Leó pápa a püspököknek, papoknak Isztambulban: A kicsinység logikája az Egyház igazi ereje

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédének fordítását közöljük.

Főtisztelendő püspök atyák, kedves papok, szerzetesek, lelkipásztori munkatársak és mindannyian, testvéreim!

Nagy öröm számomra, hogy itt lehetek köztetek. Hálát adok az Úrnak, aki megengedi, hogy első apostoli utamon meglátogassam ezt a „szent földet”, Törökországot, ahol Izrael népének története találkozik a születő kereszténységgel, ahol az Ó- és Újszövetség egymásba fonódik, és ahol számos zsinat lapjai íródtak.

A hitnek, amely összeköt bennünket, messzi nyúló gyökerei vannak: Ábrahám atyánk ugyanis Isten hívásának engedelmeskedve a káldeai Úrból indult útnak, majd az egykori Hárán vidékéről – a mai Törökország déli részéről – indult tovább az ígéret földjére (vö. Ter 12,1). Az idők teljességében, Jézus halála és feltámadása után tanítványai Anatólia felé is elindultak, és Antiochiában – ahol később Szent Ignác volt püspök – nevezték őket először „keresztényeknek” (vö. ApCsel 11,26). Ebből a városból indult el Szent Pál több apostoli útjára, melyek során számos közösséget alapított. Az anatóliai félsziget partjainál, Efezusban tartózkodott és halt meg – egyes ősi források szerint – János evangélista, az Úr szeretett tanítványa (vö. Szent Iréneusz: Adversus haereses, III,3,4; Euszebiosz: Historia Ecclesiastica, V,24,3).

Csodálattal idézzük fel a nagy bizánci múltat, a konstantinápolyi egyház missziós buzgóságát és a kereszténység elterjedését az egész Levantéban. Ma is sok keleti rítusú keresztény közösség él Törökországban – örmények, szírek és káldok –, valamint jelen vannak latin rítusú közösségek is. Az Ökumenikus Patriarchátus továbbra is vonatkozási pont mind saját görög hívei, mind más ortodox felekezetek hívei számára.

Szeretteim, ti magatok is ennek a hosszú történelemnek a gazdagságából születtetek. Ma ti vagytok az a közösség, amelynek gondoznia kell a hit magját, amelyet Ábrahám, az apostolok és az egyházatyák hagyományoztak ránk.

A benneteket megelőző történelem nem csupán olyasmi, amire emlékeznünk kell, hogy aztán a dicsőséges múlt részeként tartsuk számon, miközben lemondóan megállapítjuk, hogy a Katolikus Egyház számbelileg kisebb lett. Ellenkezőleg, a Szentlélek által megvilágított, evangéliumi tekintetet kell magunkévá tennünk.

Amikor Isten szemével nézünk, felfedezzük, hogy ő a kicsinység útját választotta, hogy közénk alászálljon. Íme, az Úr stílusa, amelynek tanúi vagyunk: a próféták Isten ígéretét egy kis hajtás képével hirdetik (vö. Iz 11,1), Jézus pedig dicséri a kicsinyeket, akik bíznak benne (vö. Mk 10,13–16), és kijelenti, hogy Isten országa nem feltűnő jelekkel érkezik (vö. Lk 17,20–21), hanem úgy növekszik, mint a földbe vetett legkisebb mag (vö. Mk 4,31).

A kicsinységnek ez a logikája az Egyház igazi ereje. Ez az erő ugyanis nem struktúráiban és erőforrásaiban rejlik, és küldetésének gyümölcsei sem a számbeli fölényből, a gazdasági hatalomból vagy a társadalmi jelentőségből fakadnak. Az Egyház ezzel szemben a Bárány világosságából él, és köréje gyűlve a Szentlélek ereje hajtja előre a világ útjain.

E küldetésben újra meg újra arra kapott meghívást, hogy az Úr ígéretére hagyatkozzon: „Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát” (Lk 12,32). Emlékezzünk ezzel kapcsolatban Ferenc pápa szavaira: „Abban a keresztény közösségben, amelyben a hívek, a papok, a püspökök nem a kicsinység útját járják, nincs jövő […]; Isten országa a kicsiben sarjad, mindig a kicsiben” (Homília a Szent Márta-házban, 2019. december 3.).

A Törökországban élő egyház kicsiny közösség, mely azonban termékeny marad, mint Isten országának magja és kovásza. Ezért bátorítalak benneteket, hogy ápoljátok a hitre és az Istenhez való egységre épülő, bizakodó remény lelki magatartását.

Szükség van ugyanis arra, hogy örömmel tegyetek tanúságot az evangéliumról, és reménnyel tekintsetek a jövőbe.

E remény néhány jele már most is világosan jelen van: kérjük hát az Urat, adja meg nekünk annak kegyelmét, hogy fel tudjuk ismerni és gondozni tudjuk ezeket; más jeleket pedig talán nekünk kell majd kreatív módon kifejeznünk, állhatatosan megmaradva a hitben és a tanúságtételben.

A legszebb és legígéretesebb jelek között arra a sok fiatalra gondolok, akik a Katolikus Egyház kapuján kopogtatnak, kérdéseiket és nyugtalanságaikat hozva magukkal. Ezzel kapcsolatban buzdítalak benneteket, hogy következetesen folytassátok a lelkipásztori munkát; továbbá arra biztatlak benneteket, hogy hallgassátok meg és kísérjétek a fiatalokat, valamint legyen gondotok azokra a pasztorális területekre, ahol

a Törökországban élő egyház különleges feladatot kapott: ilyen az ökumenikus és a vallásközi párbeszéd, a hit átadása a helyi lakosságnak, valamint a menekültek és a migránsok lelkipásztori gondozása.

Ez utóbbi szempont külön megfontolást érdemel. A migránsok és a menekültek rendkívül jelentős jelenléte ebben az országban ugyanis komoly kihívást jelent az egyház számára: a legkiszolgáltatottabbak befogadását és szolgálatát kívánja. Ugyanakkor ez az egyház nagyrészt idegenekből áll, és sokan közületek is – papok, szerzetesek, lelkipásztori munkatársak közül is – más földekről érkeztetek; ez pedig különleges elköteleződést kíván tőletek az inkulturációban, hogy Törökország nyelve, szokásai és hagyományai mindinkább a sajátotokká váljanak. Az evangélium közvetítése ugyanis ezen az inkulturáción keresztül valósul meg.

Arról sem szeretnék megfeledkezni, hogy ezen a földön tartották az első nyolc egyetemes zsinatot. Idén ünnepeljük az első Nikaiai (Niceai) Zsinat ezerhétszázadik évfordulóját, amely „mérföldkő az Egyház és az egész emberiség útján” (Ferenc pápa: Beszéd a Nemzetközi Teológiai Bizottsághoz, 2024. november 28.); ez az esemény ma is időszerű, és néhány olyan kihívást állít elénk, amelyeket szeretnék megemlíteni.

Az első kihívás az, hogy megragadjuk a hit és a kereszténység lényegét. A hitvallás körül az Egyház a Nikaiai Zsinaton újra megtalálta egységét (vö. Spes non confundit, a 2025-ös rendes szentévet meghirdető bulla, 17).

A hitvallás tehát nem csupán egy tanbeli alapszöveg, hanem meghívás arra, hogy a különböző érzékenységek, lelkiségek és kultúrák között is folyton keressük a hit egységét és lényegét Krisztus központi szerepe és az Egyház hagyománya körül.

Nikaia ma is ennek átgondolására hív bennünket: Kicsoda számunkra Jézus? Mit jelent lényegében kereszténynek lenni? A hitvallás, melyet egyhangúan és közösen vallunk meg, így a megkülönböztetés mércéjévé, az eligazodás iránytűjévé, hitünk és cselekvésünk központi tengelyévé válik. A hit és a cselekedetek közötti kapcsolat összefüggésében szeretném megköszönni a nemzetközi szervezeteknek – különösen a Caritas Internationalisnak és a Kirche in Notnak – az Egyház karitatív tevékenységeihez és különösen a 2023-as földrengés áldozatainak megsegítéséhez nyújtott támogatásukat.

A második kihívás az a sürgető feladat, hogy újra felfedezzük Krisztusban az Atyaisten arcát. A Nikaiai Zsinat kimondja Jézus istenségét és az Atyával való egyenlőségét. Jézusban Isten igazi arcát látjuk, s az emberiségre és a történelemre vonatkozó végső szavát találjuk. Ez az igazság folytonosan megkérdőjelezi Istenről alkotott elképzeléseinket, amikor azok nem felelnek meg annak, amit Jézus nekünk kinyilatkoztatott. Ez az igazság állandó, kritikus megkülönböztetésre hív hitünk, imádságunk, lelkipásztorkodásunk és egész lelkiségünk formáit illetően. De van egy további kihívás is, melyet „visszatérő arianizmusnak” neveznék, és amely a mai kultúrában, sőt néha a hívők között is jelen van: amikor emberi csodálattal tekintenek Jézusra, talán vallásos érzülettel is, de anélkül, hogy valóban az élő, köztünk jelen lévő igaz Istennek tartanák. Az, hogy ő Isten, a történelem Ura, valamiképpen elhomályosul, és csupán nagy történelmi személyiségnek, bölcs tanítónak, igazságosságért küzdő prófétának tekintik, de nem többnek.

Nikaia emlékeztet bennünket: Krisztus Jézus nem egy múltbeli alak, hanem Isten Fia, aki jelen van közöttünk, aki a történelmet az Isten által megígért jövő felé vezeti.

Végül a harmadik kihívás: a hit közvetítése és a tanfejlődés. Egy összetett kulturális környezetben a niceai hitvallás képes volt a hit lényegét az adott kor kulturális és filozófiai kategóriáin keresztül közvetíteni. Néhány évtizeddel később azonban az első Konstantinápolyi Zsinaton ezt tovább mélyítették és kibővítették, s éppen e tan mélyebb megértése révén született meg az új megfogalmazás: a niceai-konstantinápolyi hitvallás, amelyet vasárnapi liturgiáinkban közösen elmondunk. Itt is nagy leckét kapunk: mindig szükség van arra, hogy a keresztény hitet annak a környezetnek a nyelvezetével és kategóriáival közvetítsük, amelyben élünk, ahogyan a nikaiai atyák és a többi zsinat atyái tették. Ugyanakkor meg kell különböztetnünk a hit lényegét azoktól a történeti megfogalmazásoktól és formáktól, amelyek azt kifejezik, és amelyek mindig részlegesek, átmenetiek, és változhatnak annak megfelelően, ahogyan a tanítást tovább mélyítjük. Ne feledjük, hogy az új egyháztanító, Szent John Henry Newman a keresztény tanfejlődés fontosságát hangsúlyozza: mert az nem egy elvont és statikus eszme, hanem magának Krisztusnak a misztériumát tükrözi: ezért egy olyan élő szervezet belső fejlődéséről van szó, amely egyre világosabban és teljesebben bontja ki a hit alapvető lényegét.

Szeretteim, mielőtt elbúcsúzom tőletek, szeretném a nektek oly kedves Szent XXIII. János alakját felidézni, aki szerette és szolgálta ezt a népet. Azt mondta: „Szívesen ismétlem meg, amit szívemben érzek: szeretem ezt az országot és lakóit.” A jezsuiták házának ablakából a Boszporusz halászait figyelve, akik csónakjaik és hálóik körül szorgoskodtak, ezt írta: „A látvány megrendít. Éjjel egy óra tájban zuhogott az eső, de a halászok ott voltak, rendületlenül végezték kemény munkájukat. […]

Utánozni a Boszporusz halászait, dolgozni nappal és éjjel, égő fáklyákkal, mindenki a maga kis csónakján, a lelki vezetők iránymutatása szerint: ez a mi súlyos és szent kötelességünk.”

Kívánom, hogy ez a szenvedély töltsön el benneteket, őrizzétek meg a hit örömét, és rettenthetetlen halászokként dolgozzatok az Úr bárkájában. A Boldogságos Szűz Mária, a Theotokosz [Istenszülő] járjon közben értetek és oltalmazzon benneteket!

Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír