Búcsúbeszélgetés a Vatikáni Rádió elmélkedéseinek eddigi szerzőjével, Martos Levente Balázzsal

– Hatéves közös bibliás zarándokutunk ért véget. Ebben te voltál hétről hétre a „lelkivezetőnk”. Mindenekelőtt hálásan köszönöm a százezernyi népes hallgatóság nevében, akik a világ bármely pontján figyelemmel kísérték a vasárnapra szóló lelki útravalóidat. Milyen érzés tölti el most a szíved, hogy leteszed a „rádiós lantot”?

– Egyrészt bennem is hála van. Egészen pontosan emlékszem arra a megilletődöttségre, melyet akkor éreztem, amikor a felkérésedet megkaptam. Nagyon hálás vagyok, hogy ebben a különleges helyzetben Isten szavát hirdethettem. (...) Másrészt szívesen nézek más feladatok után, de azért gyász is van bennem azzal kapcsolatban, hogy a hétről hétre megszokott tevékenység, amelyben megéreztem a Jóisten gondoskodását, amelynek gyümölcseit olykor vissza is hallottam másoktól, véget ér.

– Hogyan készült egy homíliád? 

– Először mindig a szöveget olvastam el úgy, ahogy van, általában a magyar liturgikus fordításban, majd megpróbáltam a saját reakcióimat, saját megérintettségemet fölfedezni. Ezután kézbevettem az eredeti nyelvekhez készült magyarázatot, ami egy kicsit szakmaibb volt. A fogalmazási szakaszban törekedtem egy egységes, világos gondolatmenetre. A képernyő előtt megpróbáltam ebből egy konkrét, időben és szómennyiségben is lezárt egységet készíteni. Ez a harmadik fázis is nagyon fontos volt a számomra, mert gyakran az eredeti elképzelésem helyett valami teljesen más született meg, és ennek is nagyon örültem.

– Amikor a csütörtöki adást követő vasárnap mint lelkipásztor már „élesben” prédikáltál, adott-e inspirációt neked a „Martos Balázs homíliája”?

– Én ezeket a szövegeket nem tudom egészen homíliának tekinteni, bár törekedtem arra, hogy a liturgikus háttér érezhető legyen, vagy olyan legyen a szöveg, ami egy vasárnapi szentmisén részt vevő közösségnek tényleg szólhatna. De amikor prédikáltam, legfeljebb néhány elem tért vissza, mert személyes találkozásban egy templom ambójáról vagy szószékéről prédikálni teljesen más. Ezek a rádiós szövegek egyfajta gondolatsort adtak a prédikációhoz.

– Volt-e, amikor elfáradtál, és úgy érezted, hogy most nehezen megy?

– Az ószövetségi szövegek feldolgozása gyakran hozott visszatérő motívumokat. És akkor néha megkérdeztem magamtól, hogy mi újat lehet erről a szövegről most mondani. Hogyan lehet ennek valami sajátos ízét és színét megtalálni? Néha attól féltem, hogy a hallgatóknak nincsen annyi ideje, hogy lelassítsanak egy szöveg mellett. Három éven keresztül az ószövetségi szövegekkel dolgoztam, és érdekes volt látni, hogy a mi liturgiánkban elsősorban a prófétai szövegek és azoknak is bizonyos részletei térnek vissza újra meg újra, de mellettük hangsúlyosak például a bölcsességi irodalomból vett részletek is. 

– Muzikális ember vagy, szereted a zenét. Pachelbel kánonját választottad zenei mottóként a homíliáidhoz. Mitől szép ez a mű neked?

– Körülbelül két évtizede, amikor káplán voltam, egy élő előadásban hallgattam meg ezt a Pachelbel-kánont, ami akkor lenyűgözött. Egy sereg komoly és derűs benyomást tett rám a visszatérő ritmusával, ami egy kicsit olyan, mint az éveknek vagy az évszakoknak a váltakozása, az idő szelíd előrehaladása, mely egyszerre bizalomra vezet, ugyanakkor azt is mondja, hogy indulni kell. Tehát számomra ez a zene egy ünnepélyes, derűs, szolíd örömről beszél. Nagyon sok fiatal pár ezt a zenét választja az esküvője elején a bevonulásra. Én egy állandó újrakezdésnek a lehetőségét élem meg benne. 

– Jelenleg a budapesti központi szeminárium, a Papnevelő Intézet rektora vagy, ahol a kispapok prédikálni tanulnak. Segített ez a hatéves rádiós szolgálat a mostani tevékenységedben, amikor többek között prédikálni tanítod őket?

– Egészen biztos! Amikor ennek a szolgálatnak még az elején voltam, akkor tartottam kifejezetten perikópaórákat is, aminek éppen az a célja, hogy az egzegézist valamilyen módon a vasárnapi igeszolgálat javára kamatoztassuk. Az itt szerzett tapasztalat nagyon is befolyásolt abban, hogy miket és hogyan fogok átadni a papnövendékeknek. Pillanatnyilag ilyen órát nem tartok, de próbaprédikációkat hallgatok, amiket a növendékeink végeznek.

– Az első három év után a prédikációid megjelentek kis kötet formájában. Hogyan fogadták a hallgatók az olvasnivalót?

– Akiktől visszajelzést kaptam, nagyon örültek a kötetnek, és bizonyos értelemben lelki olvasmányként használják, mert ez nem olyan könyv, amit egyszerre végig lehet olvasni. Újra megjelent az a kihívás, ami az évek folyamán sokszor foglalkoztatott, hogy valamilyen látható alakot kell adni ezeknek a szövegeknek. Számomra nagy öröm és megtisztelő, hogy Klesitz Piroska egyik rajzával a borítón ez a kötet megjelenhetett.

– Utódod a rádióban Janka Ferenc, akivel a Germanicumban együtt tanultatok, igaz ő korábban kezdett. Biztos, hogy sok közös vonás köt össze benneteket. Hogyan fogadtad az őt ért felkérést?

– Nagyon örülök neki. Azt hiszem, ő egy kiváló prédikátor. Művelt, finomlelkű, a tudása és a lelkipásztori tapasztalata sokrétű. Görögkatolikus háttérrel is rendelkezik, ő maga görögkatolikus pap, ugyanakkor a nyugat-európai filozófiai és teológiai hagyománynak kiváló ismerője. Biztos, hogy teljesen más lesz az ő megszólalása, nagyon gazdag anyagot fog tudni adni. Ami hasonló bennünk, és éppen a Germanikumban eltöltött idő miatt gondolom így, az a Szent Ignác-i lelkiség hatása. Könnyen lehet, hogy olykor majd érezhető lesz a szavaiban.

Nagyon köszönöm ezt a lehetőséget, és Isten áldását kérem a Vatikáni Rádió szolgálatára.

Az interjú teljes szövege ITT olvasható.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír