Új zene, a liturgiát szolgálva – Interjú Takács Antal zeneszerzővel

– Hogyan született meg a gondolat, hogy megírjon egy ilyen misekompozíciót?

– Templomba járó, hívő zenészként ez óhatatlanul eszébe jut az embernek. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy nagyon sok jó mise született már, felmerült tehát az a kérdés is, hogy tudok-e újat alkotni, ami méltó módon szolgálja a szentmisét. A mű nem egyszerre született meg, folyamatosan jöttek az impulzusok, ötletek – általában egy-egy szentmise nyújtott inspirációt. Másfél-két év telt így el, mire az egyes zenei tételek összeálltak egy teljes egésszé.

– Szimfonikus rockzenei stílusúként határozta meg az elkészült művet, és valóban: közreműködik egy szimfonikus zenekar, de dobot és szólógitárt is hallhatunk benne. Először a stílust képzelte el, amit szívesen hallana egy szentmisében, vagy jöttek a dalok, és hozták magukkal, hogy ebbe az irányba ment?

– Ebben a műfajban zenélek most már hosszú évek óta, számomra ez a legtermészetesebb megszólalás, és azt gondoltam, ezen keresztül tudom a zenei gondolataimat kifejezni. A keresztény könnyűzene – ha fogalmazhatunk így – műfaji szempontból leginkább pop- és rockzene (de természetesen szinte minden műfajból merít). Nagyon fontos, hogy a szentmisében a zenének a liturgiát kell szolgálnia. Ebből következik, hogy egy nyers rockzenei megszólalás nem feltétlenül illik a szentmise szentségéhez és egyetemességéhez. Viszont a rockzene dinamikai, ritmikai elemei jól használhatók, összekapcsolva a szimfonikus megszólalással. Egy komplett szimfonikus zenekar, vonósok, fúvósok, oboa, fuvola, kürt működik közre, és persze az énekdallamokat megszólaltató mintegy harmincfős kórus. A rockzenekarral együtt így alkotunk teljes egységet. Igyekeztem úgy megalkotni az egyes „szerepeket”, hogy ne elnyomják egymást, ne vetélkedjenek a zenében, hanem egymást szolgálják, a szentmise liturgiájába bekapcsolódva.

– Hogy érezte magát a próbákon? Milyen volt, amikor először megszólalt az, amit papírra vetett?

– Ha erre lennének szavak, akkor el tudnám mondani… Minden zenészt arra hívok, arra bátorítok, hogy próbálja ki, mert ez egy olyan érzés, olyan élmény, amit nagyon-nagyon nehéz szavakba önteni. Az embernek a megírt dallamai, a zenei világa a legbelsőbb lelki énjét tükrözik. Amikor ezt a kottán keresztül vagy a próbákon átadja a zenésztársaknak, akkor az egy elképesztőlen intim pillanat. És persze ugyanakkor egy izgalom, egy félelem, hogy ők hogyan látják, mit gondolnak, be tudnak-e kapcsolódni, tudnak-e ezzel a zenei világgal azonosulni.

Nagyon érdekes megtapasztalni, ahogyan a zenésztársak által is formálódik a mű. Egy dolog, amit az ember elképzelt zeneszerzőként, és egy másik dolog, amikor a művészek, közreműködők által életre kel, ami a papíron van, úgy, ahogyan ők sajátjuknak érzik.

Az pedig egy hihetetlen felszabadult örömöt okoz, amikor nemcsak a rockzenekar tagjai, de a szimfonikus zenei csapatból vagy a kórusból hozzátesz valaki plusz gondolatokat.

A próbafolyamat során erre kifejezetten bátorítottam is a résztvevőket. Több tételben is van hely az improvizációra, pontosan azért, mert

minden zenész, ahogyan minden ember, a saját lelki világán keresztül kapcsolódik, vagy kapcsolódik be az egyetemes szentmisei szolgálatba.

Ezért ha az ember teret ad a zenésztársnak, akkor ő olyat is hozzá tud tenni, ami az én mondataimat kiegészíti, bővíti, az én zenei gondolataimhoz hozzáad még egy új színt – a saját lelkét. A próbafolyamatban nem is az volt az izgalmas, hogy megtanuljuk a darabokat, az akkordokat, a különböző dallamokat, hanem hogy hogyan tudjuk ezt egy egységes zenei kompozícióvá formálni, megtartva az én eredeti gondolataimat és zenei szándékomat, ugyanakkor teret hagyni annak, hogy mindenki a saját tudása, zeneisége, lelkisége alapján hozzá tudjon tenni, tehát valahogy magáévá tudja tenni ezt a zenei kompozíciót.

– Vasárnap a fóti templomban ténylegesen a szentmise részeként szólalt meg a zenéje. Úgy élt, ahogy elképzelte?

– Annál sokkal-sokkal jobban. Egy nagyon kedves zenész barátom mondta egyszer, hogy a zene a mennyország nyelve – ebből éreztem meg valamit.

Zsúfolásig megtelt a fóti templom, jó visszajelzéseket kaptunk, hogy energiát, inspirációt, lelki feltöltődést jelentett számukra ez az alkalom. Nagyon fontosnak tartottam, hogy a liturgia szabályaihoz teljes mértékben alkalmazkodó, a szentmisét szolgáló zenei kompozíció jöjjön létre. Bízom benne, kellő alázattal, hogy ez sikerült.

– A Weiner Leó Katolikus Zeneiskola liturgikus könnyűzenei képzésének résztvevője. Volt a képzésnek szerepe a misekompozíció megszületésében?

– Az Egyház nemcsak egy kétezer éves hagyomány, egy tradíció, amit ápolni kell, hanem egy örök, végtelen és megfoghatatlan szentség és titok, amelyhez mindannyian folyamatosan keressük a kapcsolódási pontot a saját esendő személyiségünknek és utunknak megfelelően. Ebből következik, hogy soha nem elégedhetünk meg azzal a tudással, amink van, a mindenkori legjobbat kell adnunk a közösbe. A Weiner, vagy akár a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola hasonló képzése pontosan ezt támogatják és segítik elő. Nagyon sok plusz gondolatot, zenei és lelki inspirációt adott nekem a „weineres” képzés. Megerősített abban, hogy

szükség van új zenére, hiszen minden kor minden emberének meg kell tudnia fogalmazni, hogy hogyan kapcsolódik az Egyház egyetemes hagyományához, végtelen evangéliumhoz.

Csodálatos az az egység, amit megélhetünk a zenésztársakkal. Harmincéves zenei pályafutásom szinte minden állomásáról jelen vannak közreműködők; körülbelül hatvanfős a csapat. A weineres csoporttársak és tanárok mellett jelen vannak a Sillye Jenő és barátai zenekar tagjai, a legújabb generációból a 3in1 zenekar zenészei, a fóti kórus tagjai, a káposztásmegyeri közösség fiataljai, rengeteg akadémiát végzett zeneművész – szóval tényleg

nagyon sok féle területről és zenei világból érkeztek a közreműködők. Mégis egy emberként, teljes egységet alkotva élünk együtt a zenében.

Azt gondolom, hogy az egységnél szebb, magasztosabb dolgot nehéz felmutatni, és ez az, ami valódi békét hozhat a világba.

Fotó: Nagy Lajosné Kata

Magyar Kurír