A valóságból kell kiindulni – Beszélgetés Nathalie Becquart-ral, a püspöki szinódus altitkárával

– Hogyan fogadta a felkérést a püspöki szinódus altitkári feladatára? Különlegessé tette a kinevezést, hogy Ferenc pápa az Ön személyében egy nőt jelölt ki erre a fontos feladatra.

– Meglepetésként ért. Egy francia szerzetesközösség tagja vagyok, soha nem gondoltam volna, hogy Rómába kerülök. Kicsit féltem is, de bizalommal fogadtam és kegyelemnek tekintem ezt a megbízatást. Ferenc pápa, vagyis az Egyház hívott meg a feladatra, ami számomra Isten hívását jelenti. Az egész életem, a hivatásom ezeknek az egymást követő hívásoknak a sorozata.

Ferenc pápa prófétai gesztusa volt ez a nők felé, nemcsak a szerzetes nővérek, hanem a világi hívők felé is.

Nagyon sok üzenetet kaptam a világ minden részéről, és érzem, hogy ezek nem csupán nekem szólnak, hanem annak, hogy nőként veszek részt ebben a munkában. Sokan hangot adtak örömüknek és reményüknek, imádkoznak értem. Ez nagy segítség számomra ezen az úton.

– Valaki úgy kommentálta ezt a kinevezést, hogy megnyitott egy kaput. Mi történt azóta? Újabb kapuk nyíltak meg?

– Eleve nem a nulláról indultunk. Az ifjúsági szinódus és az amazóniai szinódus erőteljesen megmutatta, hogy szükség van a nők jelenlétére az Egyház vezetésében. A Christus vivit kezdetű, fiataloknak szóló apostoli buzdítás leírja, az Egyház hivatása az is, hogy megszüntesse a nőkkel szembeni diszkriminációt a társadalomban és az Egyházban. A nők bevonása a folyamatokba már korábban elindult. Ferenc pápa is fokozatosan nyitogatja az ajtókat, az idei év januárjától elérhetővé tette a nők számára a lektori és az akolitusi szolgálatot. Olyan változás ez a társadalomban és az Egyházban, amely korántsem ért még véget, hosszú út áll előttünk. Nem csak nők, hanem sok férfi, papok, püspökök, bíborosok gratuláltak a kinevezésemkor, ami azt jelenti, hogy az egész világ, különösen az új generációk várják ezt a változást, a nagyobb egyenlőséget, a tiszteletet, az együttműködést. 

– Hol tartunk most a szinodalitás útján, amelyet Ferenc pápa kijelölt az Egyház számára?

– Hosszú ideje, a II. Vatikáni Zsinat óta járunk ezen az úton. A kérdés az, milyennek kell lennie az Egyháznak a zsinat tanítása nyomán, a Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúció fényében, amely szerint Isten népének valamennyi tagja az életszentségre kapott meghívást, ez az elsődleges hivatása minden megkeresztelt embernek. Ferenc pápasága idején is a zsinat megvalósításának útján járunk, ő most a szinodalitást helyezte előtérbe. Nehéz megmondani, hol tartunk most, hiszen a helyi egyházak, a szerzetesközösségek, a mozgalmak különböző helyzetben vannak, különböző szinteken valósítják meg ezt. Még tanulnunk kell, hogy horizontálisan lássuk az Egyházat.

Ez nem azt jelenti, hogy nincs szükség hierarchiára, hiszen az is az Egyház természetéhez tartozik, ahogyan a szinodalitás is, vagyis a testvériesség, annak tudata, hogy együtt alkotjuk az Egyház közösségét, anélkül, hogy a papok és a többi hívő között választóvonal lenne. Eszerint szeretnénk élni, és ez egy folyamat.

Országonként, helyi egyházanként különböző helyzetben vagyunk. Elmondhatjuk, hogy van már tapasztalatunk, de az Egyház szinodális megtérése nem fejeződött be. Erre a megtérésre szól a meghívásunk, ennek tudatában járunk együtt a szinódusi úton, erre hív minket a Szentlélek.

– Vannak helyek, területek, ahol jobban érzékelhetők már e folyamat gyümölcsei?

– Igen, például egyre többen vannak az Egyházban, akik ma tudatosabban élik meg azt, hogy meg kell térnünk az átfogó ökológiához. A Laudato si’ kezdetű enciklika segítségével jobban tudatosíthatjuk a társadalomban, hogy tennünk kell közös otthonunkért. A környezet megóvásának kérdése nagyon fontos, és a fiatalok különösen elkötelezettek az ökológia iránt. Az átfogó ökológia alapelvei ugyanazok, mint a szinodalitáséi: minden mindennel összefüggésben van, együttműködésre van szükség. Az Egyház tanulhatja a szinodalitást azoktól is, akik ökológiai, társadalmi területeken végeznek lelkipásztori munkát. A szerzetesi napon, Budapesten is azt láttuk, hogy a különböző szerzetesi közösségek együtt gondolkodnak, segítik az Egyházban ezt a folyamatot. A közösségi élet, a közös imádság tapasztalata szinodális tapasztalat. Lényegesek a világi mozgalmak tapasztalatai is. A Katolikus Akció (Actio Catholica) például módszertanában már eleve hordozza a szinodalitást, a közös gondolkodást és cselekvést. Hasonlóképpen az újabb mozgalmak is, a Sant’Egidio, a Fokoláre mozgalom és mások. Nagyobb kihívásként áll az Egyház előtt, hogy fejlessze a szinodalitást a plébániákon. Sok plébánián nincs pasztorális tanács, pedig ez nagyon fontos, és az egyházjog elő is írja.

– „Mindannyian ugyanabban a bárkában vagyunk.” Mit jelent a mai Egyház számára ez a Ferenc pápa által használt kép?

– A szinodalitás szép képe ez: nem csak zarándokok, misszionáriusok vagyunk, akik Isten népeként ugyanazon az úton járunk, hanem egy vagyunk a világ népei között. Ferenc pápa elképzelése szerint az Egyház csónakja a világ csónakjának része. Ez a zsinati látásmód is:

az Egyház a világban él, ahogyan a Gaudium et spes kezdősorai is mondják: az emberek örömei és fájdalmai Krisztus tanítványainak örömei és fájdalmai is.

A szinodális Egyház kilépő Egyház, Isten hívását követve kilép a perifériák felé. Ezt nem lehet elszigetelt módon tenni, együtt kell hordoznunk az Egyház küldetését.

– Mit tehetünk azért, hogy ez az üzenet elérjen az egyes plébániákra? Hogyan találja meg az Egyház az utat a hívekhez?

– Nem elég, ha üzeneteket küldünk és felhívásokat teszünk közzé. Meg kell találnunk a módját annak, hogy a plébániákon az emberek megtapasztalják a szinodalitást. Sok helyen az egyházmegyékben megalakult a szinódusi utat kidolgozó csoport, és plébániai referenseket neveztek ki, akikkel tanácskozásokat, képzéseket tartottak. Ki kell alakítani ezt a hálót, ahogyan sok egyházmegyében már meg is történt, képezni és támogatni kell a referenseket. A plébánosok a homíliában, a hitoktatók az oktatásban is megtalálhatják az útját annak, hogy bevonják ebbe a folyamatba az embereket. Kreativitásra van szükség a sok különféle helyzetben.

– Mi módon tudja az Egyház bevonni a fiatalokat a szinodális folyamatba?

– Az ifjúsági szinódus tapasztalata alapján jól látszik, a fiatalok szeretnék, hogy meghallgassák őket, és tevékeny szereplői akarnak lenni a folyamatnak. Tagjai sokféle mozgalomnak, és így elsőként mozdítják elő a szinodalitást. Segítenünk kell abban, hogy részesei lehessenek a folyamatnak, be kell vonnunk a vezetőiket a közös gondolkodásba, ők pedig magukkal tudják vinni a többieket. A szinodális folyamatnak el kell érnie azokra a helyekre, ahol a fiatalok jelen vannak. Az egyházmegyékben, a plébániákon is hívjuk a fiatalokat, hogy kreativitásukkal részei legyenek a folyamatnak, velük együtt haladjunk ezen az úton. Képeznünk kell, meg kell erősítenünk őket, felelősséget adnunk a vezetőiknek. A módszertani bizottságba is meghívtunk két fiatalt, mert a látásmódjuk, a hozzájárulásuk nem csak a fiatalok, hanem az egész Egyház számára fontos.

– Az Egyház mindig is igyekezett figyelni az idők jeleire. Ebben a pandémiával, háborúkkal sújtott világban hogyan igazíthatjuk lépéseinket a felgyorsult világhoz?

– Amikor közösen gondolkodunk az idők jeleiről, látjuk, hogy a mai világ megosztott, az emberek ugyanakkor egyre jobban tudatában vannak annak, hogy kölcsönösen függünk egymástól. Valóban egy csónakban evezünk, sürgető szükség van a szinodalitásra, ahogyan az előkészítő dokumentum is kimondja. Mindenütt, a plébániákon is segítenünk kell abban, hogy a valóságból induljunk ki, jól lássuk a világ mai helyzetét. A szinodalitás magna chartája az a négy alapelv, amit Ferenc pápa az Evangelii gaudiumban leírt:

az idő a tér fölött áll, az egység legyőzi a konfliktust, a valóság fontosabb az eszménél, az egész több mint a rész.  

Együtt kell gondolkodnunk, hogy lássuk a valóságot. A szinodális Egyház az a dinamikus Egyház, amely zarándokként él a földön, a történelemben. Lentről, a valóságból kell kiindulni, nem pedig egy elképzelésből. Ahogyan Ferenc pápa mondta,

a világot kell megváltoztatnunk. Nem tehetünk úgy, ahogyan mindig tettünk, hiszen a világ változik.

Magyarországra például most sok menekült érkezik, ez új dolog. Az Egyháznak meg kell ismernie az új helyzeteket, meg kell hallgatnia a szegények, a föld kiáltását, hogy megfelelő válaszokat adhasson.

– Az ukrajnai háború milyen hatással van a szinodális folyamatra?

– Kicsit több időre van szükségünk ahhoz, hogy ezt meg tudjuk fogalmazni. Láttuk, hogy nagy szolidaritással, közösen tudtunk fellépni ebben a helyzetben. Amikor olvasom a menekülteket befogadó ukrán szerzetesközösségek, lengyel önkéntesek tanúságtételeit, akkor azt látom, hogy nem magányos papok, nem elszigetelt közösségek mennek segíteni. Egy ilyen nagy kihívásra nem tudunk mások nélkül válaszolni, és ez konkrét módja a szinodalitás megélésének, az összehangolt cselekvésnek. A háború tragédiájában megtapasztaljuk, hogy nem vagyunk elszigetelve egymástól. A nagy válságok, a világjárvány idején is azt láttuk, hogy jobb, ha nem egyedül keressük a megoldásokat a nagy kérdésekre.

– Klerikusok és laikusok együtt lélegeznek, ahogyan egyszer fogalmazott.

– Igen, mert szükségünk van egymás támogatására. Látjuk, ahogy az ukrán papok együtt imádkoznak, a világi hívők támogatják a papokat. Kölcsönösség van ebben, ez maga a szolidaritás. Szörnyű helyzetekben nem lehet egyedül járni az úton. Fontos számomra Geneviève de Gaulle tanúságtétele. De Gaulle tábornok unokahúga a második világháború idején csatlakozott az ellenálláshoz, a németek koncentrációs táborba hurcolták. A háború után hazatért Franciaországba, és tagja lett Joseph Wresinski atya ATD Negyedik Világ elnevezésű lelkiségi mozgalmának. Írt egy szép könyvet A remény titka címmel, amelyben a koncentrációs táborban megélt tapasztalatai nyomán megfogalmazza tanítását: a remény titka a testvériség és a szolidaritás.

– Hogyan látja az Egyház jövőjét, milyennek képzeli el az ideális Egyházat?

– A szinódusi folyamat kapcsán a fiatalokkal, a szinodális atyákkal megtapasztalhattam a testvériség, az együttműködés, a kölcsönös felelősség alapján működő Egyházat: fiatalok és idősek, bíborosok és világi hívők, férfiak és nők együtt gondolkodtak, és ebből nagy öröm fakadt. Az ifjúsági szinódus végén mintha megéltem volna Isten országát a földön. Nagyon nagy mélység van benne, ezt látom az ifjúságpasztoráció, az egyetemi pasztoráció során is. A harmadik évezred Egyháza a szinodalitásra kapott meghívást, de ennek gyakorlati megvalósulása nincs előre elrendezve, ez a helyi egyházak feladata. Nyitva áll az út.

Nem érkeztünk meg a túlpartra, a klerikális Egyházból a szinodális Egyházba.

Azt látom, hogy el kell hagynunk a partot, amit ismerünk, mert ott visszaélések történtek. De olyanok vagyunk, mint a tanítványok a csónakban. A tengeren lenni nem könnyű, viharok is vannak, ám hívást kaptunk, át kell eveznünk a túlpartra. Most még a tengeren vagyunk, a csónakban, de tudjuk, hogy Jézus itt van velünk, nincs mitől tartanunk. Persze félünk, ahogyan a tanítványok is féltek, ez ember voltunk tapasztalata. De ha együtt hajózunk, haladunk a túlpart felé.

– Az átalakulást a saját életében már megélte. Mit jelent Önnek?

– Elsőként nekünk kell megtérnünk, hogy az Egyházban, a szinodális úton jobban részei legyünk a „mi”-nek. Húsvéti út ez. Egy évvel ezelőtt kerültem Rómába, voltak elképzeléseim, de ez az átalakulás útja, együtt járunk rajta másokkal, akik különböznek tőlünk. Spirituális és emberi út ez, amelyen sok mindent hátra kell hagynunk. A szinodális út számomra metanoia.

Nem lehet a szinodalitáson dolgozni anélkül, hogy mi magunk ne járjunk a megtérés útján, ami a sebezhetőség útja is: látom a bűneimet, a korlátaimat, ez mindennapos tapasztalatom.

Senki sem birtokolja az igazságot egyedül. A szinodalitás nyitottságot és nagylelkű szívet kíván tőlünk, hogy valóban az átalakulás útján járhassunk.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Merényi Zita

Magyra Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 3-i számában jelenik meg.