Egy hétköznapi (?) történet

Azt hiszem, ma találkoztam egy „hétköznapi” Jézussal. Megrendítő volt.

Októberben – bár én már kissé régebb óta vagyok fiatal, ahogy mondani szokták – elmentem a Nagymarosi Ifjúsági Találkozóra, melynek idei mottója ez volt: „Add tovább a reményt!” – ezt a mondatot haza is vihettük egy kis laminált lapocskára nyomtatva, egy ráragasztott Jézus-alakkal együtt. Ez azóta az autómban van, sokszor ránézek, és erőt merítek belőle.

Ma egy igazán szürke és a lelkemben is borongós napra ébredtem. Tipikusan olyan reggelre, amikor az ember lányának még a szemét sincs kedve kinyitni, nemhogy valami értelmesnek tűnő dolgot csinálni. Aztán eszembe jutott, hogy a legkisebb lányomat viszem be az iskolába. Ez a hétköznap reggel egy ideje minden héten a „mi időnk” – ilyenkor csak mi ketten vagyunk: beszélgetünk iskoláról, az élet nagy dolgairól, zenét hallgatunk, vagy csak épp’ vagyunk. Együtt. Nagyon jó érzés ez, és ma is ő adott erőt ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjem a napot.

Amikor a sulijánál kiszállt az autóból, hirtelen ürességet éreztem, és újra visszazuhantam lelki szürkeségembe. A munka előtt ilyenkor be szoktam menni az egyik áruházlánc útba eső üzletébe. Ma nem akartam semmit sem venni, de az autóm szinte magától odavitt. Nagy úr a megszokás… Ha már ott voltam, vettem gyümölcsöt, tejet és vajas croissant – az egyik munkatársamat szerettem volna meglepni vele, mert tudom, mennyire szereti, de gondoltam, a lányaimnak is jól fog esni. Egy darabbal többet tettem a zacskóba, mint amennyi igazából kellett volna – majd elfogy.

Már pakoltam be a csomagtartómba, amikor egy alak jött oda hozzám. A szemem sarkából észleltem, ami az ilyen parkolókban sajnos szokásos látvány. Sötét színű, koszosnak tűnő ruházat, kapucnis pulóver, melegítőnadrág és piszkos edzőcipő. Illedelmesen megszólított: „Elnézést hölgyem, kérni szeretnék valamit.” Nem néztem rá, úgy válaszoltam: „Nincs pénzem.” „Nem pénzt kérek.” Foghegyről, zsigerből feleltem: „Cigim sincs.” „Nem cigit kérek. Ételt szeretnék kérni” – mondta.

Ekkor néztem rá először. „Sosem kérek pénzt sem, mindig azt kérem, vegyenek nekem valami ételt” – folytatta. Szíven döftek a szavai. Nagyon elszégyelltem magam. Még a kezemben volt a zacskó a langyos péksüteményekkel. Kivettem egyet, felnéztem rá, és a kezébe adtam: „Tessék, egészségedre!” Ekkor láttam meg éjfekete szemeit, tiszta tekintetét. Húszas éveiben járó fiatalembernek tűnt, bár alig látszott valami az arcából a fejébe húzott kapucni, a fekete félhosszú, rendezetlen haja és a szinte az egész arcát fedő fekete szakálla miatt. De a szemei ragyogtak, és mosolyában kivillantak fehér fogai. Egy pillanatra megszűnt minden körülöttünk, csak ő meg én voltunk. Hirtelen igazán tisztának láttam. Minden értelemben.

Megköszönte az ételt, és elindult. Az eddig már megélt rossz tapasztalataim okán még utánanéztem, mert kíváncsi voltam, mi lesz a péksüti sorsa. Valóban rögtön elkezdte enni. Belémvillant, hogy hát egy narancsot is adhatnék neki! Már nyúltam is érte. De mire újból felpillantottam, már nem láttam őt sehol. A kis parkolóban épp’ akkor nem is volt rajtunk kívül más, mégis eltűnt a szemem elől, mintha ott sem lett volna.

Beültem az autómba, és kellett néhány perc, hogy összeszedjem magam. A lelkemet mosolyogni éreztem, miközben egy könnycsepp folyt le az arcomon. A tekintetem a Jézus-figurára tévedt, és úgy olvastam a feliratot, mintha először látnám: „Add tovább a reményt!” E találkozás után, úgy érzem, ma inkább én kaptam…

Fotó (archív): Merényi Zita

Magyar Kurír