Az üvegfestészet szakrális művészet – Beszélgetés a Pro Cultura Christiana díjas Bráda Tiborral

Nézőpont – 2021. november 10., szerda | 20:22

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) az idén többek közt Bráda Tibor Munkácsy Mihály-díjas festő- és üvegfestőművésznek adományozta a Pro Cultura Christiana díjat, kiemelve, hogy az alkotó „hazánk keresztény öntudatának erősítésére rendelte művészi munkásságát”. A nyolcvanéves, ma is hatalmas alkotókedvvel dolgozó művésszel újbudai műtermében beszélgettünk.

– Az teljesen világos, hogyan lesz valaki festőművész, de hogyan lesz ezen belül üvegfestőművész?

– Számomra ez roppant egyszerűen alakult. Édesanyám alsó tagozatos tanítónő volt, Isten nyugosztalja, és gyönyörű akvarelleket készített. Kisgyermekkoromtól kezdve figyeltem, végigkísértem az alkotási folyamatot. Ez volt az első indíttatásom. A második az, hogy Rákosi alatt sok mindent végigéltünk. Karcagi születésű vagyok, volt ott egy gyönyörű sarokházunk, amit el kellett adnunk, kénytelenek voltunk elköltözni. Albertirsán kötöttünk ki, és ott találkoztam egy fantasztikus tanítónővel, Puruczki Máriával. Apáca volt, de elvégezte a képzőművészeti főiskolát is. Mária néni fölvitt Budapestre, rögtön fölvettek a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, érettségi után pedig a főiskolára.

Az, hogy végül üvegfestőművész lettem, Karcaghoz kötődik. Van ott egy üveggyár, Berekfürdőn. Sokáig nagyon magas szinten működött. Ha jól emlékszem, egy ideig Veres úr volt az igazgató, és az ő idejében a gyár színes üvegeket is gyártott. Gyönyörűek voltak, csak az volt a baj, hogy a hűtéssel nem tudtak mit kezdeni, belevágott az ember, és szétdurrant, vagyis ilyen szempontból nem volt alkalmas üvegfestészetre. A kihűlt kemencék faláról üvegtömbök kerültek a gyár udvarára. Már akkor rácsodálkoztam a fény játékára egy-egy üvegtömbön. Ezeket én akkor kristályoknak neveztem, drágakőként tiszteltem, és nagy örömmel alakítottam ki gyűjteményemet. Talán éppen innen indult az alkotói pályám. Jóval később, amikor már komolyan foglalkoztam a rajzolással és festészettel, ezeknek a kristályoknak az emléke tovább élt bennem. Főiskolás koromban pedig összehozott a sors Z. Gács Györggyel, aki szintén üvegművész, ő indította be a murális tanszéket, tanított bennünket, és rögtön az üveget választottam.

– Mit jelent az, hogy az üvegfestészet murális műfaj? Alkalmazott művészet, az építészet társművészete?

– Ez abszolút így van. Az épület nélkül nincs murális művészet. Ez mindig az adott szituációhoz igazított műfaj. Ide tartozik a mozaik, az ólmozott üvegkép, amit tévesen ólomüvegképnek neveznek, de az egy üvegfajta, teljesen más. Van a szekkó, a freskó, a mozaik, és a grafitto, ezek mind a muráliához tartoznak, tehát ami az építészettel kapcsolatos.  A legfontosabb és legelső, hogy az ember felmérje, milyen térbe kerül a mű, és annak mik a tulajdonságai: honnan kapja a fényt, milyen idős, kell-e alkalmazkodni az épület korához, vagy lehet a jelenkor megoldási eszközeivel közelíteni hozzá. Ez bonyolult, összetett dolog, sok mindenhez kell alkalmazkodni. Úgy érzem, nekem ehhez van tehetségem. Amikor elkészül egy művem, az ólmozott, színes üvegképek a templom falára kerülnek, többen azt mondják: ez olyan, mintha mindig ott lett volna. Nagyon fontos, hogy az emberek így érezzék.

– Elolvasva az Egy üvegfestő belső monológja című könyvét, arra gondoltam, elképesztő tárgyi, művészeti, történeti tudásra van szüksége egy üvegfestőnek; ismernie kell az anyag szerkezetét, belső tulajdonságait is, rengeteg dolgot.

– Mindezt menet közben sajátítottam el. Kezdetben természetesen nincs még meg, talán az adottság igen. Csak egy példa: a dunaújvárosi Krisztus Király-főtemplom színes ólomüvegeinek megalkotásánál az első lépés az volt, hogy bementünk a templomba Baltási Nándor plébános úrral, és nekem rögtön egy képzetem támadt, hogy ez tulajdonképpen egy erdő, a vaskeretek fát imitálnak nekem, a fa törzsét és az abból kiinduló gallyakat. El is mondtam ezt neki. „Húha, nekem is” – válaszolta. Azonnal eszünkbe jutott a Jessze fája. Jézus Krisztus Jesszéből kinövő családfája. Így indult a munkafolyamat, és ettől kezdve minden egyszerűen haladt tovább. Középen Jessze fája, balra az államalapító Szent István, Boldog Gizella és Szent Imre herceg. Jobbra a második honalapító, IV. Béla, akinek testvére volt Szent Erzsébet, lányai közül Kinga és Margit szentek lettek, Jolán és Konstanca pedig boldogok. És így tovább, lépésről lépésre haladva alkottam meg a nyolc ólomüvegablakot.

– Az Ön színes ólomüvegei révén a dunaújvárosi Krisztus Király-főtemplom a magyar szentek panteonjává vált. Az ókorban vértanúhalált halt Szent Borbála hogy került a képbe?

– Azért, mert Dunaújvárosban működik a vasmű, és Borbála a kohászok védőszentje is. Bocz András mérnök úr javasolta, hogy ő is kerüljön be. A kohászok gyűjtést rendeztek, összeadták a szükséges pénzt, és így most Borbála is ott van a többi szent között.

– Az üvegfestészetben kiemelkedő szerepe van a fénynek…

– Igen, enélkül nem létezhet a síküveg. A tárgyaknál természetesen más a helyzet, nekik sem árt a fény, de ők műfényben is jól működnek.

A fény azért olyan gyönyörű, mert a Jóisten hozta létre. Ezért is szakrális művészet az üvegfestészet, mert a fény szerepe meghatározó benne.

A fény változásai, pulzálása, ahogyan megjelenik hajnalban, délben kiteljesedik, délután megint más, este elhalkul, de egyben színesebb lesz. Fantasztikus szerepe van, és ettől él és pulzál az üvegfestészet. Ebben a kontextusban is abszolút beszélhetünk arról, hogy a fény Isten attribútuma a keresztény művészetben.

– Bár több világi művet is festett, alapvetően szakrális festményeket alkot. Kezdettől fogva meghatározó volt művészetében a szakralitás, vagy folyamatosan alakult így? 

– Nagyapám és az ő édesapja is református lelkészek voltak. Ebből már biztosan lehet következtetni arra, hogy milyen neveltetést kaptam édesanyámtól. Édesapámat szinte nem is ismertem, hároméves voltam, amikor 1944-ben meghalt a háborúban. Gyermekkorunkban, a Rákosi-korszak idején a bátyámmal fújtattuk az orgonát a templomban, és természetesen hallgattuk az istentiszteletet. Mindig is vonzódtam a szakrális művek iránt. A legkedvesebb festőm Giotto di Bondone, Dante kortársa. A művészettörténet tele van szakrális alkotókkal. A maiak közül George Rouault az, aki nagyon erősen vallásos festő.

– Ön vallja: ha valakinek nincs hajlama a szakralitásra, akkor nehezen boldogul mint üvegfestő. Kegyelem kérdése ez is?

– Igen, mert a színek harmóniája borzasztóan fontos. Először is, nagyon mély tüzű színeket kap az ember, amikor megveszi az üveget. Ezek a mély tüzek tiszták, és ezekkel nem lehet másképpen dolgozni, csak ha belülről fakad, és megrázza az embert a választott témája. Ehhez hozzáteszek egy mondjuk kadmiumsárga csillagot, vagy különböző égitestekkel a világmindenséget próbálom ábrázolni.

Ez már önmagában szakralitás.

Ha Krisztust ábrázolom, vagy valamelyik szentet, akkor lelkileg is azonosulnom kell velük,

és alaposan utánanézni, olvasni előtte, tanulmányozni korábbi alkotásokat. Most egy kis kitérőt teszek, de szorosan idetartozik: a képzőművészeti gimnáziumban – a kisképzőben – az osztálytársaim közül négyen is elvégezték a teológiát: Somogyi Győző festőművész, Gajzágó Sándor, a Teológiai Könyvtár könyvtárosa, Márffy István, bár őt nem szentelték fel, a teológiát elvégezte, és végül Vanyó László, az ókeresztény irodalom nemzetközi hírű professzora, a Pápai Teológiai Bizottság tagja. Ő egyébként festőnek is nagyon tehetséges volt. Mi öten jó barátok voltunk, természetes, hogy egy ilyen környezetben elmélyült a hitem. Ők négyen egy fantasztikus zsidó tanárhoz jártak németet tanulni, de helyette egyházművészetről, teológiáról beszélgettek. Érettségi után ők a teológiára mentek, az én utam más irányba fordult, sportoltam, tehetséges magasugró voltam, de a festészetet jobban szerettem. A sportból gyorsan ki lehet öregedni, a festészetből nem.

– Rengeteg templomban láthatók az Ön színes üvegablakai, többek között Budapesten, Dunaújvárosban, Százhalombattán, Sárospatakon, és még hosszasan sorolhatnám. Ha ki kellene választania közülük egyet, melyiket választaná?

– Mindig az utolsót. Most éppen a sárospataki basilica minor (a Szent Erzsébet-vártemplom – a szerk.) díszüvegein dolgozom. Árpád-házi Szent Erzsébet Sárospatakon született, már ötéves korában eljegyezték, és elvitték Türingiába, Marburg városába. Évekkel ezelőtt a magyar–szlovák határon átnyúló együttműködési program keretében elkezdődött a két város – Sárospatak és Kassa – közötti 120 kilométer hosszú, „Szent Erzsébet útján – a Rákócziak földjén” nevű zarándokút kiépítése. A hazai és európai uniós pályázati forrásokból épülő zarándokút állomásait, köztük a sárospataki bazilikát is felújítják, én pedig megbízást kaptam az üvegablakainak az elkészítésére. Lehet, hogy ez a feladat a legnagyobb kihívás az életművemben, tehát magammal szemben a legnagyobb követelményt kell állítanom. Nagyon sokat segített Lipp Mónika, az egri érsekség korábbi művészettörténésze. Gótikus templomról van szó, megpróbálok ehhez igazodni, de természetesen a saját művészi nyelvemen, egy átalakított gótikát szeretnék megvalósítani, az öltözékekben, különböző szituációk megformálásában. Mindehhez természetesen nagyon alaposan meg kellett ismernem Szent Erzsébet életét. Ezzel kezdődött az egész. Sikerült Marburgban róla szóló nyomtatott könyvet is találnom, nagyon sokat segített Kuklay Antal atya könyve is.

Szent Erzsébet a legkedvesebb szentem. Rövid életútján a krisztusi szeretet eszméjét valósította meg azzal, ahogyan segítette a szegényeket, miközben rengeteget szenvedett.

Amit ő tett, az csodálatos, már-már emberfeletti. Szent Erzsébet egész életét szeretném ábrázolni az üvegen. Kétszáznyolcvankét négyzetméternyi felületről van szó, négy évre tervezem a munka elkészültét.

– Ön református, mégis, nagyon sok szentről készített festményt…

– Már az édesanyám is az ökumenizmus elkötelezett híve volt, és én is az vagyok. Sosem okozott nekem lelkiismeret-furdalást, ha bementem egy katolikus templomba, de nagyon szeretem például a baptista istentiszteleteket is, fantasztikusan énekelnek. Nincs jelentős különbség a különböző keresztény felekezetek között. Gajzágó Sanyi a legjobb barátom, időnként lekálvinistáz, én meg lepápistázom, de ez csak viccelődés, egyébként nagyon szeretjük egymást.

Azért szeretem a szenteket, mert életükkel hitelesen tesznek tanúságot a krisztusi hitről.

Az utolsó ablaknál azoknak a tiszteletre méltó személyeknek a megfestésére kaptam megbízást, akiknek a boldoggáavatási eljárása már elkezdődött: Mindszenty József bíboros, Prohászka Ottokár székesfehérvári és Márton Áron gyulafehérvári püspökök, a fiatalon elhunyt Kaszap István jezsuita, a vértanúhalált halt Bódi Mária Magdolna. Őt kerékpáron ábrázolom, ez egyeseknél problémás; szerintem nem az, és már a plébános úr és Prokopp Mária művészettörténész is egyetért velem ebben. A lányom és a vele hasonló korú fiatalok nagyon kedvelik, végre valami új, nem csak áll mereven az ábrázolt személy, mint a megfestett szentek általában. Azt még nem tudom, hogy az érsek úr mit szól hozzá, de kockáztatok, Istenem…

– Felesége, Deák Ilona festőművész, sőt mindkét lányuk is művész: Judit bőrműves, tanít az iparművészetin, Enikő keramikus.

– A feleségem kiváló festőművész, de a saját művészetét háttérbe szorítja, hogy segíthessen nekem. A két lányom is sokat segít. Nem is tudom, mi lenne velem nélkülük.

– Mit jelent Önnek, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) kitüntette a Pro Cultura Christiana díjjal?

– Megtisztelő, olyan nagyon nem vagyok elhalmozva díjakkal. Nagyon örülök. Idén augusztusban Spányi Antal püspök úr megáldotta a dunaújvárosi Krisztus Király-főtemplomban az elkészült nyolc ólomüveget. Egy még hiányzik. Gyönyörű volt az egész, éreztem, hogy valami megmozdult és lebeg körülöttem. Néhány szót nekem is kellett szólnom. Nem is tudtam, hogy katolikus templomban lehet tapsolni, vastaps volt, többször fel kellett állnom. Ezért is örülök ennek a díjnak, mert ezek szerint a főpásztorok is elfogadják és értékelik azt, amit csinálok. Azt tudom, hogy a székesfehérvári püspök úr javasolta, és azt mondta, könnyű helyzetben volt, mert mindenki megszavazta, pillanatok alatt. Elsőként az egri érsek, aminek külön örülök, hiszen Sárospatak az ő egyházmegyéjükhöz tartozik.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria