XIV. Leó pápa a papokhoz: Vegyétek vállatokra az elveszetteket, keressétek az eltávolodottakat

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közzétesszük.

Ma, Jézus szent szívének főünnepén, a papi megszentelődés napján, örömmel mutatjuk be ezt a szentmisét a papok jubileumán.

Ezért mindenekelőtt hozzátok fordulok, kedves paptestvérek, akik azért jöttetek Péter apostol sírjához, hogy átmenjetek a szent kapun, hogy

keresztelési és papi ruhátokat újfent a Megváltó szívébe merítsétek.

A jelenlévők egy része számára pedig ez a gesztus életük egyik különleges napján, felszentelésük napján történik.

Krisztus szívéről beszélni ebben a keretben azt jelenti, hogy az Úr megtestesülésének, halálának és feltámadásának egész misztériumáról beszélünk, melyet különleges módon ránk bíztak, hogy jelenvalóvá tegyük a világban. Ezért a hallott olvasmányok fényében gondolkodjunk el együtt azon, hogyan járulhatunk hozzá ehhez az üdvözítő tevékenységhez.

Az olvasmányban Ezekiel próféta pásztorként beszél Istenről, aki számba veszi nyáját, egyesével számolja meg juhait: megkeresi az elveszetteket, bekötözi a sérülteket, ápolja a gyengéket és betegeket (vö. Ez 34,11–16). Így arra emlékeztet bennünket – nagy és szörnyű konfliktusok idején –, hogy

az Úr szeretete – mely kéri, hogy hadd öleljen át és alakítson bennünket –, egyetemes, és hogy az ő szemében nincs helye megosztottságnak és gyűlöletnek, következésképpen a mi szemünkben sem.

A szentleckében (vö. Róm 5,5–11) pedig Szent Pál – arra emlékeztetve bennünket, hogy Isten már akkor megbékélt velünk, „amikor még gyengék” (Róm5,6) és „bűnösök” (Róm5,8) voltunk – arra biztat, hogy a megtérés mindennapi útján adjuk át magunkat a bennünk lakozó Lélek átalakító cselekvésének. Reményünk alapja annak tudata, hogy az Úr nem hagy el, ő mindig kísér bennünket. Nekünk viszont együtt kell működnünk vele, mindenekelőtt azáltal, hogy létünk középpontjába az Eucharisztiát helyezzük, „az egész keresztény élet forrását és csúcsát” (II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 11); azután „a szentségek gyümölcsöző vétele által, különösen a gyakori szentgyónással” (II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 18); végül pedig az imádság, az Isten igéjén való elmélkedés és a szeretet gyakorlása által, szívünket egyre inkább „az irgalmasság Atyjának” (uo.) szívéhez igazítva.

Ezzel elérkeztünk az imént hallott evangéliumhoz (vö. Lk 15,3–7), amely Istennek az öröméről – és minden, az ő szíve szerint szerető pásztornak az öröméről – beszél, amikor egyetlen juha is visszatér a nyájba. Ez felhívás arra, hogy a pásztori szeretetet az Atyáéhoz hasonló nagy lélekkel éljük meg, az ő vágyát ápolva magunkban: hogy senki se vesszen el (vö. Jn 6,39), hanem mindenki, akár rajtunk keresztül is, megismerje Krisztust és örök élete legyen benne (vö. Jn 6,40).

Ez felhívás arra, hogy bensőségesen egyesüljünk Jézussal (vö. Presbyterorum Ordinis, 14),

az egyetértés magvaivá váljunk testvéreink között, vállunkra véve az elveszetteket, megbocsátva a vétkezőknek, keresve az eltávolodottakat vagy kirekesztetteteket, gondoskodva a testben-lélekben szenvedőkről, nagy szeretetcserében, mely a Megfeszített átszúrt oldalából születik, minden embert eláraszt, és betölti a világot.

Ferenc pápa így ír erről: „A Krisztus oldalán nyitott sebből továbbra is folyik a soha el nem fogyó, ki nem száradó folyó, amely újra és újra felkínálja magát annak, aki szeretni akar. Csak az ő szeretete tesz lehetővé egy új emberiséget” (Dilexit nos enciklika,219).

A papi szolgálat a megszentelődés és a kiengesztelődés szolgálata Krisztus testének egységéért (vö. Lumen gentium, 7). Ezért a II. Vatikáni Zsinat arra kéri a papokat, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy „mindenkit a szeretetben való egységre vezessenek” (Presbyterorum ordinis, 9), összhangot teremtve a különbözőségek között, hogy „senki […] se érezze magát idegennek” (uo.). És azt kéri tőlük, hogy legyenek egységben a püspökkel és a papsággal (uo. 7–8).

Minél inkább egység lesz ugyanis közöttünk, annál inkább tudunk majd másokat is a Jó Pásztor nyájába vezetni, hogy testvérekként az Atya egyetlen házában éljünk.

E tekintetben Szent Ágoston a felszentelésének évfordulóján tartott prédikációjában a hívek, papok és püspökök között megvalósuló közösség örömteli gyümölcséről beszélt, amely annak tudatában gyökerezik, hogy mindannyiunkat ugyanaz a kegyelem és irgalom váltott és mentett meg. Épp ebben az összefüggésben mondta el a híres mondatot: „Értetek vagyok püspök, veletek vagyok keresztény” (340. beszéd, 1).

A pápaságom hivatalos megkezdéseként bemutatott ünnepélyes szentmisén egy nagy vágyamat fejeztem ki Isten népe előtt: „egy egyesült Egyház, az egység és a közösség jele, mely egy megbékélt világ kovászává lesz” (2025. május 18.). Ma visszatérek ehhez, hogy mindannyiatokkal megosszam: megbékélve, egyesülve és átalakulva a Krisztus szívéből bőségesen áradó szeretet által, járjunk együtt az ő nyomdokain, alázatosan és határozottan, a hitben rendíthetetlenül és a szeretetben mindenki felé nyitottan,

vigyük a világba a feltámadt Jézus békéjét, azzal a szabadsággal, amely annak tudatából fakad, hogy az Atya szeret, kiválasztott és elküldött bennünket.

És most, mielőtt befejezném, hozzátok fordulok, kedves szentelendők, akik rövidesen a püspöki kézrátétel és a Szentlélek ismételt kiáradása által papok lesztek. Néhány egyszerű dolgot mondok nektek, de amelyekről úgy gondolom, hogy fontosak a jövőtök és a rátok bízott lelkek jövője szempontjából.

Szeressétek Istent és testvéreiteket, legyetek nagylelkűek, buzgók a szentségek kiszolgáltatásában, az imádságban, különösen a szentségimádásban, és a szolgálatban; legyetek közel nyájatokhoz, áldozzátok időtöket és energiátokat mindenkiért, nem kímélve magatokat, különbségtétel nélkül, ahogy a Megfeszített átszúrt oldala és a szentek példája tanít bennünket. E tekintetben emlékezzetek arra, hogy

az Egyháznak ezeréves történelme során csodálatos életszentségű papjai voltak – és vannak ma is: a kezdeti közösségektől kezdve az Egyház papjai között ismerünk vértanúkat, fáradhatatlan apostolokat, misszionáriusokat és bajnokokat a szeretetszolgálatban.

Becsüljétek meg ezt a gazdagságot: érdeklődjetek történetük iránt, tanulmányozzátok életüket és műveiket, utánozzátok erényeiket, hagyjátok magatokat lángra lobbanni buzgóságuktól, kérjétek gyakran és kitartóan közbenjárásukat! Világunk sokszor a siker és a hírnév megkérdőjelezhető és ellentmondásos modelljeit kínálja.

Ne hagyjátok magatokat elbűvölni! Ehelyett azoknak a szilárd példáját és azok – gyakran rejtett és alázatos – apostolkodásának gyümölcseit nézzétek, akik életükben hittel és odaadással szolgálták az Urat és testvéreiket, és emléküket hűségetekkel őrizzétek és ápoljátok!

Végül bízzuk magunkat a Boldogságos Szűz Máriának, a papok Anyjának és a reménység Anyjának anyai oltalmára: ő kísérje és támogassa lépteinket, hogy mindennap egyre inkább Krisztusnak, a legfőbb és örök pásztornak a szívéhez hasonlóvá tegyük szívünket.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír