Janka Ferenc, a Vatikáni Rádió magyar adásának új prédikátora: Az ötödik evangélium a pap élete

– Van-e ereje még a „szónak” ma, szemben a „képpel”? Átviszi-e a szegényes emberi szó azt a hatalmat, erőt, ami a Logosznak, Isten Szavának a sajátja?

– Simone Weil, akit Pilinszky többször is idéz, mondja, hogy „a megélt igazságot a dadogás is képes közvetíteni”. Az ember ugyanis megérzi azt, hogy „milyen mélységből jön az a szó, amit a másik kimond”. Nem véletlen volt ez a jelmondata Newman bíborosnak: „Cor ad cor loquitur”, a szív a szívhez szól. A zsoltáros is ugyanezt fogalmazza meg: „A mélység a mélységnek kiált, erre tanítja éj az éjszakát.” Mit mondunk? Legfontosabb az, hogy kimondjuk, amit az Isten mond ránk: „Jó, hogy vagy, szeretlek téged.” Én bízom abban, hogy van ereje a szónak! Van ereje, ha valaki hittel és szeretettel mondja, és van ereje, ha valaki hittel és szeretettel hallgatja. Erre emlékeztet bennünket a bizánci liturgia fohásza, a diakónusnak mondott áldásban: „Isten az ő dicsőséges N. evangélistájának könyörgései által adjon neked, örömhirdetőnek nagy erejű szót, az ő kedves Fia, Krisztus Jézus evangéliumának hirdetésére!”

– Mi tehát a mi sajátos szerepünk azzal a csekélyke fölszereltséggel, ami bizony olykor csak „ólnyi széles”, ahogy maga a költő, Pilinszky is megérezte?

– A versnek a címe, amire utaltál, az, hogy Elég. Ebben van egy nagyon fontos versszak. „És mégis olykor belép valaki / és ami van, hirtelenül kitárul. / Elég egy arc látványa, egy jelenlét, / s a tapéták vérezni kezdenek.”

Mi lehet elég? Egy személyes találkozás egy emberrel. Elég egy arc látványa, egy jelenlét. Mi lehet elég: a személyes találkozás az Istennel.

Akiről Pilinszky egy másik helyen azt mondja: „Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét.” Ez lehet csak elég ahhoz, hogy „elfogadjuk az elfogadhatatlant”, hogy rábízzuk magunkat szeretetben az Istenre.

– Milyen készséget bízott rád az Úr, hogy azzal az ő Országát építsed? Kezdjük a gyermekkor csermelyeinél…

– Amiért hálás vagyok, az a családomnak a hite. Ugyanakkor ez egy sajátos korszakban bontakozott ki, ha az iskolámra gondolok. Feszültséget éltem át gyerekkoromban a korszak hitetlensége és családom, szüleim hite között. Talán ezért is lettem filozófiával foglalkozó, a bölcsességet kedvelő és kereső ember, mert érdekelt, hogy kinek is volt igaza. A korszak ateista doktrínájának, a tankönyvekből áradó hazugságoknak, vagy pedig a szüleim által tanított és megélt igazságnak. Ugyanakkor nagyon hálás vagyok a makói évekért, ahol gyerekkoromat töltöttem. Nagyon hálás vagyok a Bartók Béla Ének-Zenei Tagozatos Általános Iskola tanárainak, különösen a zenei műveltségem megalapozásáért és a művészeti érdeklődés kibontakoztatásáért. Borsos Miklós fogalmaz meg egy nagyon értékes dolgot a művészettel kapcsolatban:

A művészet nem igényeket elégít ki, hanem igényeket ébreszt.”

Azt gondolom, hogy érvényes ez a profán és a szakrális művészetre is.

– Életed egyik fontos szakasza a pannonhalmi négy esztendő a bencés atyáknál, ahol érettségiztél.

– Éppen az előző korszakkal szemben, ahol a hit és a hitnélküliség-hitetlenség feszültségét éltem meg a környezetemben, Pannonhalma számomra a hit és a tudás szintézise volt. Óriási dolog volt megtapasztalni, hogy a bencés atyák, akik tanítottak minket, milyen műveltek voltak a világi tárgyaikban, és ugyanakkor pedig Szent Benedek atyánk tanítása szerint éltek. Ezért Szent Benedek atyánk tanítása vagy az ő regulája számunkra nem egy elvont ismeret vagy egy könyv volt, hanem az Isten szolgálatának az iskolája közelségében megélt élet.

– Végül ilyen előképzés után az Úr meghívott és lefoglalt magának. Hogyan tudatosult benned az ő szándéka?

– Papcsaládban testvéreimmel nyilván nagyon sokat ministráltam. Emlékszem, amikor még nagyon kicsi voltam, arra gondoltam, hogy Istenem, mikor leszek olyan nagy, hogy akkor majd rálátok már az oltár tetejére. Amire ebből a kisgyerek perspektívából emlékszem, édesapámnak az arca. Az a nagyfokú összeszedettség, amivel a liturgiát végezte, és különösen, ahogy az átváltoztatás, az átlényegítés szavait mondta. Így utólag visszagondolva ez volt az első hétköznapi „misztikus” élményem. Aztán Pannonhalmán az fogalmazódott meg bennem, hogy

mi lehetne ennél fontosabb, mint „főállásban” szeretni Istent és az embereket, keresni az igazságot, tanulni és tanítani Isten titkait.

A tanulás, az ima és a tevékeny szeretet a hétköznapi életben, de egy pap életében sem nem riválisok, hanem együtt ható energiák.

– Tanulmányaid hogyan folytatódtak tovább?

– A Központi Szemináriumra nagyon szívesen emlékszem vissza. Az ott töltött időszak jellemzője a harmonikus és jól kialakított, élhető napirend volt: a tanulás és az imádságok, a közösségi programok és az egyéni munka, a motiváció, a felelős szabadságra nevelés. Aki szorgalmasan tanult, az elmehetett színházba és moziba, úgyhogy ezt nagyon szerettem. A Hittudományi Akadémián az oktatás a lexikális tudás megalapozása volt, kiváló nyelvi alapokat kaptunk görög és latin nyelvekből. Ami a filozófia felé vezető utamat konkretizálta, az Nyíri Tamás professzor úr antropológiai előadása volt. Olyan kérdéseket tett föl és olyan válaszokat adott, melyek engem nagyon inspiráltak és motiváltak.

– Budapest után Rómába kerültél mint első görögkatolikus fecske a csupa latin között a római Német-Magyar kollégiumban.

– Nagyon sokan kellettek ahhoz, hogy én oda kijussak, és ott helyt tudjak állni. Egy afrikai mondás jut az eszembe:

Ha gyorsan akarsz menni, menj egyedül, de ha messzire akarsz jutni, menj közösségben.”

– Kettő az egyben – lehet-e így érteni a görögkatolikusságot? Hiszen teli tüdővel, annak mindkét felével lélegzik, és egyszerre őrzi mindazt a gazdagságot, ami a latin és a keleti egyházak sajátos öröksége.

– A múltban egy kicsit olyanok voltunk, mint az elvált szülők gyermekei. Az apát az anyára, az anyát az apára emlékeztettük, a latinoknak néha túl keletiek voltunk, az ortodoxoknak meg túl nyugatiak, túl latinizáltak. József Attilával vallom: „Anyám szájából édes volt az étel, / apám szájából szép volt az igaz.” Szent II. János Pál, a lengyel, szláv pápa nagyon sokat tett, hogy Európát lelkileg megalapozza és egységesítse, hogy ne Kelet vagy Nyugat legyen, hanem Kelet és Nyugat. Az identitását persze mindenki keresi, így van ez velünk, magyar görögkatolikusokkal is. Ezzel kapcsolatban szintén II. János Pál pápát idézném, aki azt mondta, hogy nagyon fontos az emlékezet megtisztítása. Trianon után száz évvel elgondolkodhatunk József Attila során, aki azt mondja: „A harcot melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”. De magától nem oldja békévé, nekünk meg kell tenni mindent azért, hogy az emlékezés oldja békévé a harcot, és rendezzük végre közös dolgainkat.

– Kettő az egyben az is, hogy pap vagy és házas ember, a kölcsönhatásról szólj, kérlek!

– Először is fontosnak tartom a cölibátus értékének elismerését. Nagyon sokat tanultam, nagyon sok szeretetet kaptam és kapok cölibátusukat szépen élő római katolikus szerzetesektől, nővérektől, pap barátaimtól.

Meg vagyok győződve arról, hogy a két életállapot inspirálólag hathat egymásra. Ami nem szerencsés, ha akarva-akaratlan egy ideális házasságot hasonlítanak egy rosszul megélt cölibátushoz, vagy egy ideális cölibátust egy rosszul megélt házassághoz.

Az ember sajnos hajlamos életének nehéz pillanataiban az összes problémájáért az életállapotát vagy a házastársát okolni. Kicsit viccesen hadd szabadjon mondani, idézni Mézga Géza feleségét, Paulát, aki életének nehéz pillanataiban mindig ezt mondta: „Miért nem mentem inkább Hufnagel Pistihez feleségül!”

Szerintem embernek lenni elsősorban minőség kérdése. Ha jó pap vagyok, akkor ez kihat a férji, apai életállapotomra. A férj és az apa élettapasztalata pedig kihat a papi szolgálatomra. Hálás vagyok gyógyszerész feleségemnek, Majának, aki nemcsak szakmailag állja meg a helyét, nemcsak hűséges feleség és szerető édesanya, hanem mint papné is, az egyházközség szeretve tisztelt tagja is. Hálás vagyok az immár fiatal felnőtt gyermekeimnek, Ferinek, végzett jogász fiamnak, Marikának, aki fogorvosnak tanul, és Julcsinak, aki a Corvinus Egyetem hallgatója, azért, hogy a liturgiánk fohászával szólva: együtt, „egy szájjal és egy szívvel dicsőíthetjük az Istent, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket”.

Az ötödik evangélium a pap élete, tartja egy ortodox mondás.

Azt gondolom, hogy ez nemcsak egy görögkatolikus papra, hanem a papnak a családjára is vonatkozik. De nemcsak egy papi családnak, hanem minden hívőnek, minden hívő családnak az élete is evangélium, tanúságtétel lehet.

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír