Ez a magvetés ideje – Törő András országos egyetemi lelkészségi referens a KELET-ről

A házigazda szerepében sok feladat jutott a Debreceni Római Katolikus Egyetemi Lelkészség, a Debreceni Szent László Katolikus Szakkollégium, valamint a Boldog Terézia Katolikus Egyetemi Feminine Studies Szakkollégium munkatársainak.

A KELET sikeréről, valamint az Egyház szinodális útján haladva az egyetemista létről Törő András országos egyetemi lelkészségi referenssel, a Debreceni Egyetem római katolikus lelkészével, szakkollégiumi igazgatóval, püspöki irodaigazgatóval beszélgetett Kovács Ágnes, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye sajtómunkatársa. Az interjút szerkesztve közöljük.

– Mint a KELET idei házigazdája, főszervezője, hogyan értékeli a rendezvényt? Mit jelentett a találkozó az egyetemisták és az egyetemi lelkészek számára?

– Nem könnyű ma egyetemistának lenni. Egy igen sajátos időszakot élünk több szempontból is: a világjárvány miatt számos egyetemi közösségi program szünetelt, gyakorlatilag megszűnt az egyetemi közösségi élet, amelynek ma is érezhetőek a következményei. Mindeközben fölöttünk lebeg a háború bizonytalansága, amely egy hivatását kereső, annak első lépését bontogató, bizonytalan egzisztenciával rendelkező fiatalt nehéz helyzet elé állít. Az egyetemisták elindulnak egy irányba, hogy felépítsék a jövőjüket, de egyre kevésbé látják, hogy mi is vár rájuk. A bizonytalan tényezők sorát fokozza egy energiaválság is, amely az egyetemistákra egyaránt hatással van, ebben a tanévben újraütemezték például a szorgalmi és vizsgaidőszak időkereteit. Összességében tehát a fiatalok egy halmozottan hátrányos helyzetből érkeztek erre a rendezvényre. Nehézséget jelent még továbbá, hogy a KELET is elmaradt az elmúlt években a covid miatt. Akik most itt vannak, először vesznek részt ezen a rendezvényen, mert már éppen kifutott az a korosztály, akiknek van ilyen találkozói élményük. Általánosságban kijelenthetjük, hogy az egyetemista életet egy nagy rotáció jellemzi. Az alapszak elvégzése után akad, aki a mesterképzést már másik egyetemen, másik városban folytatja, új közösségbe, új helyzetbe kerül. Ez nem segíti a fiatalokat abban, hogy közösséget találjanak, abba tartósan beilleszkedjenek, hiszen mire ez megtörténne, ismét máshol kell hogy folytassák az útjukat. Jó esetben a három évből a másodév az, ami gyümölcsözőbb, mivel a harmadik évben már a diplomaszerzés végső feladataira koncentrálnak. Nehéz helyzet ez, és nekünk, lelkészeknek is sok dilemmát okoz. Egy egyetemi lelkészség tulajdonképpen személyes vonzással tud növekedni, a fiatalok meghívják egymást, megosztják a közösségben szerzett jó tapasztalataikat. Ilyen tekintetben a nulláról indultunk, mivel amíg zárva tartottak az egyetemek, a fiataloknak alig volt élő és intenzív kapcsolata velünk. Ennek tükrében nagyon üdítő, hogy mégis vannak egyetemisták, akiket meg tudtunk szólítani...

– „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9,6). Ebben a helyzetben a találkozó mottója nemcsak az egyetemistának jelenthet egzisztenciális kérdést, hanem az egyetemi lelkészségeknek is?

– Kicsit olyan helyzetben vagyunk, mint Saul: elveszítettük a szemünk világosságát, a biztos fogódzkodókat, kapaszkodókat, a biztos előrehaladási utat. Amit eddig világosan láttunk, azt most nem látjuk. De nem vagyunk reménytelenek. Ezt a nehéz helyzetet, a számunkra megoldhatatlannak tűnő szituációt, keresztény emberként a hasznunkra is fordíthatjuk, és megkérdezhetjük Istentől: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9,6), mert nem látjuk a következő lépést.

– Ezt a kérdést Saul tette fel az Urnak. Mit üzen ez a gondolat az egyetemista korosztálynak?

– A témaválasztással az Egyházban most zajló szinódusi folyamatba is bekapcsolódtunk. Ha a Kárpát-medencéből összegyűlnek katolikus egyetemisták, akkor megkerülhetetlen elengedni ezt a témát. A szinódus, az együtt haladás, együtt gondolkodás a fiatalok életében is nagyon fontos rész, segít megválaszolni a kérdést: hogyan és merre tovább. Az idősebb korosztálynál már a stabilitást, a közösséghez való tartozást érdemes erősíteni, de ebben a korosztályban még az irányokat is rendezni kell. Mi tudunk ebben segíteni. A KELET-et megelőző vasárnapon, az evangéliumban hallhattuk: „Ti vagytok a világ világossága” (ld. Mt 5,13–16). Ez azt is jelenti, hogy mi legyünk azok, akik utat mutatunk a következő lépésben. A fény közben alakul, növekszik, de amikor sötétben vagyunk, akkor nagyon fontos, hogy akár csak egy kis fény is felgyulladjon. Azért, mert már egy minimális világosság is sokat tud segíteni. Saulnak az kellett, hogy valaki kézen fogja és bevezesse a városba.

– Két nagyobb program, tréning szerepelt a találkozón azt a célt szolgálva, hogy a fiatalok megfogalmazzák kérdéseiket, és közösségben keressék rá a választ.

– A szegedi Egyházi Fejlesztők csapatát azért hívtuk meg, hogy az Egyházhoz, a közösséghez való tartozásukat erősítsék. Szomorú tapasztalat, hogy az egyetemista korosztállyal kevesek szeretnek foglalkozni. Talán azért, mert nem látjuk a gyümölcsöket, az életük további alakulását. A fiatalok, fiatal felnőttek befejezik az egyetemet, elköltöznek más városba, vagy vissza az otthonaikba. Ez nem meglepő, hiszen az élet ekképpen alakul. Viszont fontos megjegyezni, hogy ez az időszak a nagy kérdéseknek és a nagy ideáknak az időszaka. Talán nem látunk nagy gyümölcsöket, de hiszünk abban, hogy ez a magvetés ideje. Azt világosan látni kell, hogy az a mag soha nem fog szárba szökkenni, amelyet nem vetnek el. Tehát, ha mi azt várjuk, hogy az induló fiatal családoknál valamilyen kezdeményezés történjen az Egyház közössége felé úgy, hogy középiskolás koruk után elengedtük a kezüket, akkor nagy csodákra nem kell számítani. Továbbá az is igaz, hogy

a magok, amelyeket itt elvetünk, legyenek azok barátságok, kapcsolatok, szerelmek és természetesen a hitnek a magvai, jó eséllyel életre szólóak.

Tehát, ha az egyetemistákkal az egyetemi évei alatt nemcsak tudásban, hanem a hitében is ott tudunk lenni, akkor az egy életre szóló találkozást jelenthet velünk, az Egyházzal, Krisztussal. Javarészt itt alakul a párválasztás, vagy ekkor indul útjára az első komoly kapcsolat. Nagyon lényeges, hogy milyen kapcsolatra tanítjuk meg őket. (...) ha nem ismeri meg az Egyház közösségét, nem vallja azt sajátjának, nem tapasztalja meg, hogy a törvényei az életünket szolgálják, akkor nagyon nehéz. Hálás vagyok azért, hogy Debrecenben elindult egy szép együttműködés a Megtestesülés-plébánia és az egyetemi lelkészség között, és ennek köszönhetően a fiatalok otthon érzik magukat az egyházközségben, a plébánián. Van egy hely, egy közösség, amelyhez kapcsolódni tudnak. Ott történnek a programok, oda érkeznek szabadon választható egyetemi órára, szolgálatot vállalnak a szentmiséken, és mindez beépül az életükbe. Hiszem, hogy ez nem egyszerű misszió, de nagy potenciál van benne.

– Az Egyházi Fejlesztők csapatának szombat délelőtti tréningjén az egyetemisták játszottak. Perceken belül nagyon vidám, önfeledt hangulat alakult ki.

– Az ember szeret játszani. Szükségszerű, hogy időnként kicsit kiessen a szerepéből. A játék arra is jó, hogy felrázzon bennünket, lazítson a korlátoltságunkon, és a maszk, amelyet hajlamosak vagyunk a mindennapos szerepeinkben magunkra aggatni, ne égjen az arcunkra. A játékok ebben tudnak segíteni. Az élet normalitása is azt kívánná, hogy ne vegyünk mindent halálosan komolyan. Kell az élethez egy kis játékosság. Biztos vagyok abban, hogy Jézusban is volt könnyedség, könnyedén oda tudott fordulni az emberekhez. Ha egy beszélgetésnél in medias res kezdéssel belevágunk nagy témákba, akkor az ember nem szívesen válaszol. Ahhoz, hogy kialakuljon egy őszinte, nyitott és mélyen tartalmas beszélgetés, előbb meg kell teremteni egyfajta otthonosság érzetet. Amíg nem érzem azt, hogy tudok másokkal nevetni, addig nem megy. Gondolatiságban is meg kell érkezni.

– Milyen lehetőséget rejt még magában az egyetemi lelkészség szolgálata, hogyan tudja megerősíteni az egyetemista Egyházhoz való kötődését alig néhány év alatt?

– Ha valakinek nincs feladata a családban, nem bíznak rá semmit, haszontalannak érzi magát; nem érzi azt, hogy számítanának rá, szükség lenne rá. A haszontalanság érzése a legrosszabb. Az Egyházon belül is előfordul, hogy valaki haszontalannak érzi magát. Például van, aki a szentmiséken tapasztalja meg ezt, mert minden szolgálatot egy ember végez. Ez generációs negatív élmény is tud lenni, viszik magukkal azt az érzést, hogy nekik még soha nem kellett tenni semmit. Ebbe bele lehet kényelmesedni. Nietzsche mondja: Isten halott. Nem ő öli meg, csak megállapítja a tényt a halál beálltáról a társadalomban. Itt is ez történik. Amikor valaki már nem jár templomba, az azért történik meg, mert a közösség már hosszú ideje nem adott semmit az életébe, és hozott egy bátor döntést, mert fölösleges ott lennie. Ez az álláspont teljesen elfogadható. Az azonban semmi esetre sem elfogadató, ami ezt a folyamatot megelőzi: a belekényelmesedés abba, hogy nem kell semmit sem tenni.

Ezért nagyon lényeges, hogy megadjunk minden lehetőséget ahhoz, hogy valaki magáénak érezhessen egy közösséget, tudjon hozzá kapcsolódni, ragaszkodni, a feladatok által hasznos tagjának érezze magát.

Az egyetemistáknak a Megtestesülés-plébánián van ilyen élményük. Szép példája ennek, hogy a rorate szentmisék idején, heti egy alkalommal minden hajnali szolgálat a lelkészségé: a reggeli elkészítésétől, a mosogatástól kezdve a templomi és zenei szolgálatokig. Mindenkinek van feladata. Jó és kézzel fogható érzést jelent a fiataloknak, hogy szükség van rájuk. Legközelebb, amikor bemennek a templomba, már otthon érzik magukat, már máshogy lépnek be. Nekik többek között ez lehet majd egy egyházi tapasztalat. Valami elindult, megmozdult bennük, már volt egy találkozás, egy szolgálat az egész közösség felé, már nem idegen számukra a plébániai környezet. Ha csak egyszer-kétszer fordul elő ez, már az is több a semminél.

– A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2021 őszén nevezte ki országos katolikus egyetemi lelkészi referenssé, elősegítve ezzel az országban szolgáló egyetemi lelkészségek munkáját. Ez a feladatkör nemcsak az Ön életében jelentett új lehetőségeket, hanem a katolikus ifjúságpasztoráció területén is. Milyen volt az indulás, és másfél év után milyen tervek, elképzelések, körvonalazódnak?

– Elsődleges feladatomnak tartottam, hogy találkozzam azokkal, akik ezt a szolgálatot teljesítik. 2022 februárjában, egy évvel ezelőtt végiglátogattam az egyetemi lelkészeket az országban. Ez sokat segített; szép beszélgetésekben, tartalmas találkozásokban volt részünk. Mindenki bemutatta a munkáját, láthattam, ki hogyan, hol él, milyen körülményei vannak a lelkészségi szolgálatban. Ezek a találkozások erősítették az egymás közötti kapcsolatunkat. Következő lépésként 2022 tavaszán meghívtam őket egy csapatépítő találkozóra Leányfalura. Jó élmény volt egy egész napot együtt gondolkodni, beszélgetni, ismerkedni egymással. Kialakult bennünk egy induló csapatszellem, tudunk egymásról, vannak közös programjaink, láttuk a másik munkáját és ez nagyon sokat jelentett. Ezt követően ősszel megszerveztük az egyetemisták országos zarándoklatát Mátraverebély-Szentkútra, a Szent Pio-búcsúhoz kapcsolódóan. Ezt a zarándoklatot a budapesti Műegyetemi Katolikus Közösség (MKK) indította el, majd ezt bővítettük ki országosra. A KELET-tel együtt ez a három nagy országos program egy találkozási, kapcsolódási pont.

Nem tervezek sokkal többet, mert mindenhol zajlik az élet. Azt azért világosan látni kell, hogy egy naptári évben 52 hét van. Az egyetemisták esetében egy szorgalmi időszak körülbelül 14 hetet ölel fel. A többi vizsgaidőszak, gyakorlat vagy szünet. Mi ebben a kétszer 14 hétben tudunk számítani az egyetemistákra. Ez azért limitált idő. Ezt nem szabad teletűzdelni országos programokkal. A zarándoklat az első félév elején, míg a KELET a második félév elején (...) Ez a két országos program ki tudja őket mozdítani, új lendületet tud számukra adni. Az egyetemi lelkészek találkozója pedig abban segít, hogy kapcsolatban legyünk egymással, lokálisan segítsük egymás szolgálatát.

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír