Növekedjünk a tanítványságban! – Beszélgetés Pál József Csaba temesvári megyéspüspökkel

Az alábbiakban részleteket közlünk az interjúból.

– Temesvárott pünkösdhétfőn egyházmegyei találkozót tartottak a lelkiségi mozgalmak tagjainak és a Temesi Főesperesség plébániai csoportvezetőinek. Ezt mondta a homíliában: „Ne fáradjatok el megélni karizmátokat, a Szentlélektől kapott ajándékokat!”

– A Szentlélek ajándékait éljük meg az Egyházban. Enélkül mi az Egyház? Minden évben tartunk két szentmisét a mozgalmak számára: egyet szent család vasárnap estéjén és egyet pünkösd másodnapján. Ez most a pünkösd másodnapján egy kicsit különösebb volt. Amikor tavaly a szinódus második szakaszára készültem, a munkadokumentum 89. pontjában azt olvastam, hogy sokat kell tennünk azért, hogy a plébánia „közösségek közössége” legyen. Elgondolkodtam azon, hogy én mint püspök mit tehetek ezért, mikor nekem nincs egy plébániám, ugyanakkor mindenik plébánia valahogy hozzám is tartozik. Arra gondoltam, hogy megnézem, mi az, ami jelenleg létezik. Elmentem a plébánosokhoz, megkérdeztem, milyen közösségeik vannak. Két-két plébánia közösségvezetőit összehívtam, és így 24 találkozón eddig ötszáz emberrel találkoztunk.

(...) Láttam, hogy sok-sok érték van az egyházmegyében, csodálatos szép dolgok, és nagyon megszerettem ezeket a közösségeket. Olyan emberek ők, akik nem panaszkodnak, hogy jaj, nincs időnk, hanem lelkesen, örömmel mennek közösségbe, szinte akkor is, ha visszafogják őket. És egyik-másik közösség szépen növekedik. (...) egy idős asszony mesélte: „Én nyolcvanéves vagyok, a csoportomban van tizenöt hasonló korú asszony. Minden hónapban készítek nekik egy szép elmélkedést, és ha valaki nem tud eljönni, ahhoz mi hazamegyünk. És ezek az asszonyok örülnek, hogyha hazamegyünk hozzájuk. (...) Csodálatos, tizennégy idős asszonyra valaki gondol, odafigyel!

Minden korosztálynak kell hogy legyen egy olyan csoportja, Krisztusra épülő közössége, ami embermértékű, ahol egymást ismerik név szerint, és ahol krisztusi szeretetben szeretik egymást; imádkoznak, karitatív munkát is végezhetnek.

Előfordul, hogy egy-egy faluban nagyon kevés ember van, és a plébános egy hónapban csak egyszer jut el. (...) minden vasárnap összegyűlnek, kinyitják a templomot, elolvassák az olvasmányokat, énekelnek, imádkoznak, és boldogan élik meg, hogy ők közösség. (...) megélik egyrészt, hogy ők tanítványok, Krisztus követői – próbálnak hozzá igazodni, hozzá igazítani az életüket, és ez átjárja az egymás iránti viszonyukat; másrészt nagyon sok közösség nyitott kifelé is, mert ha tele van a szívük Krisztussal, azt másoknak is át akarják adni. Fontosak ezek a közösségek.

(...) végső soron mindennek a célja, hogy az Egyház Krisztus teste legyen, közösség legyen. Ez nem az egyformaságban, hanem a különbözőségben megélt egység. Pont az a szép, hogy ezek a közösségek különfélék. Mindenik más karizmát kapott (...) Valami ajándéka a Szentléleknek ott van bennük, ők ezt lelkesen és örömmel élik meg.

– Megváltoztatott-e valamit a hozzáállásában a szinódus vatikáni ülésein való részvétel tapasztalata?

(...) Megtapasztaltuk a Szentlélekben való beszélgetést: mit jelent szeretettel hallgatni a másikat, a különbözőségeket befogadni, vagy bátran elmondani a saját véleményemet, azt, amire a Szentlélek indít. A szinóduson ugyanis az imádság meghatározta a beszélgetéseket. A második ülésszak előtti lelkigyakorlatkor mondotta Grech bíboros, hogy ez nem egy felkészítés a szinódusra, hanem része a szinódusnak. Vagyis ahogyan figyelsz a lelkigyakorlaton a benned lévő Szentlélekre, úgy próbálj figyelni az embertársaidban szintén jelen lévő Szentlélekre. A másik a közösségi megkülönböztetés. Ez egy nagy újdonság… azaz csak újrafelfedezés. Hallgatjuk a „belső hangot”, a Lélek halk hangját bennünk. A másiknak is van egy belső hangja, úgyhogy amikor megnyitja a száját, akkor esetleg éppen onnan szól nekem a Szentlélek. Ehhez nyitottság kell, egy Istenre hangolódás, és gyakorolni kell (...).

– Mi valósulhat meg ebből a helyi egyházainkban?

– Nagyon vártam már, hogy a szinódusnak a most megjelent újabb rendelkezései kijöjjenek, mert ezekkel a csoportokkal szeretnék elindulni (...), meghívni őket a csoporttagjaikkal együtt arra, hogy beszélgessék át a szinódus témáit. Két dologra kértem meg őket első fázisban: (...) bármilyen típusú a közösség, ők maguk, a vezetők legyenek Krisztus tanítványai, és erre segítsék a többieket is. Nekünk nem az aktivitásban, mindenféle struktúrában kell elvesznünk, legyen az karitatív, énekkar, bibliakör, hanem Jézus Krisztushoz igazodni. Afelé irányuljon a tekintetük, hogy mit kérne Krisztus. Legyenek hasonlók Krisztushoz; növekedjenek az ő gondolatvilágában, tetteiket az ő tetteihez hasonlítsák. (...)

A tanítványságban növekedni kell. Másképpen megvan a veszély, hogy megállunk valahol.

(...) az élet minden területére bevihetjük az evangélium fényét. A papságom elején láttam, hogy az imádság, szentmise, liturgia, szentségek a napnak csak bizonyos óráit foglalják le, a lelkem pedig vágyott arra, hogy a nap minden részét Krisztussal éljem meg. A Fokoláre Mozgalom segített mélyebben megérteni, hogy az emberek felé lehet megélni a szeretetet, szeretetből tehetem másokért is a munkámat, amit végzek.

A Szentlélek ajándéka, hogy megtanított a Szentíráshoz úgy közeledni, hogy szavai által Isten vezet engem. Mind a mai napig ebből élek. Legutóbb például valaki visszautasított, és nem volt békesség bennem. (...) a fiatalokkal elmélkedtük ezt az igét: „Ha betértek egy házba, mondjátok: Békesség e háznak! Ha békesség fia lakik ott, rászáll békességetek, ha nem, visszaszáll rátok” (Lk 10,5–6). Elmondtam nekik, hogy rám nem szállt vissza a békesség; valószínű nem a Krisztus békéjét vittem, hanem kicsit az autoritásból is, magamból is. Aztán nem nyugodtam mindaddig, amíg megkerestem ezt az embert; elbeszélgettem vele, és utána nagyon boldog voltam, az a békesség visszaszállt, mert most már nem az önzésemmel, a tekintélyemmel mentem oda, hanem Krisztus békéjét kerestem. Szárnyakat kaptam hazafelé, ahogy jöttem. Tehát egy-egy ige így megérint, és vezeti az életemet.

Az egység lelkisége segített különösen is a más felekezetű emberekkel, papokkal, lelkészekkel. Úgy éreztem, hogy ezt Krisztus kéri tőlem. (...)

– Mi az, amit különösen a szívében hordoz, miért imádkozzunk?

– Azért, hogy az Egyház közösség legyen, Krisztusra épült, igazi, evangéliumot élő közösség. De ha azt mondom, hogy Krisztus a központ, akkor elmondtam mindent. Ilyen legyen az Egyház, ilyen közösségekből álljon. És legyen bátorságunk kevéssel dolgozni, kis közösséggel. Jézus mennyire bátor volt: tizenkét emberre rábízta az Egyházat, pedig törékenyek voltak ők is. Ma is az ő kegyelmével dolgozunk. (...)

A beszélgetés teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás és fotó: ujvarosonline.hu

Magyar Kurír