van idő jelentkezni.

Szerző: Ádám Miklós

Illusztráció: Esztergomi Hittudományi Főiskola

Magyar Kurír