Legfőképpen gyerekek – Interjú a Jezsuita Menekültszolgálat oktatási koordinátorával

– Milyen hatással volt a munkádra az ukrajnai háború kitörése?

– Rendes körülmények között egyszerre több iskolába is kijárok, ahol épp vannak menekült gyerekek – órát tartok, támogatom a tanárokat és a családokat, képzéseket szervezünk. Mióta elkezdődtek a harcok és érkeznek a menekültek, a megnövekedett adminisztrációs, koordinációs feladatok miatt sokkal kevesebb időm jut a tanításra. Ahogy egyre több magyarországi iskolában jelennek meg ukrajnai gyerekek, a hozzánk befutó kérdések, kérések is szaporodnak. Általában a kiadványainkat kérik tőlem pedagógusok, de hamar kialakul a beszélgetés arról, kik és hogyan foglalkozzanak ezekkel a gyerekekkel.

– A JMSZ eredetileg a 2015-ben kezdődött menekülthullámra válaszul született oktatási segédanyagait az elmúlt hónapokban felkapta a sajtó. Kinek segíthetnek ezek a kiadványok?

– Zahra és Zia az Eperfa Iskolában címmel megjelentettünk egy nyelvtanulást segítő munkafüzetet magyarul nem tudó gyerekek számára, ehhez készítettünk e-learninget is, valamint szintfelmérő tesztet. Azok számára pedig, akik már megtanultak valamennyire magyarul, elektronikus olvasókönyvet is összeraktunk, komolyabb témákkal. A magyar mint idegen nyelv tananyagok mellett külön kiadványban – Menekült gyerekek a mi iskolánkban? – foglaltuk össze a témában szerzett tapasztalatainkat tanári, szociális munkás, iskolapszichológusi és intézményvezetői szemszögből.

– Mik a legfontosabb tanácsok, amiket egy hozzád forduló pedagógusnak adsz?

– Sokan valóban ezt várják tőlem, de nincs ilyen tízes lista. Vannak persze jó gyakorlatok, de ezek nem működnek minden helyzetben egyformán.

– Akkor úgy kérdezem: jellemzően milyen nehézségekkel szembesülnek?

– Egy menekült gyerek is legfőképpen gyerek. Az, hogy menekült, csak másodlagos. Ezt érdemes észben tartani, különben a magyarországi társaikra is jellemző életkori sajátosságokat kulturális különbségekkel magyarázunk.

Az is fontos, hogy ha bekerül a közösségünkbe, ne kérdezzük a történetéről. Trauma érte, miért kell azt ismernünk ahhoz, hogy befogadjuk? 

Fel vagyunk készülve rá, hogy mit válaszolunk neki, ha azt mondja, a szeme láttára ölték meg az édesapját? Őrült nagy bizalom kellene ahhoz, hogy ilyesmit megosszak mással. Lehet, hogy nekünk kézenfekvő téma az ismerkedéshez, de ne ezt válasszuk.

– Ehelyett hogyan érdemes belevágni?

– Ideális, ha a gyerek érkezése előtt beszélünk az osztállyal, felkészítjük, biztatjuk őket, hogy próbáljanak meg kapcsolódni hozzá. Érdemes megszervezni, hogy milyen formában fog magyarul tanulni, milyen erőforrásaink vannak, hogy az iskolai élet ránk jellemző kereteit elmagyarázzuk neki: mikor ebédelünk, mit lehet 45 perc alatt csinálni, mit nem.

– Van értelme ekkora energiát fektetni valaki befogadásába, ha 2–3 hónap múlva nagy valószínűséggel elmegy?

Minden gyerek elemi érdeke, akármennyi ideig van ránk bízva, hogy biztonságos, kiszámítható keretek között éljen. Az a legfontosabb, hogy éreztessük vele: szeretjük, számítunk rá.

Sok esetben valóban egyik napról a másikra mennek tovább a családok, és azt gondolják, egyszerűbb nem megmondani a gyereknek vagy szólni az iskolának. Akikkel kapcsolatban vagyok, azokat mindig arra bátorítom: a gyereknek, az osztálytársainak és a tanárainak is az a legmegnyugtatóbb, ha el tudnak búcsúzni.

– Egy ilyen helyzet nem csak a diák számára kilépés a komfortzónájából. Egy tanár esetében legitim ilyenkor a félelem?

– Az az ideális tantestület, ahol megoszthatom a félelmeimet, s nem kell a tökéletes pedagógust játszanom. A befogadás pedig csapatmunka: a fejlesztő pedagógus, a pszichológus és a tanárok együttműködése szükséges hozzá. Jött már oda hozzám tanár a kételyeivel: fél a menekültektől, ugyanakkor egy családtagját egy szír orvos műtötte, próbálja összerakni a kettőt a fejében. Jó ezekkel szembenézni.

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás: Jezsuita.hu

Fotó: Janka György

Magyar Kurír