Ferenc pápa homíliája: Az alázatosak vesztesnek tűnnek, de valójában ők az igazi győztesek!

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

A szentek az evangélium lenyűgöző magyarázatát nyújtják. Életük az a kiváltságos nézőpont, ahonnan megláthatjuk az örömhírt, amelyet Jézus jött hirdetni, nevezetesen, hogy Isten a mi Atyánk, és ő mindannyiunkat szeret. Ez az evangélium szíve közepe, és Jézus ennek a Szeretetnek a bizonyítéka, az ő megtestesülése, az ő arca.

Ma egy olyan napon ünnepeljük az eucharisztiát, amely különleges nap e város és ezen egyház számára: a Celesztin-bocsánat napján. Itt őrzik Szent V. Celesztin pápa ereklyéit. Úgy tűnik, ő teljesen megvalósította, amit az olvasmányban hallottunk: „Nagy vagy? Annál inkább alázd meg magadat, akkor majd kegyelmet találsz Istennél” (Sir 3,18). V. Celesztin alakjára tévesen úgy emlékszünk, mint „aki a nagy lemondást tette” – ezt jegyzi meg róla Dante az Isteni színjátékban;

de V. Celesztin nem a „nem”, hanem az „igen” embere volt.

Nincs más mód ugyanis arra, hogy Isten akaratát megvalósításuk, mint az alázatosak erejének vállalása. Nincs más mód! Éppen azért, mert ilyenek, az alázatosak gyengének és vesztesnek tűnnek az emberek szemében, de valójában ők az igazi győztesek, mert ők az egyetlenek, akik teljesen bíznak az Úrban és ismerik az ő akaratát. Ugyanis „a szelídeknek tárja fel Isten az ő titkait. […] Az alázatosak dicsőítik meg őt” (Sir 3,19–20). A világ szellemében, melyet a gőg ural, Isten mai igéje arra hív, hogy alázatosak és szelídek legyünk.

Az alázat nem önmagunk leértékeléséből áll, hanem abból az egészséges realizmusból, amely elismerteti velünk képességeinket és nyomorúságainkat egyaránt.

Pontosan a nyomorúságainkból kiindulva az alázat arra késztet bennünket, hogy elforduljunk önmagunktól, és tekintetünket Isten felé fordítsuk, aki mindent megtehet, és azt is megszerzi számunkra, amire magunktól képtelenek vagyunk.

„Minden lehetséges annak, aki hisz” (Mk 9,23).

Az alázatosak ereje az Úr, nem a stratégiák, az emberi eszközök, e világ logikája, a számítások… Nem, hanem az Úr. Ebben az értelemben V. Celesztin bátor tanúja volt az evangéliumnak, mert semmilyen hatalmi logika nem tudta őt fogva tartani és irányítani. Őbenne egy olyan Egyházat csodálunk, amely mentes a világi logikától és teljes mértékben tanúságot tesz Isten nevéről, az Irgalmasságról. Ez az evangélium lényege, mert

az irgalom azt jelenti, hogy tudjuk szeretni magunkat nyomorúságunkban.

Ezek együtt járnak. Az ember nem értheti meg az irgalmasságot, ha nem érti meg saját nyomorúságát. Hívőnek lenni nem azt jelenti, hogy egy komor és félelmetes Istenhez járulunk. A Zsidóknak írt levél emlékeztet bennünket: „Ti nem kézzel tapintható hegyhez, lobogó tűzhöz, sötét felhőhöz, forgószélhez, harsonazengéshez vagy mennydörgő szózathoz járultatok, amelynek hallatára könyörögni kezdtek, hogy ez a hang ne szóljon tovább hozzájuk” (Zsid 12,18–19). Nem, kedves testvéreim, mi Jézushoz, Isten Fiához járultunk, aki az Atya Irgalmassága és a Megváltó Szeretet. Az irgalmasság ő maga, és irgalommal csak a mi nyomorúságunk tud beszélni. Ha bármelyikünk azt hiszi, hogy más úton is eljuthat az irgalomhoz, mint saját nyomorúságán keresztül, akkor elvétette az utat. Ezért fontos, hogy megértsük saját valóságunkat.

L’Aquila évszázadok óta őrzi az ajándékot, amelyet V. Celesztin pápa hagyott rá. Ez az a kiváltság, hogy mindenkit emlékeztet arra, hogy mindenki az irgalmassággal és csakis azzal élheti örömmel az életét. Az irgalom az a tapasztalat, hogy elfogadva, talpra állítva, megerősítve, meggyógyítva és bátorítva érezzük magunkat. Megbocsátást nyerni annyi, mint itt és most megtapasztalni azt, ami közelebb visz a feltámadáshoz. A megbocsátás a halálból az életbe, a szorongás és a bűnösség tapasztalatából a szabadság és az öröm megtapasztalásába való átmenet. Legyen ez a templom mindig egy olyan hely, ahol kiengesztelődhetünk, és megtapasztalhatjuk azt a Kegyelmet, amely talpra állít bennünket, és újabb esélyt ad. A mi Istenünk a lehetőségek Istene: „Hányszor, Uram? Egyszer? Hétszer?” – „Hetvenszer hétszer!”

Ő olyan Isten, aki mindig új esélyt ad neked! Legyen ez a megbocsátás temploma, nemcsak évente egyszer, hanem mindig, mindennap!

Így épül ugyanis a béke, a kapott és adott megbocsátás által.

A nyomorúságunkból kell kiindulnunk, és keresnünk kell, hogyan juthatunk megbocsátáshoz, mert nyomorúságunkban is mindig megtaláljuk a fényt, amely megmutatja az Úrhoz vezető utat. Ő az, aki nyomorúságunkban világosságot gyújt. Ma reggel például ez jutott eszembe, amikor L’Aquilába érkeztünk, és [a helikopterrel] nem tudtunk leszállni: sűrű köd volt, minden homályos, nem lehetett leszállni. A pilóta csak körözött a helikopterrel. Körbe-körbe. Végül meglátott egy kis lyukat, és oda vezette a helikoptert: sikerült neki, mesteri volt. És a nyomorúságra gondoltam: a nyomorúsággal, saját nyomorúságunkkal ugyanez történik. Oly sokszor előfordul, hogy nézzük, kik vagyunk, semminek látjuk magunkat, kevesebb, mint semminek; és csak körözünk, forgunk magunk körül… De néha az Úr egy kis lyukat csinál: ott lépj be, azok az Úr sebei! Ott van az irgalom, de a nyomorúságodban. Ott van a lyuk, melyet az Úr csinál neked a nyomorúságodban, hogy ott beléphess. Irgalom, amely a nyomorúságodban, a nyomorúságomban, a nyomorúságunkban jön.

Kedves testvéreim, sokat szenvedtetek a földrengés miatt [2009. április 6-án egy 6,3-as erősségű földrengés rázta meg, 308 halálos áldozatot követelve – a Szerk.], és közösen, népként próbáltok talpra állni. De azoknak, akik szenvedtek, képesnek kell lenniük arra, hogy megbecsüljék szenvedésüket, meg kell érteniük, hogy az általuk megtapasztalt sötétségben azt az ajándékot is megkapták, hogy megértsék mások fájdalmát.

Az irgalmasság ajándékát azért tudjátok megbecsülni, mert tudjátok, mit jelent mindent elveszíteni, összeomlani látni, amit felépítettetek, hátrahagyni, ami a legkedvesebb volt számotokra, érezni szeretteitek hiányának fájdalmát.

Azért tudjátok megbecsülni az irgalmasságot, mert megtapasztaltátok a nyomorúságot.

Az életben mindenki, anélkül, hogy feltétlenül földrengést élne át, átélhet úgymond „lelki földrengést”, mely kapcsolatba hozza őt saját törékenységével, saját korlátaival, saját nyomorúságával. Ebben a tapasztalatban az ember mindent elveszíthet, de megtanulhatja az igazi alázatot is. Ilyen körülmények között az ember hagyhatja, hogy elrontsa az élet, vagy megtanulhatja a szelídséget. Az alázat és a szelídség tehát annak az embernek a jellemzői, akinek az a feladata, hogy megbecsülje az irgalmasságot, és tanúságot tegyen róla. Igen, mert az irgalom, amikor eljön hozzánk, azért jön, hogy megőrizzük, és azért is, hogy tanúságot tegyünk róla. Az irgalom ajándék nekem, a nyomorultnak, de ezt az irgalmat másoknak is tovább kell adni, mint az Úr ajándékát.

Van azonban egy vészcsengő, amely jelzi, ha rossz úton járunk, és a mai evangélium erre emlékeztet bennünket (vö. Lk 14,1.7–14). Jézust meghívják ebédre – hallottuk – egy farizeus házába. Jézus megfigyeli, milyen sokan igyekeznek a legjobb helyeket megszerezni az asztalnál. Ez ad neki indítást ahhoz, hogy elmondjon egy példabeszédet, amely ma is, ránk nézve is érvényes: „Amikor lakomára hívnak, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, odajön, aki meghívott titeket, és felszólít: »Add át a helyedet neki!« És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod” (Lk 14,8–9). Túl sokszor gondolják azt az emberek, hogy az határozza meg értéküket, milyen helyet foglalnak el ebben a világban.

Az ember nem az a hely, amelyet elfoglal, az ember az a szabadság, amelyre képes, és amelyet teljesen kinyilvánít, amikor elfoglalja az utolsó helyet, vagy amikor fenntart magának egy helyet a Kereszten.

A keresztény tudja, hogy élete nem e világi karrier, hanem Krisztus szerinti karrier, aki azt mondja magáról, azért jött, hogy szolgáljon, és nem azért, hogy neki szolgáljanak (vö. Mk 10,45). Amíg nem értjük meg, hogy az evangélium forradalma ebben a fajta szabadságban rejlik, addig továbbra is háborúknak, erőszaknak és igazságtalanságnak leszünk tanúi, melyek nem mások, mint a belső szabadság hiányának külső tünetei.

Ahol nincs belső szabadság, ott az önzés, az individualizmus, az önérdek, az elnyomás és mindezek a nyomorúságok utat törnek maguknak. A nyomorúságok veszik át a vezetést.

Testvéreim, L’Aquila legyen valóban a megbocsátás, a béke és a kiengesztelődés fővárosa! L’Aquila legyen képes mindenkinek felkínálni azt az átalakulást, amelyről Mária a Magnificatban énekel: „Letaszította trónjukról a hatalmasokat, az alázatosakat pedig felemelte” (Lk 1,52); azt az átalakulást, amelyre Jézus emlékeztetett bennünket a mai evangéliumban: „Mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják” (Lk 14,11). Pontosan Máriára szeretnénk rábízni azt az elhatározásunkat, hogy az evangélium szerint éljünk, akit ti L’Aquila népe üdvösségének címével tiszteltek. Anyai közbenjárása szerezzen bocsánatot és békét az egész világnak! A saját nyomorúságunk tudatosítása és az irgalom szépsége!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír