Tudomásul kell vennünk, hogy már nem az ember irányít – Gelencsér András az éghajlatváltozásól

A Pannon Egyetem rektorával – aki a veszprémi Katolikus Társadalmi Napok Erősek a reményben című tudományos konferenciájának egyik előadója lesz – a klímaváltozásról és annak hatásairól beszélgettünk.

– Ön egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a korunkban tapasztalható különféle válságelemek a globális válság különböző megjelenési formái. Ezek szerint egy általános válságnak vagyunk az elszenvedői, vagy van egy központi elem –  például a klímaváltozás –, melyre mint a kiváltó okra tekinthetünk?

– A 21. század különösképpen a válságok ideje. Az ikertornyok lerombolásától a gazdasági- és migrációs válságon vagy a Covid19-járványon keresztül a klímaváltozásnak is elszenvedői vagyunk. Az éghajlatváltozás az ipari forradalom óta gyorsul, ám ez a kérdés a miénket megelőző időszakokban inkább tűnt egyfajta akadémikus vitának. Ma viszont már mindannyian a bőrünkön érezzük a hatásait. Ezek a jelenségek mind a modern életformához köthetők. A Covid19-világjárvány sem tört volna ki, ha nem utazunk egyik földrészről a másikra, ha nem töltik tömegek a téli szabadidejüket síeléssel.

– Az éghajlatváltozásról ugyanitt úgy nyilatkozott, hogy az már visszafordíthatatlan. Mire alapozza a véleményét?

– Az a határidő, amit ezzel kapcsolatban kitűztünk magunk elé, vagyis hogy e század hatvanas éveire sikerül eredményeket elérnünk, már biztos, hogy irreális cél. Az éghajlati rendszer akkora, hogy bármekkora beavatkozásra is csak lassan reagál. A héten jelent meg a meteorológiai világszervezet közleménye, mely szerint a másfél fokos célkitűzést aligha lesz tartható. Ez utóbbit egyébként annyira túlhangsúlyozták a döntéshozók, hogy most már aligha lehetne róla másként kommunikálni. Azt mondták ugyanis, hogy ha ez alatt marad a felmelegedés mértéke, akkor azt még kezelni tudjuk, ha viszont túllépjük, akkor visszafordíthatatlan folyamatok szabadulnak el. Ezzel persze a változtatásra szerették volna az embereket rávenni, ám most, amikor már ők sem tartják ezt reálisnak, nagyon nehéz másként beszélni az éghajlatváltozás mértékéről, hatásairól.

Tudomásul kell vennünk, hogy már nem az ember irányít. Elindítottunk egy folyamatot, melyre megszűnt a befolyásunk. Ha egy hógolyót elindítunk a lejtőn, nem állhatunk elé, akkor a lavinának már csak a pusztítását láthatjuk.

– A permafroszt, vagyis az egykor fagyott, de mára felengedő talaj milyen problémákat okozhat?

– Ez az örök fagy birodalmát jelenti, mely mintegy harmincmillió négyzetkilométer kiterjedésű, s amely sok tízezer éve fagyott állapotú szerves anyagokat rejt magában. Mivel az északi területek – Szibéria, Skandinávia, Alaszka, Kanada – négyszer gyorsabban melegszenek, ezért a felolvadt talaj egyre jobban kiengedi magából mindazt, ami eddig el volt zárva benne. Nagyon kevés adattal rendelkezünk arról, hogy mindez miként befolyásolja majd az üvegházhatást. Nincs elég mérési adatunk hozzá. A folyamat mindenesetre elindult és egyre intenzívebb, ám pontos lefolyását nem tudjuk előre megbecsülni.

– Sokszor halljuk, hogy rendelkezésünkre áll elég ennivaló, csakhogy annak elosztása aránytalan. Átlátható igazán, hogy globális szinten ez mekkora mennyiség?

– Hadd világítsam meg ezt a víz példájával! Elvileg elegendő mennyiség áll belőle rendelkezésünkre, szinte korlátlan erőforrásnak tekinthető, ám területi és időszakos eloszlásában nagyon nagy problémákat láthatunk már ma is. Az élelmiszer esetében hasonló a helyzet: hiába van a globális Északon felesleg, sőt, negyven százalék feletti pazarlás, ha ezt nem tudjuk eljuttatni azokhoz, akiknek szükségük lenne rá. De ha el is indítunk egy folyamatot, melynek során a felesleget átirányítjuk, ez rendkívül nagy logisztikai és szállítási feladatot jelent. Figyelmeztető jel, hogy eddig is volt éhezés, ám a segélyszervezeteket leszámítva nem sok érdemi erőfeszítést tettünk ez ügyben. Jogos tehát a kérdés, vajon miért lenne ez másként a jövőben.

– Ferenc pápa is sokszor beszél az éghajlatváltozással, illetve a teremtésvédelemmel összefüggésben arról, hogy azok alkalmazkodnak ehhez a helyzethez a legnehezebben, akik a legkevésbé okolhatók a krízis kialakulásáért.

– Valóban, minden ilyen változás azokat sújtja a leginkább, akik a legvédtelenebbek, akik a legkevésbé tudnak a következmények ellen tenni bármit is. Ezt látjuk az infláció, de minden más válságjelenség esetében is.

– A népesség növekedése mellett új fogyasztók lépnek színre az olyan kultúrákból, ahol az emberek kevesebbet fogyasztottak korábban, akik szintén szeretnének legalább a nyugati (északi) életszínvonal alsó határán élni. De mi lesz ennek a következménye?

– Ez a társadalmi igazságosság kérdését veti fel – azt, hogy kinek és mihez van joga, illetve hogy mindehhez megvannak-e a Föld erőforrásai. Ebben 

Nyugatnak kellene példát mutatnia. Ha mi egy jottányit sem veszünk vissza a fogyasztási szintünkből, addig semmi jogalapunk nincs arra, hogy bármit is elvárjunk a fejlődő országoktól.

Nem lehet megoldás, hogy miközben mi megtartjuk az életszínvonalunkat, a déli országoktól elvárnánk, hogy maradjanak azon a szinten, ahol most vannak.

– A mesterséges intelligencia megjelenése milyen hatással van a környezetre?

– A mesterséges intelligencia egy rendkívül energiaintenzív terület, azaz roppant sok energiát fogyasztanak ezek a nagy teljesítményű számítógépek és rendszerek. Ráadásul nagyon gyors az amortizáció is, hiszen az avulás folyamata a számítástechnikában a leggyorsabb. Ez nem lehet a jövő, függetlenül attól, hogy mire képes, mert hosszú távon fenntarthatatlan.

– Elképzelhetetlennek tartja, hogy maga a mesterséges intelligencia járuljon hozzá a megoldások felkutatásához?

– Igen. Nagyon sok kritikus nyersanyagot emésztene fel, miközben erősen kérdéses, egyáltalán milyen szerepe lehetne a klímaváltozásból fakadó problémáink megoldásában.

– Ön elég sarkosan fogalmazott, amikor azt állította, hogy „megújuló energiaforrás márpedig nincs”. Mire alapozza ezt a véleményét?

– Az energiaforrás azt jelenti, hogy akkor szabadítjuk fel belőle az energiát, amikor akarjuk. Egy vödör szenet akkor borítunk be a kályhába, amikor szükségesnek gondoljuk. Az olaj vagy a dúsított urán esetében hasonló a helyzet még akkor is, ha az energia kinyeréséhez szükség van valamilyen technológiára.

A napenergia nem energiaforrás, mert csak akkor tudunk belőle energiához jutni, ha süt a nap. Ráadásul ehhez szükségesek az átalakító berendezések is.

A napelemet le kell gyártani, aminek során nyersanyagot és energiát használunk fel, ráadásul egy idő után az eszköz maga is cserére szorul. A megújuló energia nem több egy szándékosan használt szépítő kifejezésnél, mellyel elaltatják az emberek éberségét. Azt sugallják ugyanis, hogy ez lesz a megoldás a problémáinkra. Pedig dehogy!

– Nem úgy kell értenünk a „megújuló” kifejezést, hogy míg az olajból vagy más energiahordozóból kifogyunk, addig a napfény mindig korlátlanul áll a rendelkezésünkre?

– Valóban, a napfény nem fogy el, de az, amivel az átalakítást végezzük, már erőforrást igényel. Mi nem a napfényt használjuk, hanem a belőle előállított elektromos áramot. Azok az anyagok, amelyekből az energiaátalakító eszközöket, mondjuk a napelemeket előállítjuk, ugyanúgy végesek, mint például a kőolaj.

– A vízenergia, a bioetanol nem lehetne megoldás?

– A bioetanol és a biodízel azért zsákutca, mert csak mezőgazdasági tevékenységgel tudjuk előállítani őket, ehhez pedig rengeteg fosszilis energia felhasználására van szükségünk. Ideális esetben is csak nagyon kicsivel több energiát tudunk belőlük kinyerni, mint amit befektettünk, vagyis egyáltalán nem hatékony. Ráadásul nemcsak elveszi a földet az élelmiszertermelés elől, hanem a monokultúra hosszú távon a termőföldet is tönkreteszi.

A vízenergia azért emelkedik ki ebből a sorból, mert bár egy vízi erőmű felépítése sok erőforrást igényel, ám később viszonylag jó hatékonysággal működtethető, feltéve, hogy nincs akkora aszály, ami ezt megakadályozná. A víznek nagy a tömege, így ott, ahol megfelelő a szintkülönbség, folyamatosan termeli az energiát. Nem véletlen, hogy emberiség régóta használja. Az viszont igaz, hogy súlyos ökológiai problémákat vet fel, járulékos környezeti kára nagy, de amúgy sem lehetne mindenhol ilyet építeni.

– Az utca embere azt gondolná, hogy az elektromos autók megoldást jelenthetnek a fent említett problémákra. Önnek mi a véleménye erről?

– Semmiképp nem látom megoldásnak. Az elektromos autók elterjedése mögött az a gondolat érhető tetten, hogy úgy változtassunk, hogy közben a kényelmünkről ne kelljen lemondanunk. Vagyis semmin sem akarunk változtatni.

Az elektromos autó is környezetszennyező, csak nem ott szennyez, ahol a felhasználója él.

Ráadásul az elektromos autók nincsenek olyan fejlettségi szinten, mint a belsőégésű motorok, és a töltési lehetőségek kiépítettsége sem megfelelő.

– Ellenvetésként fogalmazzák meg, hogy manapság többféle hajtáslánc is létezik, és műanyaghulladékból, hidrogénből is készülhet üzemanyag...

– Amit manapság zöld hidrogénnek nevezünk, azt vízbontással állítjuk elő. Az pedig, hogy a hidrogént elválasszuk az oxigéntől, nagyon sok energiát emészt fel. Mivel ehhez elektromos áramra van szükség, a jelenlegi technológia mellett hetven százalékát elveszítjük a befektetett energiának. A hidrogén egyébként elég veszélyes anyag, nehéz megregulázni. De a sokféle megoldási javaslat azt kérdést is felveti, hogy akkor melyiknek a töltőhálózatát építsük ki? Napjainkban rengeteg benzinkút van a világon, képzeljük el, mekkora tőke kéne ezek átalakításához vagy új infrastruktúrák létesítéséhez. A másik felvetésre azt mondanám, hogy a műanyag is kőolajból készül, vagyis ugyanúgy fosszilis anyag. Ha elégetem, az ugyanúgy szennyez, mintha benzines autót használnánk.

– Napjainkban például az élelmiszertermelés terén is sok alternatív megoldáson dolgoznak a szakemberek. Ezekről mi a véleménye?

– Minden, ami technológiafüggő, zsákutca. Ilyenek a vertikális farmok is. Alapelv, hogy nem érdemes az egyik problémát egy másikkal kiváltani. Sok látványos és szép, ám rendkívül energiaigényes megoldási módozat született már. Ám ez csak addig működtethető, amíg a feltételek fennállnak, ha pedig elfogy a nyersanyag, és energiaínség lép fel, kiderül, hogy valójában nem tettünk semmit.

A megoldások tekintetében mindenképpen figyelembe kell venni, hogy a technológiai változás nem megy egyik napról a másikra, ráadásul önmagában az új technológiák tömeges elterjesztése is rendkívül megterhelő a környezetünk számára.

– Akkor nem marad más, mint a fogyasztás visszafogása?

– Igen, alapvetően ebből kéne kiindulni. Energia-fogyókúrára kell fognunk magunkat, másként még évtizedek múlva sem fog változni semmi. Ez igaz az egyénekre és a nagyvállalatokra is. Ha meleg van, akkor nem légkondicionáló berendezést kell vennünk, hanem meg kell próbálnunk árnyékolni. De az országoknak is erre az útra kell lépniük. Emlékeim szerint

Ferenc pápa is beszélt arról, hogy a globális Észak fő feladata a fogyasztás visszafogása.

– De vajon hogyan tudjuk ezt megtenni akkor, amikor a szükségleteink bővülnek? Régen az étel, az ital, a ruházat és a fejünk felett lévő tető jelentette az emberi szükségletet, ma viszont már ide tartozik például a kultúra is.

– A szükségletekhez még hozzá kell tenni azt is, hogy az embernek kell valakihez tartoznia. A kultúra kérdésénél maradva, az igaz, hogy mondjuk Bartók Béla zenéjét hozzáférhetővé kell tennünk a legszélesebb közönség számára, ám nem mindegy, hogy ez hogyan valósul meg a gyakorlatban. Arra biztosítunk-e lehetőséget, hogy valaki a koncertteremben meghallgassa, vagy arra, hogy a Pilis tetején, a mobiltelefonján is elérje? Mert ez utóbbihoz már számtalan egyéb, nyersanyag- és energiaigényes berendezésre van szükség. Előbbihez sokkal kevesebb energia kell, ráadásul nekem is áldozatot kell hoznom az ügy érdekében. Az újkeletű szükségletek kiszolgálásában azokat a megoldásokat kell keresnünk, amelyeknek kisebb az ökológiai lábnyoma.

Nézzük például a közlekedést! Ma a turizmus, a repülés elképesztően megterheli a környezetet, de vajon szükség van-e erre? Arról nem is beszélve, hogy valójában a Föld lakosságának csupán töredéke utazik repülőgéppel, ám ők annál többet.

A tömegközlekedés, az egyén közlekedési eszközök számának csökkentése, a közösségi megoldások – melyeknél csak használjuk az eszközt, de nincs a tulajdonunkban – ugyanakkor jó irányba mutatnak.

– Sokan arra hívják fel a figyelmet, hogy a környezetszennyezésért nem az átlagember, hanem az ipar és a nagyvállalatok a felelősek. Egyetért?

– Teljes mértékben. Amíg a jelenlegi gazdasági és pénzügyi rendszer működik, addig ezen nem is lehet változtatni. A nagy cégek egyre több profitra szeretnének szert tenni, egyre nagyobb monopóliumok jönnek létre, a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek. Egy új gazdasági modellre lenne szükség, ahol nem a GDP-t és annak növekedését tartják elsődlegesnek, hanem az emberi élet minőségét helyezik a középpontba. Azt nehéz megmondani, hogy ezt hogyan lehetne végrehajtani, de az biztos, hogy erre lenne szükség.

– Nem valami olyasmit követelünk korunk emberétől, amire eddig még nem volt példa?

– A múltban az ember igyekezett harmóniában élni a környezetével. Lehet, hogy ez nem volt tudatos, ám úgy tűnik, mégis jobban vigyázott a természetre. Évezredekig az ember figyelt a jövőre, a mai embert ez nem érdekli, kizárólag a jelen szempontjai számítanak.

Valóban olyan, mintha egyáltalán nem is lenne jövő, csupán a jelen létezne, ezért akar mindenki mindent itt és most megvalósítani.

Hiába tudunk sokkal többet a jövőről, mint elődeink, mégsem törődünk azzal, hogy milyenek lesznek a minket követő nemzedékek életfeltételei.

– Elhangzott olyan vélemény is, hogy „a vállalatok irányítóit nem cégvezetőként, hanem emberként és szülőként kell megszólítani”. Mások a közösség és a család erejére hívják fel a figyelmet. Ön szerint ez lehet a megoldás?

– Szerintem nem, mert mindenki foglya a fennálló pénzügyi rendszernek. Ha valaki más irányba szeretne lépni, akkor a befektetők egy szempillantás alatt félreállítják. De a társadalmi-politikai rendszerünknek is nagy hiányossága, hogy csak négy-öt évre tekint előre, márpedig most több évtizedre előre mutató gondolkodásra, tervezésre lenne szükség. Ha ma egy vezető azt mondaná, hogy bár egy évtizedig csökken az életszínvonal, de így meg tudjuk őrizni a környezetet a jövő nemzedékeknek, a következő választáson elzavarnák.

Szerintem sokkal jobban kellene támaszkodni a tudományra, méghozzá az érdek nélküli tudományra.

– Könyvének címe Ábrándok bűvöletében. Úgy gondolja, az ábrándjaink tudatosítása az első lépés ahhoz, hogy később le tudjunk számolni az illúzióinkkal?

– Igen, először is szembe kéne néznünk a valósággal. Ez kulcsmozzanat, enélkül el se induljunk. Az igaz, hogy a jelenlegi gazdasági-politikai rendszer ezt a folyamatot nem segíti elő. Mégis,

előbb meg kell ijednünk ahhoz, hogy majd valódi megoldásokon törjük a fejünket.

Megváltozik a világ, elveszítjük a megszokott kényelmünket, de ettől nem kell félni. Tudomásul kell vennünk, hogy csak a valósággal való szembenézés adhat alapot bármilyen reménynek.

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír