Ferenc pápa: Imádkozom azokért, akik eretneknek bélyegeznek

2018. február 21. szerda 11:57

Ferenc pápa január 15-én közel egy hetes apostoli útra érkezett Chilébe és Peruba. A Szentatya a két országban zárt körű találkozón vett részt a jezsuita szerzetesekkel. Az alábbiakban a beszélgetések leírt változatát tesszük közzé, mely a La Civiltà Cattolica jezsuita folyóiratban jelent meg.

Főbb témák: pápaságának örömei és bosszúságai, a pletykák, ellenállás a változtatásokkal szemben, klerikalizmus, keresztségénél fogva mindenki misszionárius, a nők bevonása, a világiasság kísértése, felül kell emelkedni a „lehet, nem lehet” erkölcsön, meg kell tanulni a megkülönböztetést, a „kiengesztelődés” szó kiüresedése, a szerzetesi létszám lecsökkenése, mit tegyünk a megkeseredés ellen, „intézményi kétségbeesés”, szexuális visszaélések, merre viszi a Lélek az Egyházat, olvassuk újra a zsinati dokumentumokat, evangelizáló és szegény Egyház kell.

2018. január 16-án, kedd este hét óra körül, a chilei és perui apostoli út első teljes napjának végén Ferenc pápa találkozott kilencven chilei jezsuitával a santiagói „Hurtado Központban”. A központba érkezve megtekinthette annak a zöld színű Ford furgonnak a másolatát, amellyel a jezsuita Szent Alberto Hurtado vitt segítséget a város peremén tengődőknek: valódi jelképe az ő szenvedélyes apostoli szeretetének. Cristián del Campo tartományfőnök bekísérte a pápát a kápolnába, ahol Szent Alberto földi maradványait őrzik. Az 1995-ben felavatott szentélyben őrzik a szent sírját, egy kőből készült szarkofágot, amelyben Chile minden térségéből van egy földdarab, ami az egész ország népének ölelését jelképezi. A tartományfőnök atya üdvözölte a pápát az összes jezsuita nevében – akik között sok fiatal volt –, és ezt kérdezte tőle: „Hogy érzi magát Chilében, milyen fogadtatásban részesült az országban?” A találkozónak rögtön nagyon meghitt, meleg légköre támadt. Cristián del Campo bemutatott két jezsuitát, akik vér szerinti testvérek, Carlos és José Aldunate, előbbi százegy, utóbbi százéves.

Az alábbiakban a beszélgetés leírt változata olvasható, amelyet maga a Szentatya hagyott jóvá ebben a formában történő közzétételre.

Antonio Spadaro SJ

Ferenc pápa ezekkel a szavakkal kezdte a beszélgetést:

– Örülök, hogy látom, Carlos atya! Lelkivezetőm volt 1960-ban a növendékházban. José volt a novíciusok magisztere, később pedig tartományfőnöknek választották. Carlos pedellus volt, és… az okosság királya! Tényleg nagyon okos, bölcs lelki tanácsokat tudott adni. Emlékszem, egyszer odamentem hozzá, mert nagyon mérges voltam valakire, akit jól le akartam szidni négyszemközt. Ő azt mondta nekem: „Nyugodj meg! Biztos, hogy azonnal meg akarod szakítani vele a kapcsolatot? Keress más megoldást…” Sosem felejtettem el ezt a tanácsot, és most köszöntet mondok érte. Igen, Chilében az első pillanattól kezdve jól éreztem magam. Tegnap érkeztem. A mai nap folyamán nagyon kedves fogadtatásban volt részem. Sok gesztust láttam, melyek mind nagy szeretetről árulkodtak. Most pedig kérdezzetek nyugodtan, amit csak akartok!

Előrelép egy jezsuita:

– „Azt szeretném kérdezni, milyen nagy örömökben és milyen nagy bosszúságokban volt része pápasága alatt.”

– A pápaság időszaka meglehetősen nyugodt. Attól kezdve, amikor a konklávén tudatosodott bennem, mi is történik – egy pillanatnyi meglepődés után –, nagy béke töltött el. És az a béke máig nem szűnt meg bennem. Ez az Úr ajándéka, amiért hálás vagyok neki. És tényleg remélem, hogy nem veszi el tőlem. Ezt a békét igazi ajándéknak, tiszta ajándéknak érzem. Vannak dolgok, amelyek bár nem veszik el a békémet, mégis fájdalommal töltenek el, ezek pedig a pletykák. Engem a pletykák elkedvetlenítenek, elszomorítanak. A pletyka jellemzően a zárt világokban fordul elő. Amikor ez papokkal vagy szerzetesekkel történik, szívesen megkérdezném tőlük: hogyan lehetséges ez? Te, aki mindent elhagytál, aki úgy döntöttél, hogy nem lesz melletted egy nő, nem nősültél meg, nem születtek gyermekeid… úgy akarod végezni, mint egy pletykás agglegény? Istenem, micsoda szomorú egy élet!

Egy jezsuita az argentin-uruguayi tartományból ezt kérdezi:

– Milyen ellenállásokkal találkozott pápasága eddigi időszakában, és hogyan élte meg őket? Végzett megkülönböztetést?

– A nehézséggel szemben sosem mondom, hogy az egy „ellenállás”, mert az azt jelentené, hogy lemondok a megkülönböztetésről, amelyet viszont el akarok végezni. Könnyű azt mondani, hogy ellenállás van, és nem venni észre, hogy abban az ellenkezésben lehet egy morzsányi igazság is. Ezért én engedem, hogy az ellenkezések segítsenek engem. Gyakran megkérdezem valakitől: „Mit gondol róla?” Ez segít abban is, hogy relativizáljak sok dolgot, melyek első látásra ellenállásnak tűnnek, de valójában félreértésből születnek, ami azt jelzi, hogy bizonyos dolgokat meg kell ismételni, jobban el kell magyarázni… Hiányosságom lehet, hogy időnként magától értődőnek tartok dolgokat, vagy logikai ugrásokat teszek anélkül, hogy alaposan elmagyaráznám a folyamatot, mert meg vagyok győződve, hogy a másik azonnal megértette az észjárásomat. Az a tapasztalatom, hogy ha visszalépek és jobban elmagyarázom, akkor a másik azt mondja: „Ó igen, így már egyetértek…” Tehát nagy segítségemre van, hogy jól megvizsgálom az ellenkezések jelentését. Amikor ellenben azt veszem észre, hogy tényleges ellenállás van, annak nyilvánvalóan nem örülök. Némelyek azt mondják nekem, normális, hogy ellenállás tapasztalható, amikor valaki változtatásokat akar eszközölni. A jól ismert „mindig is így csináltuk” mindenhol erősen jelen van. „Mindig is így csináltuk, miért kellene változtatni? Ha a dolgok így folynak, ha mindig is így csináltuk, miért csinálnánk másképpen?” Ez nagy kísértés, melyet mindnyájan átéltünk. Például mindnyájan átéltük a zsinat utáni időszakban. A II. vatikáni zsinat utáni ellenállásoknak, melyek mindmáig jelen vannak, a következő a jelentése: relativizálni a zsinatot, felhígítani a zsinatot. Még kevésbé örülök, amikor valaki ellenállási kampányhoz toboroz másokat. De sajnos ezt is látom. Az ellenállásokról kérdeztél, nem tagadhatom hát, hogy vannak. Látom és ismerem őket.

Vannak doktrinális ellenállások, amelyeket ti jobban ismertek nálam. Mentális egészségem védelmében én nem olvasom ennek az úgynevezett „ellenállásnak” az internetes oldalait. Tudom, hogy léteznek, ismerem a mögöttük álló csoportokat, de nem olvasom őket, egyszerűen a mentális egészségem védelmében. Ha van valami nagyon komoly, arról tájékoztatnak [a munkatársaim], hogy tudjak róla. Ismeritek, kikről van szó… Sajnálatos dolog, de menni kell előre. A történészek azt mondják, egy évszázadra van szükség ahhoz, hogy egy zsinat gyökeret eresszen. Most félúton vagyunk.

Időnként elhangzik a kérdés: vajon az a férfi, az a nő olvasta a zsinatot? Vannak emberek, akik nem olvasták a zsinatot. Vagy ha olvasták is, nem értették meg. Ötven év elmúltával! Mi a filozófiát a zsinat előtt tanultuk, de szerencsére a teológiát már a zsinat után. Megéltük a perspektívaváltást, és már megvoltak a zsinati dokumentumok.

Amikor ellenállást tapasztalok, próbálok párbeszédet folytatni, ha a párbeszéd egyáltalán lehetséges. De bizonyos ellenállások olyan emberektől érkezik, akik azt hiszik, hogy az igaz tanítás birtokában vannak, és eretneknek bélyegeznek téged. Amikor az ilyen emberekben – az alapján, amit mondanak vagy írnak – nem találok lelki jóságot, akkor egyszerűen csak imádkozom értük. Sajnálkozás van bennem, de a mentális higiéné érdekében nem ragadok le ennél az érzésnél.

Ezután egy novícius kérdezett:

– Sokan a püspökökkel és a papokkal azonosítják az Egyházat, és nagyon kritikusak azért, ahogyan ezek némelyike megéli a szegénységet, erős kritikát fogalmaznak meg, amiért a nők [irányításban való] részvétele igen korlátozott, és a kisebbségek kis szerepet játszanak… Látva ezt a véleményt, mit javasol nekünk, hogyan vigyük közelebb az emberekhez a hierarchikus Egyházat, melynek részét képezzük?

– Épp most mondtam el a püspököknek, mit gondolok a püspök és Isten népe közötti kapcsolatról. Tehát az, amit a püspökökről gondolok, ott van, abban a beszédben, amely nagyon rövid, minthogy két hosszú találkozásunk is volt tavaly az ad limina látogatáson. A legsúlyosabb kár, ami érheti ma az Egyházat Latin-Amerikában, az a klerikalizmus, vagyis annak figyelmen kívül hagyása, hogy az Egyház az az Isten egész hívő, szent népe, amely in credendo tévedhetetlen, mindenki együtt. Latin-Amerikáról beszélek, mert azt jobban ismerem.

Jó ideje írtam egy levelet a Latin-Amerikáért felelős pápai bizottságnak, és ma visszatértem a témára. Tudatosítani kell, hogy a misszionáriusság kegyelme a keresztségben gyökerezik, és nem a papi felszenteltségben vagy a szerzetesi fogadalmakban. Vigasztaló látni, hogy van sok pap, szerzetes és szerzetesnő, akik teljesen bevetik magukat, vagyis követik a zsinat azon szándékát, hogy Isten népének szolgálatába álljanak. De az a bizonyos hercegi magatartás még mindig jelen van némelyekben. Meg kell adni Isten népének azt a teret, amely az övé.

Ugyanezt gondolhatjuk a nők témájáról. Különös tapasztalatom volt megyéspüspökként: meg kellett beszélnünk egy témát, elindult a konzultáció, természetesen csak papok és püspökök között, és reflexiónk egy sor kérdést felvetett, amelyekben döntenünk kellett. Viszont ugyanezt a témát megtárgyaltuk egy olyan összejövetelen is, amelyen férfiak és nők egyaránt részt vettek, és ez sokkal gazdagabb, sokkal megvalósíthatóbb, sokkal termékenyebb eredményre vezetett. Ez az én egyszerű tapasztalatom, amely most eszembe jut és elgondolkodtat. A nőnek azt az egész gazdagságot kell nyújtania az Egyháznak, amelyet von Balthasar „máriás dimenziónak” nevezett. E nélkül a dimenzió nélkül az Egyház sánta marad vagy mankót kell használnia, és akkor nehezen halad előre. Pedig azt hiszem, nagy előrehaladásra van szükség… És megismétlem, amit ma a püspököknek mondtam: le kell vetni a hercegi magatartást, és közel kell lenni az emberekhez…

Juan Díaz veszi át a szót, a pápa rögtön felismeri:

– Juanito!

Szeretettel üdvözlik egymást, majd Díaz atya folytatja:

– Ferenc, több alkalommal és az Evangelii gaudium buzdításban is óvsz minket a világiasság kísértésétől. Jezsuita életünk mely vonatkozásaiban kell figyelnünk arra, hogy ne essünk a világiasság kísértésébe?

– A világiasság miatti vészjelzést Henri de Lubac Megfontolások az Egyházról című könyvének utolsó fejezete adta le nekem. Felébresztette bennem a vágyat, hogy megértsem, mi a világiasság. Nyilvánvaló, hogy Szent Ignác beszél róla a Lelkigyakorlatos könyvében, az első hét harmadik gyakorlatában, ott, ahol azt kéri, hogy leplezzük le a világ csábításait. A világiasság témája jelen van jezsuita lelkiségünkben. A három kegyelem, amelyet kérünk abban az elmélkedésben: a bűneink megbánása, vagyis a bűneink fájlalása, a szégyen, és a világnak, a gonosz léleknek és a gonosz lélek dolgainak a megismerése. Tehát lelkiségünkben oda kell figyelnünk világiasságra és kísértésnek kell azt tartanunk.

Felületes dolog azt állítani, hogy a világiasság nem más, mint túl laza és léha életet élni. Ezek csak következmények. A világiasság azt jelenti, hogy a világ kritériumait alkalmazzuk, a világ kritériumai szerint ítélünk és a világ kritériumai szerint döntünk. Azt jelenti, hogy a világ kritériumai vezetik megkülönböztetésünket és mi azokat tesszük első helyre. Ezért azt kell megkérdeznünk magunktól, melyek ezek a világias kritériumok. És épp ez az, amit Szent Ignác kéret velünk abban a harmadik gyakorlatban. Három kérést fogalmaztat meg velünk: azt kéri, hogy forduljunk az Atyához, az Úrhoz és Szűz Máriához, hogy segítsenek minket felfedezni ezeket a kritériumokat. Tehát mindenkinek meg kell keresnie, mi az, ami életében világias. Nem elég egy egyszerű és általános válasz. Miben vagyok világias én? Ez az igazi kérdés. Nem elég azt megmondani, mi a világiasság általánosságban. Például egy teológiaprofesszor világiassá válhat azzal, hogy a legutolsó elgondolásokat keresse, hogy mindig divatos legyen: ez világias. De ezer példát említhetnénk. És kérni kell az Úr segítségét, hogy ne csapjuk be magunkat, amikor fel akarjuk ismerni saját világiasságunkat.

A következő kérdés hangzik el:

– Szentatya, Ön reformokat elindító ember volt. A vatikáni kúria és az Egyház reformján kívül mi, jezsuiták milyen reformokban tudnánk Önt leginkább támogatni?

– Azt hiszem, az egyik dolog, amire az Egyháznak ma szüksége van, és ez a dolog nagyon világos az Amoris laetitia pasztorális perspektíváiban és célkitűzéseiben, a megkülönböztetés. Mi hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy „lehet, nem lehet”. Az Amoris laetitia buzdításban alkalmazott erkölcs a legklasszikusabb tomista erkölcs, a Szent Tamás-i morális, és nem a hanyatló tomizmusé, amelyet némelyek tanultak. Képzésem során én is a „lehet, nem lehet”, „eddig lehet, addig már nem lehet” gondolkodásmódot kaptam. Nem tudom, emlékszel-e [a pápa az egyik jelen lévőre néz] arra a kolumbiai jezsuitára, aki morálist jött tanítani a „Collegio Massimo”-ba; amikor a hatodik parancsolatról beszélt, valaki merészelte feltenni neki a kérdést: „A jegyesek csókolózhatnak?” Tehát, hogy csókolózhatnak-e, értitek? És ő azt válaszolta: „Igen, csókolózhatnak. Nincs probléma! Elég, ha zsebkendőt tesznek maguk közé.” Ez a teológiaművelés egyik általános forma mentis-e. A határra koncentráló forma mentis. És viseljük a következményeit.

Ha vettek egy pillantást az Amoris laetitia által kiváltott reakciókra, láthatjátok, hogy a buzdítással szemben megfogalmazott legerősebb kritikák a nyolcadik fejezetre vonatkoznak: egy elvált „áldozhat vagy nem áldozhat”? Az Amoris laetitia ellenben teljesen más irányban gondolkodik, nem lép a vagy-vagy területére, hanem a megkülönböztetés kérdését veti fel. Ami már a nagy, klasszikus, igazi tomista morális alapját képezte. És akkor a hozzájárulás, amit a jezsuita rendtől szeretnék, az az, hogy segítse az Egyházat fejlődni a megkülönböztetésben. Az Egyház ma rászorul arra, hogy fejlődjön a megkülönböztetésben. Nekünk pedig az Úr megadta a megkülönböztetésnek ezt a családi kegyelmét. Nem tudom, tudjátok-e, de egy dolog, amelyet már mondtam ehhez hasonló más találkozásokon a jezsuitákkal: Ledóchowski rendfőnökségének végén a Jézus Társasága lelkiségének a legfőbb műve az Epitome volt. Ebben minden szabályozva volt, amit tenni kellett, egy hatalmas katyvaszban a Formula Instituti, a rendalkotmány és a regulák. Még a szakácsra vonatkozó szabályok is benne voltak. Minden összekeverve, fontossági sorrend nélkül. P. Ledóchowski jó barátja volt a bencések prímás apátjának, és egyszer, amikor látogatóba ment hozzá, elvitte neki ezt az írást. Nem sokkal később az apát felkereste, és azt mondta neki: „Rendfőnök atya, Ön ezzel kivégezte a Jézus Társaságát.” És igaza volt, mert az Epitome elvette minden különböztetés lehetőségét.

Azután jött a háború. P. Janssensnek kellett vezetnie a társaságot a háború után, és jól csinálta, ahogy tudta, mert nem volt könnyű. Azután jött P. Arrupe rendfőnökségének kegyelmi időszaka. Pedro Arrupe az Ignáci Lelkiségi Központtal, a Christus folyóirattal és a lelkigyakorlatoknak adott ösztönzéssel megújította ezt a családi kegyelmet: a megkülönböztetést. Túllépett az Epitomén, és visszatért az atyák, Faber Péter és Szent Ignác tanításához. El kell ismernünk, milyen fontos szerepet játszott ebben a Christus folyóirat abban a korban. Ugyanilyen fontos volt P. Luis González szerepe is az ő lelkiségi központjával: ő bejárta az egész társaságot, hogy lelkigyakorlatokat vezessen. Mentek, kapukat nyitottak, és felfrissítették ezt az aspektust, amelyről látjuk, milyen sokat fejlődött a társaságban. Azt mondanám neked – felidézve családunknak ezt a történetét –, hogy volt olyan időszak, amikor elveszítettük – vagy nem tudom, hogy elveszítettük-e, mindenesetre nem sokat használtuk – a megkülönböztetést. Ma adjátok ezt – adjuk ezt! – az Egyháznak, mert nagy szüksége van rá!

Az utolsó kérdést a perui rendtartomány egyik teológiahallgatója teszi fel:

– Egy kérdés az együttműködésről: milyen segítséget ad a társaság az Ön pápasága alatt, volt-e együttműködés, milyen kapcsolatban állt a társasággal?

– Már a pápaválasztás utáni második naptól! P. Adolfo Nicolás bejött a szobámba a Szent Márta-házban… Az együttműködés így kezdődött. Eljött üdvözölni engem, akkor még abban a szobában laktam, amelyben a konklávé alatt laktam, nem abban, amelyben most lakom, és ott beszélgettünk. És a rendfőnökök, mindkettő, Adolfo és most Arturo, mindketten nagyon fontosnak tartották ezt. Azt hiszem, ezen a ponton… itt van P. Spadaro…

Spadaro:

Itt vagyok.

– Ott van, az erkélyen… Azt hiszem, ő kezdettől fogva tanúja volt ennek a kapcsolatnak a társasággal. Teljes a szolgálatkészség. És okosan, például a tanbeli kérdésekben: tényleg óriási támaszt jelent. De senki sem vádolhatja a mostani pápaságot „jezsuitizmussal”. Ezt mondom, és azt hiszem, őszintén mondhatom. Egyházi együttműködésről, egyházi szellemben folyó együttműködésről van szó. Együttérzés az Egyházzal és az Egyházban, tiszteletben tartva a társaság karizmáját. És az utolsó általános rendgyűlés iratainak nem volt szüksége pápai jóváhagyásra. Egyáltalán nem tartottam szükségesnek, mert a társaság felnőtt. És ha hibázik…, majd panasz érkezik, aztán majd meglátjuk. Azt hiszem, ez az együttműködés módja.

Nagyon köszönöm nektek…, de még szeretnék mondani nektek egy roppant fontos dolgot, egy jó tanácsot: a lelkiismeret-vizsgálat! A jezsuiták számára drágagyöngy, családi kegyelem… Kérlek titeket, ne hanyagoljátok el!

A zárt körű találkozó természetesen módon nyitottá vált a kegyhely előtti téren, ahol jelen voltak olyan emberek, akik a templom szolidaritási programjain keresztül segítséget kapnak, továbbá munkások, diákok, idősek, utcán élő emberek és migránsok. Köszöntőjében az Hogar de Cristo [Krisztus-befogadóközpont] főlelkésze, a jezsuita Pablo Walker azt mondta: „Kedves Ferenc pápa, terítve van, és nagy szeretettel fogadunk! Évekkel ezelőtt hívtunk, hogy igyál velünk valamit, és ma elérkezett a nap.” A lelkész emlékeztetett arra, hogy „az evés csoda”, és kérte a pápát, áldja meg a Sonia Castro asszony és a lánya, Isabella Reinal által készített „sopaipilla”-t [olajban sült kenyérszerű pogácsa]. A pápa elmondta az áldó imádságot: „Az Úr áldja meg ezt az ételt, amelyet most szétosztunk, amelyet ti magatok készítettetek; áldja meg azok kezét, akik készítették, azok kezét, akik kiosztják, és azok kezét, akik vesznek belőle. Az Úr áldja meg mindnyájunk szívét, hogy ez az osztozás tanítson meg minket arra is, hogy osztozzunk az úton, osztozzunk az életen, és aztán osztozzunk a paradicsomon. Ámen.” Ezt követően a jelenlévőkkel együtt sopaipillát evett. Miután ajándékba kapott egy „Pueblo de Dios” Bibliát, ő pedig egy irgalmas Jézust ábrázoló, Terezia Sedlakova által festett képet ajándékozott a kegyhelynek, a pápa elimádkozta a miatyánkot a jelenlévőkkel, és végül megáldotta őket.

* * *

Az első, teljes egészében Peruban töltött napjának végén, 2018. január 19-én, a Pablo Kuczynski elnöknél tett udvariassági látogatás után a pápa elment a jezsuita atyák által vezetett Szent Péter-templomba. A templomot a 16. században építette a Jézus Társasága, és Lima történelmi központjának egyik legjelentősebb vallási épületegyüttesének tartják. Ez egyben a Jézus szíve-tisztelet nemzeti kegyhelye is. Az alaprajza a római Il Gesù-temploméra emlékeztet. Újklasszikus stílusú homlokzatán három bejárat van. A tornyok monumentálisak. A templombelső barokk stílusban gazdagon díszített, erősen világos a napfénytől. A három hajóban tíz kápolna sorakozik. A Szent Péter-templomot Peru egyik legszebb templomának tartják.

Ferenc pápát a tartományfőnök, Juan Carlos Morante és a helyi elöljáró, José Enrique Rodríguez fogadta a penitenciária kápolnájánál. A bal templomhajón végigsétálva a pápa a sekrestyébe lépett, ahol mintegy száz jezsuita várta. P. Morante köszönetet mondott Ferencnek látogatásáért, és beszélt a társaság elkötelezett evangelizáló és oktató munkájáról az őshonos népek között, megemlítette többek között Alonso de Barzana (1528–1598), Francisco del Castillo (1615–1673) és Antonio Ruiz de Montoya (1585–1652) atyát. Beszélt a II. vatikáni zsinat utáni új perspektívákról és az új kihívásokról: a szegényekkel való foglalkozás elsődlegessége, a lelkigyakorlat, a világiakkal való együttműködés, és az új apostoli kihívások, melyek új apostoli megkülönböztetést igényelnek. Azután a pápa vette át a szót.

Az alábbiakban a beszélgetés leírt változata olvasható, amelyet maga a Szentatya hagyott jóvá ebben a formában történő közzétételre.

Ferenc pápa így köszöntötte a jelen lévőket:

– Jó estét kívánok! Köszönöm! Rögtön vágjunk is bele, beszélgessünk, hogy ne vesztegessük az időt! Készültetek néhány kérdéssel… teljesen szabadon kérdezhettek!

Elhangzik az első kérdés:

– Mi, perui jezsuiták kezdettől fogva, de különösen is korunkban határozottan dolgozunk a kiengesztelődés és az igazságosság megvalósulásáért. Most úgy tűnik, a politikai erők hirtelen megegyezésre jutnak, és a kiengesztelődés mindenkinek szóló felhívásnak tűnik. Kiengesztelődést ajánlanak nekünk anélkül, hogy az ahhoz szükséges folyamat lezajlott volna. A kérdés a következő: milyen magatartásformát vegyünk fel, milyen tényezőket vegyünk számításba, amikor kiengesztelődést akarunk? Úgy látjuk, a „kiengesztelődés” szót manipulálták, és úgy érezzük, olyan igazságtételt kínálnak, amely nincs jól kidolgozva. Ön mit gondol erről?

– Köszönöm! A „kiengesztelődés” szót nemcsak manipulálták, hanem teljesen kiüresítették. Ma – és nemcsak itt, hanem Latin-Amerika más országaiban is – a „kiengesztelődés” szót legyengítették. Amikor Szent Pál mindnyájunk kiengesztelődéséről beszél Istennel, Jézus Krisztusban, egy erős szót akar használni. Mára viszont a „kiengesztelődés” súlytalan szóvá vált. Tönkretették. Legyengítették, nemcsak vallási tartalmában, hanem emberi tartalmában is, abban, amiben osztozunk, amikor egymás szemébe nézünk. Ma viszont pult alatt egyezkedünk.

Azt mondanám, hogy nem kell elfogadni ezeket a bűvészkedéseket, de nem is kell rettegni tőlük. Azt kell mondani azoknak, akik legyengített formában alkalmazzák: használjátok ti, de mi nem használjuk, mert mára kiüresedett. De tovább kell dolgozni az emberek kiengesztelődésén. Alulról indulva, az emberek mellé szegődve, jó szóval, látogatással, tanfolyammal, mely segít a megértésben, az imádság fegyverével, mely erőt ad és csodákat tesz, de főleg a meggyőzés alázatos, emberi fegyverével. A meggyőzés így működik: alázattal.
Én ezt javaslom: fel kell keresni az ellenfelet, oda kell állni eléje, ha van rá lehetőség… A meggyőzés! A kiengesztelődésről, amelyet ma kínálnak: nem akarom mélységében és részleteiben érinteni a perui helyzetet, mert nem ismerem, de megbízom szavaidban, és feltéve, hogy – amint mondtam neked – ez a jelenség Latin-Amerika más országaira is jellemző, azt mondhatom, hogy nem egy igazi, mély kiengesztelődésről, hanem csak egy megegyezésről van szó. Igaz, a politikai vezetés művészete a tárgyalás, a megegyezés képességét is magában foglalja. A kérdés az, hogy pontosan miről tárgyalnak, amikor tárgyalnak. Ha te a megtárgyalandó dolgok közé személyes érdekeidet is beleviszed, akkor vége van… Tárgyalásról sem beszélhetünk. Az már más dolog…

Ebben a helyzetben „kiengesztelődés” helyett inkább „reményről” érdemes beszélni. Olyan szót keressetek, amely nem egy nyomorúságos, teljes erejétől megfosztott, elhasznált csataló. Szeretném megismételni: nem ismerem részleteiben a perui helyzetet, a te szavaidra bízom magam, viszont ez egy olyan jelenség, amely Latin-Amerika több országában is jelen van, ezért mondhatom azt, amit mondok.

Elhangzik a második kérdés:

– Szentatya, rendtartományunkban lecsökkent a szerzetesek létszáma, vannak megöregedett emberek, és vannak fiatalok, akik új megbízatásokat kapnak… Még sok intézményünk van. Nem a legkönnyebb a helyzet… Hogyan bátorítana minket, hogyan biztatna, hogy megerősítse hivatásunkat Jézus követésében, Jézus Társaságának megélését olyan körülmények között, amelyek elkedvetleníthetnek minket? Mit tegyünk, hogy ne keseredjünk meg, hogy ne bánkódjunk, hanem próbáljuk örömmel megélni ezeket a körülményeket? Mit mondjunk azoknak, akik megöregszenek, és azt látják, hogy mögöttük kevesebben vannak, akik nem tudják folytatni ugyanazzal az erővel azt, ami korábban volt? Mint mondjunk a fiatalabbaknak, akik nehéz helyzeteket találnak maguk körül?

– Azt mondtad, hogy sok „intézményünk” [instituciones] van. Engedelmeddel kijavítom a szót: sok művünk [obras] van. Különbséget kell tenni művek és intézmények között. A társaság intézményi jellege lényegi fontosságú. De nem mindegyik mű intézmény. Talán azok voltak, de az idő múlásával megszűntek intézmények lenni. Különbséget kell tenni a között, ami ma intézmény – amely vonzó, erőt sugárzó, ígéretes, prófétai –, és a között, ami viszont mű, amely, igen, a maga korában intézmény volt, de amely ma szemlátomást megszűnt annak lenni. És azt kell tenni, amit mindig is tettünk: pasztorális és közösségi megkülönböztetést kell végeznünk.

Arrupe folyton hangsúlyozta ezt. A műveket ezzel a kritériummal kell kiválogatni: legyenek intézmények, a szó ignáci értelmében, vagyis vonzzák az embereket, válaszoljanak a mai igényekre. És ez megkívánja, hogy a közösség a megkülönböztetés állapotába lépjen. Valószínűleg ez a kihívás áll előttetek… Látva a fiatalok és az erő megfogyatkozását, intézményi kétségbeesésbe eshetünk. Nem, ezt nem engedhetitek meg! A társaság az intézményi vigasztalanság állapotába esett P. Ricci rendfőnöksége idején, aki az Angyalvár fogságába került. [1] A levelek, amelyeket P. Ricci írt abban az időben, csodálatosak, tele vannak megkülönböztetési kritériumokkal, cselekvési kritériumokkal, melyek azt szolgálják, hogy ne szippantson be minket az intézményi elhagyatottság. A vigasztalanság lehúz téged, olyan, mint egy átázott takaró, melyet rád terítenek, hogy lássák, kikecmeregsz-e alóla, keserűvé, kiábrándulttá tesz. Az emmauszi poszttriumfalista beszéd: „mi azt reméltük…”, amelyet mi is átveszünk, amikor például olyanokat mondunk, hogy „a dicsőséges társaság más volt”, „az Egyház könnyűlovassága volt, most viszont…” És folytathatnánk.

A vigasztalanság szelleme mély nyomokat hagy. Tanácsolom, hogy olvassátok P. Ricci leveleit. Később P. Roothaan a szabadkőművesség miatt a társaság egy másik lehangolt periódusát élte meg, mely nem volt olyan erős, mint P. Ricci időszaka, amely viszont a rend eltörlésébe torkollott. És voltak további hasonló időszakok a társaság történetében. Vissza kell nyúlni az atyákhoz, akiknek az idején a társaság intézményesült: természetesen Ignáchoz, Fáberhez… Megemlíthetjük Barzanát is. [3] Engem lenyűgözött Barzana: amikor Santiago del Esteróban, Argentínában volt, tizenkét őshonos nyelvet beszélt. A „nyugati Indiák Xavéri Ferencének” hívták. És az az ember ott, a pusztában elvetette a hit magvait, lerakta a hit alapjait. Azt mondják, zsidó származású volt, és a neve Bar Shana volt. Jót tesz, ha ezekre az emberekre nézünk, akik képesek voltak az intézményesítésre, és nem voltak hajlandók keseregni. Felteszem a kérdést, vajon Xavéri Ferenc a kudarc láttán, amikor nem léphetett be Kínába, elkeseredett-e. Nem, én úgy képzelem, hogy az Úrhoz fordult ekképpen: „Te nem akarod, tehát szervusz, jól vagy ez így.” Úgy döntött, azt az utat követi, amely felkínáltatott neki, és az abban az esetben a halál volt… Jól van ez így!

A vigasztalanság: nem engedhetjük, hogy szerepet játsszon. Ellenkezőleg: vigasztalást hordozó jezsuitákat kell keresnünk. Nem tudom, nem akarok tanácsot adni, de… mindig a vigasztalást keressétek! Mindig azt keressétek! Mint lelkiállapototok próbakövét.

Mint Xavéri Ferenc Kína kapuiban, mindig előre nézzetek! Isten tudja! A szív mosolya nem homályosodhat el! Nem tudom, nem tudok recepteket adni. A szolgálatok és az intézményi dimenzió megkülönböztetésére van szükség, a vigasztalás légkörében. Olvassátok P. Lorenzo Ricci leveleit. Csodálatos, ahogy a vigasztalást akarta választani a társaság legnagyobb vigasztalansága idején, amikor tudta, hogy az európai udvarok kegyelemdöfésre készülnek a társaság ellen.

– Szeretném, ha mondana néhány szót egy olyan témáról, amely nagy vigasztalanságot okoz az Egyházban, különösen a szerzetesek és a papság körében, vagyis a szexuális visszaélések témájáról. Ezek a botrányok mélyen lesújtanak minket. Mit tud mondani nekünk erről? Egy biztató szót…”

– Tegnap beszéltem róla a chilei papoknak, szerzeteseknek és szerzetesnőknek a santiagói székesegyházban. Ez a legnagyobb vigasztalanság, amelyet az Egyház elszenved. Szégyenkezésre indít minket, de arra is emlékeznünk kell, hogy a szégyen is nagyon ignáci kegyelem, olyan kegyelem, amelynek a kérésére Szent Ignác biztat minket az első hét három beszélgetésében. Tehát kegyelemként fogjuk fel, és mélységesen szégyenkezzünk! Egy sebeket hordozó Egyházat kell szeretnünk! Sok sebet…

Elmesélek egy esetet. Március 24. Argentínában, a katonai puccs, a diktatúra, a desaparecidos [eltűntek]… emléknapja, és minden március 24-én megtelik a Plaza de Mayo [Május tér], hogy emlékezzenek az emberek. Az egyik ilyen március 24-én kimentem az érsekségről és elmentem meggyóntatni a kármelita nővéreket. Visszafelé felszálltam a metróra, de nem a Plaza de Mayónál szálltam le, hanem hat háztömbbel előbb. A tér tömve volt. Végigmentem a háztömbök mellett, hogy oldalról menjek a térre. Miközben mentem át az úttesten, ott volt egy házaspár egy két-hároméves kisfiúval, aki előrefutott. Az apja azt mondja neki: „Gyere, gyere ide… Vigyázz a pedofilokra!” Mekkora szégyent éreztem! Mekkora szégyent! Ők nem vették észre, hogy én vagyok az érsek, hogy pap vagyok, és… mekkora szégyen!

Időnként „vigaszforrásokat” vesznek elő, sőt valaki azt magyarázza: „Rendben, nézd meg a statisztikákat… a… nem tudom… a pedofilok 70%-a családi közegben, az ismerősök között található, aztán az edzőtermekben, az uszodákban. A katolikus papok közül kikerülő pedofilok aránya nem éri el a 2%-ot, csak 1,6%, nem olyan sok…” De akkor is szörnyű, ha csak egyetlen egy is lenne a testvérink közül! Mert Isten arra kente fel, hogy megszentelje a gyermekeket és a felnőtteket, ő pedig ahelyett, hogy megszentelné, tönkreteszi őket. Borzalmas! Meg kell hallgatni, mit érez egy bántalmazott fiú vagy lány! Péntekenként – külső személyek néha tudnak róla, néha nem – rendszeresen találkozom néhány bántalmazottal. Chilében is volt egy találkozóm velük. Mivel nagyon kemény folyamaton mennek keresztül, meg vannak semmisülve. Teljesen tönkrementek!

Az Egyház számára nagy megaláztatás. Nemcsak törékenységünket mutatja, hanem – mondjuk ki világosan – képmutatásunk szintjét is. A romlottság eseteit illetően, az intézményi jellegű visszaélések értelmében egyedülálló tény, hogy vannak viszonylag új szerzetesi kongregációk, amelyeknek az alapítói ilyen visszaéléseket követtek el. Ezek köztudott esetek. Benedek pápának meg kellett szüntetnie egy magas létszámú férfi kongregációt. Az alapító ilyen magatartásformákat terjesztett. Ennek a kongregációnak női ága is volt, és az alapítónő is ilyen magatartásformákat terjesztett. Az alapító bántalmazta a fiatal és éretlen fiatalokat. Benedek pápa elindította az eljárást a női ág ellen, és rám várt a feladat, hogy eltöröljem. Ti itt sok fájdalmas esetet ismertek. De ez érdekes: a bántalmazás jelensége néhány új, jól működő kongregációt érintett.

A szexuális visszaélés ezekben a kongregációkban mindig a hatalomhoz kötődő mentalitás következménye, melyet a rossz gyökereinél kell kezelni. Sőt hozzáteszem, hogy a visszaéléseknek három szintje van, amelyek együtt jelentkeznek: a hatalommal való visszaélés – azzal, hogy összekeverik belső és a külső fórumot –, a szexuális visszaélés és a pénzügyekkel való kavarás.

A pénz mindig ott van középen: az ördög a zseben keresztül bújik be. Ignác az ördög kísértéseinek első lépcsőfokát épp a gazdagságba helyezi… aztán jön a hiúság és a gőg, de első helyen a gazdagság áll. Azokban az új szerzetesi kongregációkban, amelyekben a bántalmazásokat elkövették, a három szint gyakran együttesen volt jelen.

Bocsánatot kérve az alázat hiányáért azt tudnám javasolni, hogy olvasd el, amit a chileieknek mondtam, abban beszédben alaposabban végig van gondolva és értelmesebben ki van fejtve, mint amit én most itt rögtönözve tudnék mondani.

– Segíts nekünk ebben a megkülönböztetési folyamatban, amely az egész társaságé. P. Sosa általános elöljáró arra hív minket, hogy reflektáljunk, merre kell mennie a társaságnak ezekben az időkben, figyelembe véve gyengéinket és erősségeinket. Önnek egyetemes látásmódja van, jól ismer minket, tudja, mivel járulhatnánk hozzá az egyetemes Egyházhoz. Segíthetne minket, ha például elmondaná, hogyan látja, a Lélek miként mozgatja ma az Egyházat a jövő felé. Merre kellene követnünk a Lélek útjait, jezsuitaként, azon a helyen, ahol vagyunk – és nem csak a perui rendtartományban –, hogy megmaradjunk az ő szolgálatában? Néhány irányvonalat, amelyek részben programunkká válhatnának…

– Köszönöm! Egyetlen szóval válaszolok. Úgy tűnhet, hogy semmit sem mondok, pedig mindent elmondok! Ez a szó a „zsinat”. Vegyétek újra kezetekbe a II. vatikáni zsinatot, olvassátok el újra a Lumen gentiumot. Tegnap – vagy tegnapelőtt, már nem is tudom, milyen nap van ma –, amikor a chilei püspökökkel voltam, a deklerikalizálásra buzdítottam őket. Ha van valami egészen világos dolog, az az Isten hívő, szent népének a tudata, mely tévedhetetlen in credendo, ahogy a zsinat tanítja nekünk. Ez előreviszi az Egyházat. A misszionáriusságnak és Jézus Krisztus hirdetésének a kegyelmét a keresztséggel kaptuk meg. Ebből kiindulva kell előrehaladnunk…

Sosem szabad elfelejteni, hogy az evangelizálást az Egyház mint Isten népe végzi. Az Úr evangelizáló Egyházat akar, világosan látom. Ez az, ami a szívemből ösztönösen felfakadt abban a néhány percben, amikor a konklávét megelőző általános gyűléseken beszéltem. Egy olyan Egyház, amely kifelé halad, olyan Egyház, amely kilép, hogy hirdesse Jézus Krisztust. Azután, vagy éppen akkor, amikor imádja őt és betelik vele. Mindig olyan példát mondok, amely a Jelenések könyvéhez kapcsolódik, azt olvassuk benne: „Az ajtóban állok, és kopogok. Ha valaki kinyitja az ajtót, oda bemegyek.” Az Úr kívül áll, és be akar lépni. Néha azonban az Úr belül van, és azért kopogtat, hogy engedjük kimenni! Az Úr tőlünk azt kéri, hogy kinti Egyház, kilépő Egyház legyünk. Kinti Egyház! Tábori kórházként működő Egyház… Ó, Isten népének sebei! Isten népét olykor a merev, moralizáló, „lehet, nem lehet” katekézis vagy a tanúságtétel hiánya sebzi meg.

Szegényekért létező, szegény Egyház! A szegények nem a kommunista párt elméleti formulája! A szegények az evangélium középpontja! Az evangélium közepét jelentik! Nem hirdethetjük az evangéliumot a szegények nélkül. Tehát ezt mondom neked: ez az az irányvonal, amelyen úgy érzem, hogy a Lélek visz minket. És erős ellenállás tapasztalható. De azt is meg kell mondanom: számomra az a tény, hogy ellenállás támad, jó jel. Annak a jele, hogy jó úton haladunk, ez a követendő irány. Máskülönben az ördög nem igyekezne ellenállást szítani.

Azt mondanám neked, hogy a kritériumok ezek: szegénység, misszionáriusság, annak tudata, hogy Isten hívő népe vagyunk… Latin-Amerikában különösen meg kellene kérdeznetek magatoktól: „Mi az, amiben népünk kreatív volt?” Igen, néhány deviációban, de a népi jámborságban volt kreatív. És miért tudott népünk ennyire kreatív lenni a népi jámborságban? Mert a klerikusokat nem érdekelte, és engedték csinálni, a nép pedig ment előre…

Aztán, igen, az, amit az Egyház ma kér a társaságtól – ezt már mindenhol elmondtam, és Spadaro, aki közzéteszi ezeket a dolgokat, már belefáradt leírni –, az, hogy tanítsa az embereket – alázattal – a megkülönböztetésre. Igen, ezt kérem tőletek hivatalosan, pápaként. Általában főleg mi, akik a szerzetesélet keretén belül vagyunk, papok, püspökök, időnként kevés képességgel rendelkezünk a megkülönböztetésre, nem tudjuk, hogyan kell csinálni, mert egy másfajta, talán erősebben formalista teológiában nevelkedtünk. Megállunk annál, hogy „lehet, nem lehet”, ahogyan a chilei jezsuitáknak is mondtam az Amoris laetitiával szembeni ellenállás kapcsán. Van, aki a két szinódus eredményét, az egész elvégzett munkát a „lehet, nem lehet”-re szűkíti. Segítsetek tehát minket megkülönböztetni! Nyilvánvaló, hogy nem taníthat megkülönböztetni az, aki maga sem ért hozzá. A megkülönböztetéshez gyakorlatozni kell, meg kell vizsgálni magunkat. Mindig önmagunkkal kell kezdeni!

Ezek után a templomigazgató elmagyarázta a pápának a neki előkészített szék jelentését. Elmondta, hogy 1992-ben merényletet követett el a „Sendero Luminoso” [fényes ösvény] [4], és a templom egy része megsérült. A restaurálás során meg kellett erősíteni a falakat, és kivettek egy fából készült, 1672-ből származó architrávot. Ez szolgált arra, hogy a mostani látogatásra széket készítsenek, amelyet limai barokk stílusban faragtak ki. A pápa mosolyogva köszönetet mondott, és viccelődött: „Az 1672-n ültem, meg fogom játszani ezt a számot a lottón!” Végül a tartományfőnök köszönetet mondott a pápának, és kérte, hogy készítsenek egy csoportképet.

A pápa így válaszolt a köszönő szavakra:

– Hálásan köszönöm nektek! Imádkozzatok értem! Elárulok nektek egy nagyon nagy kegyelmet: attól a pillanattól fogva, hogy tudatosodott bennem pápává választásom, mélységes békét éreztem, mely egészen mostanáig nem hagyott el engem. Imádkozzatok, hogy az Úr őrizze meg számomra!

A találkozó végén a pápa egy ezüstfeszületet ajándékozott a jezsuitáknak, amelyet 1981-ben Antonio Vedele olasz ötvösmester készített, és amelynek a belső oldalai a keresztút állomásait ábrázolják. Nem tizennégy, hanem tizenöt állomás van, mégpedig azért, mert a mester a feszület két ágának kereszteződésébe be akarta vésni Krisztus feltámadását. Vedele az az ötvös, aki Ferenc pápa mellkeresztjét megtervezte, amelyet aztán 1998-ban tanítványa, Giuseppe Albrizzi elkészített ezüstben, aki annak a pásztorbotnak a készítője is, amelyet az akkori Buenos Aires-i érsek, Jorge Mario Bergoglio használt.

Végül a pápa összeállt a többiekkel egy közös fotóra. Aztán végigment a Szent Péter-templomon, és mielőtt kiment volna a főkapun, megállt tiszteletreméltó Francisco del Castillo atyának, Lima apostolának sírja előtt.

JEGYZETEK

[1] Jézus Társaságának rendfőnöke, P. Lorenzo Ricci (1703–1775) a társaság történetének az európai kormányokkal kialakult feszültségek miatti nehéz időszakában töltötte be ezt a tisztséget. Generálissága alatt a rendet kitiltották először néhány országból, mint Portugália, Franciaország és Spanyolország. Csak XIV. Kelemen volt az, aki eltörölte a társaságot, és míg a jezsuitákat az egyházmegyés papságba olvasztották, P. Riccit az Angyalvár börtönébe zárták. Ott élt haláláig, amely két évre rá következett be, egyedül volt, mindenféle megaláztatásnak kitéve, és az utolsó percekig kitartott azon meggyőződése mellett, hogy nem adott semmilyen okot a társaság megszűntetésére.

[2] Joannes Philippe Roothaan (Amsterdam, 1783. vagy 1785. november 23. – Róma, 1853. május 8.) holland jezsuita volt, a rend általános elöljárója (a visszaállítás utáni második) 1829. július 9-től haláláig. A kevéssel korábban visszaállított rend számára nagyon gyümölcsöző rendfőnöki munkát végzett. Főleg arra törekedett, hogy a társaság szellemiségét megőrizze és megerősítse. Tizenegy rendfőnöki leveléből kilencet erre a célra szánt. Megerősítette a missziókban végzett munkát. A rend tagjainak létszáma megkétszereződött, a fogadalmasok létszáma elérte az ötezret. A társaságnak azonban el kellett szenvednie, hogy sok országból kiutasították, különösen a forradalom évében, 1848-ban.

[3] P. Alonso de Barzana (Cuenca, 1530 – Cuzco, 1597), a Titicaca tó partján lévő juli misszióba küldték, amely ma Peru dél-keleti részén található. Tizenegy éven keresztül a mostani Bolívia központi térségében maradt, azután Tucumánba küldték. Misszionáriusi munkáját a Calchaquies völgy indiánjai között végezte, utána pedig Gran Chacóban 1593-ig. Folytatta munkáját annak a térségnek sok törzse között, majd a paraguayi törzsek között 1589-ig. Sok őshonos nyelvet ismert, nyelvtanokat, szótárakat és katekizmusokat írt nagyrészt ezeken a nyelveken.

[4] A „Perui Kommunista Párt Mariátegui Fényes Ösvényén” egy perui, maoi ihletettségű gerillaszervezet, amelyet 1969–70-ben alapított Abimael Guzmán, miután egy csoport elszakadt a „Perui Kommunista Párt – Vörös Zászló”-tól. A Fényes Ösvény arra törekszik, hogy felforgassa a perui politikai rendszert, és fegyveres harccal bevezesse a szocializmust.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: La Civiltà Cattolica, q. 4024 (2018, vol. I) (17 febbraio 2018) 313–330.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Vezető híreink - olvasta már?
ferenc-papa-lett-okumenikus-talalkozon-mai-korban-kell-megszolaltatnunk-az-evangelium-dallamat
Ferenc pápa a lett ökumenikus találkozón: A mai korban kell megszólaltatnunk az evangélium dallamát!

Szeptember 24-én délelőtt a Szentatya a rigai evangélikus székesegyházban (Lettországban) ökumenikus imán vett részt.

2018. szeptember 24. hétfő
egy-eves-karitasz-orvosmisszioja
Egyéves a Karitász Orvosmissziója

Egy évvel ezelőtt, 2017 őszén indult első útjára a Katolikus Karitász Orvosmissziója. A misszió célja, hogy Kárpátalján és Délvidéken ingyenes szűrővizsgálatokkal, tanácsadással, és szükség szerint gyógyászati segédeszközökkel, vagy további orvosi ellátással segítse a szórványban élő magyarságot.

2018. szeptember 24. hétfő