Az emeleti terem Jézus önátadásának csúcsa – Martos Levente Balázs nagyböjti elmélkedései (2. rész)

Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök – mint a nagyböjti lelkigyakorlat kezdetén, február 21-én elhangzott első elmélkedését – ezúttal is fohásszal kezdte beszédét: „Szentlélek Úristen, vezess minket arra a helyre, ahol az Egyház született. Engedd, hogy az élet születését megtapasztaljuk ma a Te Egyházadban, abban a közösségben, amit mindannyian úgy szeretünk. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.”

Tanítása elején a püspök kiemelte: a mai estén szeretné úgy bemutatni azt a bizonyos emeleti termet, ahova Jézus odavezette a tanítványait, szeretteit, mint az ő egész útjának földi csúcspontját. Egészen bensőséges találkozás lehetőségét kínálta nekik. Az evangéliumok szerint Jézus sokfelé járt Galileában, de ahogyan arról Márk evangéliumának nyolcadik fejezetében olvashatunk, egyszer csak nagyon világos fordulattal elindult Jeruzsálembe. Ez és a következő két fejezet rögzíti gyaloglásának mozzanatait, a tanítványokkal való beszélgetéseit. A tizenegyedik fejezet elején megérkezik Jeruzsálembe, illetve az Olajfák hegye környékén van a szállása. Mindennap bemegy a városba tanítani, esténként visszatér a szálláshelyére.

Jézus mindig úton van, tanít, gyógyít, jön-megy, áthajózik a túlsó partra, visszahajózik.

Vannak előremutató jövendölései is: elmondja, hogyan akar bevonulni Jeruzsálembe, majd néhány fejezettel később arról beszél, hogyan készítsék el a húsvéti vacsorát. A tanítványok mindent úgy találnak, ahogyan ő elmondta.

A két előkészülethez társul két vacsora is: az egyik a betániai vacsora – ünnepélyes, derűs pillanat, amikor Mária Magdolna megkeni olajjal Jézust; a másik az utolsó vacsora.

Az evangéliumnak ez a sokféle mozgása majd Jézus keresztre feszítésének óráiban áll meg.

Márk evangélista óráról órára leírja az utolsó nap eseményeit. Jézus a betániai és az emeleti teremben elköltött utolsó vacsorán is ura cselekedeteinek. Ekkor mutatja meg, mi lesz az értelme mindannak, amit vele tesznek, amit ő elfogad. Lukács evangélista így adja vissza Jézus szavait: „Vágyva vártam, hogy ezt a vacsorát elköltsem veletek.” János elbeszélése szerint pedig amikor elérkezett az óra, amikor Jézus már tudta, hogy vissza kell térnie az Atyához ebből a világból, akkor a vacsora előtt kötényt kötött maga elé, és megmosta a tanítványok lábát.

Martos Levente Balázs leszögezte: valamilyen módon mindegyik evangélista jelzi, hogy

ehhez a vacsorához, erre a helyszínre tartott minden: egy emeleti terembe. Ez lesz Jézus pászkája, húsvétja, és mindaz, ami mostantól történik, a húsvéttal kapcsolatos.

Az emeleti terem ünnepélyességében azoknak a vacsoráknak az emléke is jelen van, amelyekről főleg Lukács nagyon szívesen tudósít. Ezeken a vacsorákon Jézus különleges díszvendégként volt jelen, és mindig újat hozott, az együttlétet értelmessé, gazdaggá, széppé tette.

Az előadó külön kiemelte a lábmosás gesztusát, emlékeztetve arra, hogy a korai Egyház ebben a keresztség előképét is fölfedezte, amely lemossa bűneinket. Nem véletlenül mondja azt Jézus Péternek: ha nem moslak meg, nem tartozol hozzám. Jézus példát ad, és egyben befogad minket az alázatával. Az esztergom-budapesti segédpüspök megemlítette François Varillon Isten alázata és szenvedése című könyvét, amelyben a francia jezsuita pap azt írja: „A mindennél és mindenkinél alázatosabb Isten felbátorít arra, hogy közelebb lépjek hozzá.”

A püspök rávilágított, hogy a szinoptikus evangélisták kulcsszavai már a kenyérszaporítás óta részben ismertek: „Kezébe vette…, hálát adott…, megtörte…, odaadta”. Talán már elgondolkodtunk azon, mi történne, ha kenyérré lennénk. Henri Nouwen holland katolikus pap szerint ezek a gesztusok mindannyiunkkal megtörténnek. Nélkülük nem tudunk értelmes, szép keresztény életet élni, nem tudunk egy falat kenyérré lenni mások számára, ezért az életünk nem teljesedhet ki igazán.

Az előadó arról is beszélt, hogy az utolsó vacsora emeleti termében Jézus ismét bejelentette közelgő halálát, egyúttal azt is: „Egyvalaki elárul közületek.” Nyilvánvaló, hogy Júdás lesz az, de a tanítványok kérdezgetik: Ugye, nem én? János evangélista egyértelműen elválasztja: itt bent és ott kint – Jézus körül a teremben, illetve odakint a sötétben. Júdás kimegy, és „éjszaka volt”.

Annak a bensőséges hangulatnak, amelyet az emeleti szoba már önmagában is kifejez, van egy olyan része, amelyben talán félünk is attól, ami odakint vár ránk.

Ki mindenki van odakint! „Gyűlöl majd benneteket a világ, de engem előbb gyűlölt, mint titeket” – mondta Jézus.

A püspök kifejtette: az utolsó vacsoráról mi, katolikusok úgy beszélünk, mint a kenyér és a bor átváltoztatásáról. Ez igaz, enélkül a szentmise elveszítené valóságos középpontját, a szívét, hogy Krisztus tényleg velünk akar lenni. Ugyanakkor ez az este az árulásnak, a gyűlöletnek is az estéje. Erre válaszul Jézus kezébe veszi a kenyeret, hálát ad fölötte, azért a harminchárom évért is, amely adatott neki emberként. Megtöretik és odaadatik, és ezzel átváltoztatja az árulást és a gyűlöletet szeretetté. „Barátom, miért jöttél?” – kérdezi Júdástól.

Martos Levente Balázs szerint a születő Egyháznak nyilván időre volt szüksége ahhoz, hogy megértse: az az egész út, amelyen Jézus vezette őket, és az utolsó este emlékei és gesztusai hogyan lesznek a mindennapi ünneplés alkalmává. És mikor? Vajon mennyi időt kellett várni ahhoz, hogy azt mondja az egyik apostol: gyertek, misézzünk? Nem tudjuk, de valamikor elkezdődött.

A Didakhéban (a 12 apostol tanítása), a Kr. u. 2. században keletkezett ókeresztény iratban már vannak egyértelműen rögzült szövegek, amelyek egy eucharisztikus liturgia szövegei lehettek. Gyönyörű képekkel mondják el:

ahogyan ebben a kenyérben egyesítette az Úr a négy égtáj búzáját, lisztté őrölték, és kenyér lett belőle, „úgy gyűjtsd össze, Urunk, a Te Egyházadat a világ négy égtájáról!”

Az eucharisztiát ünnepelve ezt már a 2. század elejétől imádkozták.

Említhetjük az emmauszi tanítványok történetét is. Jézus melléjük szegődik, és útközben arról beszél, hogy a prófétáknál és Mózes törvényében megíratott, aminek vele történnie kellett: „Hát nem ezt kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” És amikor megállnak a faluban, Jézus megtöri a kenyeret, és a tanítványok abban a pillanatban felismerik.

Szoktuk mondani: a szentmise két részletének, az igeliturgiának és az áldozat liturgiájának szép egysége az emmauszi történet. Az első század keresztényeinek valamikor fel kellett ismerniük:

az emeleti terem az egész Egyházat el fogja kísérni, újra meg újra össze fogja gyűjteni

– fogalmazott az előadó. – Az Apostolok cselekedeteiben, a 20. fejezetben leírtak szerint Tróászban Pál a hét első napjának estéjén hosszasan beszélt. Rengetegen voltak. Egy Eutíchosz nevű fiatalember kiült az ablakba, de elaludt, és kizuhant. Pál a karjába vette, és feltámasztotta.

Martos Levente Balázs kifejtette: nemcsak arról van szó, hogy megtörtük a kenyeret, és mindenkinek kell hogy jusson belőle, hanem arról, hogy Jézus értünk halt meg és támadt fel, és minket is feltámaszt. A püspök elmondta: amikor szentmisét ünnepel, néha csak azt kéri Istentől, hogy a világ átváltoztatását folytathassa.

Az Úr Jézus Krisztus ma is át akarja alakítani a világot, és titokzatosan, számunkra talán érthetetlen módon, de alakítja is. A gyűlöletet szeretetté, az árulást hűséggé, a megtalált szeretetet megtalált és ünnepelt szeretetkapcsolattá.

Mit tehetnénk annak érdekében, hogy ezek az ünneplések élettelibbek legyenek? Mit tehetünk azért, hogy ne csak fejben tudjuk, miről szól mindez, hanem megjelenjen az életünkben is, és hagyjuk jobban hatni az átváltoztatást a mindennapokban is? – tette fel a kérdést a püspök. – Bizonyára vannak olyan élményeink, amelyek a szentmise különleges értékéről szólnak. A spanyol Pedro Arrupe az 1970-es években volt a jezsuiták rendfőnöke. Japánban egy társával együtt felmászott egy magas hegy tetejére, és szentmisét mutatott be. Amikor Arrupe leírta erről az élményeit, mintha arról beszélt volna: Krisztus az egész kozmoszt akarja átalakítani.

Az előadó felidézte Ingmar Bergman A hetedik pecsét című filmdrámájának egyik jelenetét. A világból kiábrándult, a Halállal sakkjátszmát folytató, keresztes háborúból hazatért lovagot tejjel és szamócával vendégeli meg egy hölgy, miközben a férje lanton játszik és énekel. És a lovag, aki korábban átélte az Istentől elhagyatottság kínzó élményét, azt mondja: soha nem fogja elfelejteni ezt a pillanatot, mindig emlékezni fog erre.

 

Az emeleti terem Jézus önátadásának, szeretetművészetének a csúcsa.

Amikor keresztre feszítik, és beteljesül a megváltás műve, illetve egyáltalán lehetségessé válik az Eucharisztia titka, az, hogy meghal és feltámad, akkor azt teszi elevenné, amit addig megmutatott. Zseniális, hogy önmagát adja oda egy darab ételben, az étkezést, az éltetést, a szeretetkapcsolatot, a közösség összegyűjtését egyetlen gesztusban mutatja meg – hangsúlyozta nagyböjti elmélkedésében a püspök. – Nem véletlen, hogy az Eucharisztia szentségét minden szentség közül a legteljesebbnek tartja az Egyház.

Az Eucharisztia modellje annak, ahogyan élni szeretnénk. Ennél többet nem tudunk adni. Úton vagyunk afelé, hogy ezt jobban megértsük, jobban beemeljük az életünkbe.

Martos Levente Balázs tanítása végén Timothy Radcliffe-et, a domonkos rend korábbi általános elöljáróját idézte: „Az Eucharisztia az erkölcsünk mércéje. Odaadom magamat neked, és nem vonom vissza ezt a szeretetemet.”

Elmélkedését a 130. zsoltárral zárta az előadó:

A mélységből kiáltok hozzád, Uram!
Uram, hallgasd meg szavamat!
Legyen füled figyelmes
hangos esedezésemre.

Uram, ha a vétkeket számon tartod,
Uram, ki állhat meg előtted?
Hiszen tenálad a bocsánat,
hogy féljünk téged.
Benned bízom, Uram.
Lelkem bízik az ő szavában;

várja lelkem az Urat,
jobban, mint az őr a hajnalt.
Jobban, mint az őr a hajnalt,
várja Izrael az Urat,
mert az Úrnál van az irgalom,
és bőséges nála a szabadítás.
Ő megszabadítja Izraelt
minden gonoszságától.

Fotó (archív): Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír