Harminc éve közösségben – Jubileumot ünnepeltek a budapesti katolikus egyetemisták

A harmincadik jubileum a múlt és jelen találkozásának alkalma volt. Nagy számban jöttek el az öregdiákok, akik az egyetemi éveikben itt találtak közösségre. Hozták kisebb-nagyobb gyerekeiket, családias sokság töltötte be a Magyar Szentek templomának területét. A ma aktív egyetemisták szervezőként álltak helyt, bizonyították, ami egykor az alapítóknak fontos volt, az tovább él, átvették a stafétát, képesek megtartani és növelni, amit kaptak az elődöktől.

A közösség misztériumát szemlélve felmerülhet a kérdés, miért rendeződnek az emberek a bolygó minden pontján valamilyen közösségi formába. Miért nem jó az embernek egyedül? – tette fel a kérdést Béri Renátó az ünnepen tartott előadásában. „Az embert teremtő Isten nincs egyedül, maga is közösségben létezik.

Egymáshoz való kapcsolódásunk titka abban rejlik, hogy egy háromszemélyű Isten képére és hasonlatosságára vagyunk megalkotva”

– ennek misztériumát járta körül előadásban Béri Renátó. Rámutatott, a dogmák szintjén él bennünk a tudás, hogy mit jelent a Szentháromság, de a lényeg az lenne, hogy az istenképünk váljon háromságossá, és így az istenkapcsolatunk is. Mit változtat az életünkön, ha meggyőződésünkké válik, hogy Isten nincs egyedül, nem magányos, és az univerzumban is minden kapcsolódásban létezik.

Egyedül az ember tudja lecsatlakoztatni magát a kapcsolódásról, és tud behúzódni egója biztonságos, de boldogtalan csigaházába. Fel kell ébreszteni alapvető hivatásunkat, hogy kapcsolódásra vagyunk teremtve – ez leképezése annak, hogy milyen a Teremtő.

Az előadó ezután a Szentháromság – az Atya, Fiú, Szentlélek – egymáshoz kapcsolódását állította párhuzamba az emberi kapcsolatokkal. Miért érezzük a vágyat, hogy összekapcsolódjunk? Mert ez a szeretet természete. Az összetartozásban az ember mély örömet él meg, ez az állapot jó az embernek.

Béri Renátó így mutatta be az összekapcsolódás természetét: egység, de nem összeolvadás; a személyek különbözősége, az egyéniség megmarad ebben a tökéletes egységben. Az embernek szüksége van az önazonosságra, ha valódi szeretetkapcsolatban él. Nem a másikban kell keresnie önmagát, hanem úgy kell jelen lennie, hogy önmagát már megtalálta önmagában. Nem szabad feladnia önazonosságát, de formálódnia kell. A különbözőség ugyanis tükröt is tart, mutatja, hol kell változni, finomodni.

Az ember gyakorta rosszul reagál, összetöri a tükröt vagy elvárja, a másik hasonuljon hozzá. Holott a követendő út, hogy kiteljesítve egyéniségét, megerősítve az egyéni szabadságot kapcsolódjon össze a másik emberrel. Legyen egyedül Istennel és ebből erőt merítve kapcsolódjon másokhoz.

Az emberhez és Istenhez kapcsolódás egymást élteti, erősíti. Meg kell tanulnunk tehát kapcsolódni. Béri Renátó úgy fogalmazott: Jézus mintha abban foglalta volna össze az Újszövetség lényegét, hogy szeressétek egymást. Ez azt jelenti, kapcsolódjatok, lépjetek ki egótok zárt csigaházából. Az Egyház azok közössége lenne, akik a maguk törékeny módján kapcsolódni próbálnak Istenhez és egymáshoz. Azzal tudnánk mi, keresztények példát adni a világnak, ha megmutatnánk, létezik a közösség, hogy különböző emberek meg tudják élni az összekapcsolódást, melyben különbözőségeiket nem kell eliminálni, nem kell a másikat senkinek a saját képemre formálni, hanem egoizmus- és agressziómentesen kapcsolódunk egymáshoz, törékenyen, konfliktusokkal, súrlódásokkal, de mégis, a mélyben kapcsolódunk egymáshoz. Hogy Isten utat mutasson ebbe a szentháromságos közösségbe, segít a megtestesülés misztériuma. Jézus megtestesült, hogy személyén keresztül jobban tudjunk kapcsolódni a szentháromságos közösségbe.

„Menthetetlenül egyek vagyunk” – idézte az előadó Pilinszkyt, s azért éljük meg ezt, mert az egység a szívünkbe íródott a teremtés során attól az Istentől, aki teljesen egységben létező három személy. Ezt a mélységes egységet hordozzák a közösségeink, és tudnunk kell,

az összetartozás mögött a Szentháromság áll, s ennek az erejével kapcsolódunk egymáshoz.

Így megtaláljuk saját identitásunkat és nem keresünk a másikban többet, mint amennyit adni tud, és összekapcsolódásunkból termékeny, boldog közösség születik – mutatott rá a harmincéves közösség értékére Béri Renátó.

A kerekasztal-beszélgetésen az elmúlt évtizedek néhány „közivezetője” válaszolt Marx Tamás kérdéseire. Mind az alapítók, Pluzsik Tamás és Czopf Ákos, mind a 2000 utáni évek vezetői, Erős Tamás, Garancsy Máté és Zsigmond Rácz Kató kihívásként élték meg, hogyan tudnak sokasodni, megmaradni, miként tudják megtalálni a lelki és közösségi programok összhangját, a kiscsoportok és a nagy közösség összetartozását. Mindannyian kiemelték a közös hit összetartó erejét, a közösség élményeit, az itt született életre szóló barátságokat és házassági kapcsolatokat.

A hálaadó szentmisére megtelt a templom. A főcelebráns és szónok Erdő Péter bíboros, prímás volt, koncelebrált Héray András egyetemi lelkész és több paptestvér, akik részesei az elmúlt harminc évnek. A közösség megemlékezett az áprilisban elhunyt Pákozdi István atyáról, aki huszonnyolc éven át szívügyeként hordozta egyetemi lelkészként a közösséget.

A szentmisében Erdő Péter kiszolgáltatta tizenhárom fiatalnak a bérmálás szentségét, akik közül kilencen az MKK kereteiben készültek fel a keresztény nagykorúság szentségének vételére.

Erdő Péter szentbeszédét teljes terjedelemben közöljük.

Kedves Bérmálkozók!
Krisztusban Kedves Testvérek!

Az idén fennállásának harmincadik évfordulóját ünnepli a Budapesti Római Katolikus Egyetemi és Főiskolai Lelkészség. Holnap Szentháromság vasárnapja lesz. Ennek a titoknak a fényében szolgáltatjuk ki a mai szentmisében a bérmálás szentségét.

Egyetemi lelkészséget alapítani és működtetni a szabadság jele. 1971-ben a tavaszi félév vége felé az esztergomi szemináriumból egyik évfolyamtársunkat még tárgyalásokra idézték be, később pedig szabadságvesztésre ítélték csak azért, mert mérnök létére a műegyetemistákkal kirándulásokat szerveztek, és ott Istenről és vallásról beszélgettek. Sokszor elhangzott az akkori rezsim részéről, különösen az aktív papok felé a figyelmeztetés: „A fiatalokkal ne foglalkozzon, az ifjúság a miénk!” Ehhez képest szinte

a Gondviselés csodájaként éltük át, hogy egyházmegyénk hivatalosan is, ifjúsági lelkipásztorkodásba, sőt egyetemi lelkészi munkába kezdhetett.

Blanckenstein Miklós, Vértesaljai László, később pedig Pákozdi István neve fémjelezte ezt a küldetést. De részt vettek benne sokan mások is, papok és világiak egyaránt. Van tehát miért hálát adni.

De tudjuk azt is, hogy nem minden intézmény biztosított mindig megfelelő feltételeket az egyetemi lelkészi munka számára, nem mindenütt nézték egyformán jó szemmel az egyházi tevékenységet. És persze megtapasztaltuk azt is, hogy erőink végesek. Több rátermett lelkipásztorra, több munkatársra, több fizikai és szellemi energiára volna szükség.

És megváltozott az a közeg is, amelyben az egyetemi lelkészi munka folyik. Sokszor szétszórt, az élet nagy dolgaira figyelni szinte képtelen emberekhez kell fordulnunk. Máskor olyan élethelyzetekre kell megadni a hit válaszát, amelyek igen elterjedtek, de ellenkeznek a krisztusi életeszménnyel. Szellemi szinten pedig – s ez talán a munkának a legszebb része – az új tudományos eredmények mentén új meg új világnézeti kérdések merülnek fel, amelyekre hitünk alapján érthető, vonzó, meggyőző válaszokat keresünk. Nem is pusztán a természettudományok, hanem a társadalom és a gazdaság világában is rendre megjelenik a világnézeti kihívás és az új, önálló, bátor értékelés igénye.

Történetünket átelmélkedve azonban biztosak lehetünk benne, hogy Krisztus, aki éppenséggel Mester volt, akit tanítványok gyűrűje vett körül, itt van egyetemeinken, velünk járja a történelem és a hit küzdelmes útját.

Egyszóval: Az egyetemi lelkészi munka nem lett könnyebb, mint harminc évvel ezelőtt. Ehhez járul még az is, hogy az Egyház és a társadalom bizonyos tényezői részéről elvárások is felmerülnek: látványos és élményszerű eredményeket várnak, a lelkipásztori munka területén.

A most felolvasott evangéliumban meglephet bennünket egy kijelentés: azt olvassuk Szent Jánosnál, hogy „sok mondanivalóm volna még” – így búcsúzik Jézus tanítványaitól, de hozzáteszi: „Majd eljön az Igazság Lelke, ő elvezet benneteket a teljes igazságra”. Hiányos lett volna Jézus kinyilatkoztatása? Félbeszakadt volna a tanítása? Benne rekedt volna még a mondanivaló? Úgy vetett véget a kereszthalál az életének?

Nem véletlen, hogy felmerültek az ősegyházban, az ókeresztény egyházban olyan gnosztikus irányzatok, akik ezt vallották. Azt mondták, Jézus nem mindent mondott el nyilvánosan. Hanem vagy folytatódik a kinyilatkoztatás tovább, az ő halála és feltámadása után is, vagy voltak Jézusnak titkos tanításai is, amit külön adott, vagy ad tovább. De nem erről van szó. Jézus azt is mondja másutt az evangéliumban, hogy „barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek”. (Jn 15,15b)

Hogyan egyeztetjük össze ezt a kettőt? A választ megadja rá részben a mai evangélium, részben az Egyház teljes hagyománya.

Az evangélium azt mondja, hogy a Szentlélek a teljes igazságra vezet el. Nem azt mondja, hogy további igazságokra, hogy több igazságra, hanem a teljes igazságra.

Mi az, amit a tanítványok a Szentlélek megvilágosításával utólag látnak meg? Nagyon sok mindent abból, amit Jézus is tanított nekik. Megértésben gyarapodnak. Már a feltámadás után látjuk, hogy megértik lassan – például az emmauszi úton – az Írások értelmét. Vagy később a Szentlélek megvilágítja őket, hogy észrevegyék: az Ószövetségben már előre benne voltak azok a jelek, amelyek Krisztus életében, halálában, tanításában beteljesedtek. Tehát nem mennyiségi többletet ad hozzá a Szentlélek Jézus tanításához, hanem a megértésünket mélyíti el. Jézus tanítása teljes volt, mindent átadott, amit az Atya az emberiséggel közölni akart. De újra meg újra felmerül már magában a Szentírásban is, hogy a tanítványok keményszívűek, hogy nem értik, amit Jézus tanít, hanem csak utólag, majd a feltámadás után fogják fel. Ennek a megértésnek a művét munkálja bennünk a Szentlélek. És ahogyan az új és új történelmi helyzetek, az új és új viták és tévedések bombázzák azt az egy és teljes igazságot, amit Jézus ránk hagyott, úgy kényszerül rá az Egyház mindig, hogy a Szentlélek vezetésével mélyebben átgondolja és megértse Krisztus tanítását. Ma is vannak, akik úgy gondolják, hogy az új helyzetekben figyelmen kívül lehet hagyni Jézus tanítását, és valami teljesen más, teljesen új megoldást kell keresni. Lehetnek, akik így gondolkoznak, de nekünk, keresztényeknek Krisztus az alap, másra nem építhetünk (1Tim 3,13).

Az ő tanítványai vagyunk, az ő tanításának üzenetét kell megértenünk mai életünk minden helyzetében. Ebben segít a Szentlélek.

Ehhez szükséges a Szentírás olvasása és az imádság. De az Egyház hagyományának eligazítása is.

Az evangélium tanítását így foglalhatjuk össze: a Szentírásban, Isten szavában, főként pedig Jézus Krisztus személyében és tanításában ott a teljes igazság, de a Szentlélek segítségével egyre mélyebben meg kell, hogy értsük, fel kell hogy dolgozzuk azt. Így jutott el az Egyház a Szentháromság megvallásának teljes gazdagságához, és így kell eljutnunk nekünk is arra, hogy bekapcsolódjunk a Szentháromság szeretetközösségébe. Így kell meglátnunk napról napra, hogy mi az Isten akarata, mi a helyes, és mi vezet minket a boldogságra. Olvassuk tehát rendszeresen a Szentírást, elmélkedjünk róla! Tanulmányozzuk a Katolikus Egyház katekizmusát, így gondoljuk át életünk nagy kérdéseit! Bízzunk benne, hogy megkapjuk döntéseinkhez a találékonyságot és az erőt a Szentlélek Úristentől, aki ma leszáll a bérmálkozókra, és akit a keresztség és a bérmálás szentségében mindannyian elnyertünk. Ámen.

A szentmisét követően délután workshopok nagy választéka várta a résztvevőket, a Szentlélek-templomban imaműhely, a kertben strandröpi, foci, méta, tájfutás, a hátsó udvaron gyerekprogramok, a „gödörben” pingpong, csocsó, sakk, a szomszédos közösségi házban Just Dance és MKKafé. Este koncert, jubileumi torta, tánc színesítette a programot, amit végül közös imádság zárt.

* * *

Az MKK élete 1992-ben a műszaki egyetemről indult. Héray András egyetemi lelkész szerint a közösség annak köszönheti fennmaradását és folyamatos növekedését, hogy lehetőséget ad összetalálkozni hasonló gondolkodású fiataloknak. „A közös hit határozottan a fő tényező, hogy együtt vannak. Ha már van kapcsolódási pontjuk az Egyházhoz, ha valamit már tapasztaltak gimnazistaként, az motiváló számukra, és azt szeretnék megtalálni itt is.”

Tóth Kinga már öregdiák, de ma is egyik legfontosabb kapcsolódási pontjának tartja közösségét. „Hat éven át heti rendszerességgel találkoztunk, és ezt mind a mai napig folytatjuk. Nagyon összekovácsolódtunk. A csütörtöki alkalmak mellett rengeteg plusz élményt nyújtottak a lelkigyakorlatok, lelkinapok, zarándoklatok, nyári táborok, kirándulások, bálok.”

Az évek során működő struktúra alakult ki. Van a nagy MKK, a közi, jelenleg 300–400 fiatallal, akik 15, színek alapján elnevezett kiscsoportban élik életüket. És van az MKK+, amelyhez az öregdiákok megmaradó közösségei tartoznak. A kiscsoportoknak önszerveződő módon megvan a saját élete, dinamikája, ugyanakkor kapcsolódnak a nagy egészhez. A tagfelvétel jellemzően gólyakorban történik, egy-egy színhez ugyanaz a korosztály tartozik.

Ambrus Beáta a jubileumi nap egyik szervezője, hatodéves egyetemista. Csoportvezetőként az elmúlt évben az egyik gólyacsoportot segítette az elindulásban. „Tavaly szeptemberben 160 gólya jött az MKK-ba. Belőlük jött létre három kiscsoport. A csütörtöki találkozóknak mindig van egy fő témája, melyre mindenki tehet javaslatot; a kidolgozott témafelvétések közül lesznek kiválasztva az év témái. Ezeket beszélgetjük át a kiscsoportban” – mesél a működésükről. 

A közi évente választ vezetőt és mellé négy segédet; a kiscsoportok kezdetben felsőéves vezető segítségével működnek, később maguk közül választanak egy fiú és egy lány vezetőt.

Az MKK+ kapcsolódása a jelenleg aktív egyetemistákhoz nagy érték, „távlatot ad nemcsak a szakmabeliekkel való kapcsolattartás miatt, de azért is, hogy a fiatalok adott esetben látják egy-egy párkapcsolat vagy család fejlődését. Ezért rendszeresen hívunk öregdiákokat beszélgetésre” – mondja Héray András.

Az egyetemi lelkész azt tapasztalta, azokat kell továbbsegíteni, akik eleve akarnak valamit, őket megerősítve tudnak aztán megszólítani másokat, vonzóvá válni, mint közösség a kívülállók számára. Így maradt fenn harminc éven át a közösség, és megvan a remény, hogy a jövő egyetemistái is meg tudják itt alapozni életüket.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír