Nagyböjti lelkigyakorlaton vettek részt a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye karitászönkéntesei

Hazai – 2023. március 2., csütörtök | 12:47

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyei Karitász önkénteseinek tartottak nagyböjti lelkigyakorlatot február 25-én Nyíregyházán, a Szent László-templomban. A lelkinapot Juhos Imre, a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház kisegítő lelkésze vezette.

Juhos Imre a délelőtti előadásokban Lukács evangéliuma alapján az irgalmas szamaritánusról és a tékozló fiúról szóló példázatról tanított, majd a szentmisén elhangzott evangéliumot magyarázva (Lk 5,27–32) Máté meghívásának üzenetét adta át a jelenlévőknek.

A kisegítő lelkész a szentmisén mindenekelőtt arra hívta fel a figyelmet, hogy Lukács evangélista célja az lehetett: a Názáreti Jézus alakját úgy mutassa be mint az emberiség jótevőjét, Ő az irgalmas szamaritánus. Ez a példázat csak Lukács evangéliumában található meg. Szent Lukács látásmódját az is meghatározta, hogy a hagyomány szerint az eredeti foglalkozása orvos volt, és tudta, hogy a gyógyuláshoz nem elég csupán csak a testtel foglalkozni, a lélekkel is törődni kell.

A szónok az evangélium (Lk 5,27–32) kapcsán arról beszélt, hogy Jézus, amikor megpillantja Lévit, tekintete mozgásba hozza őt, Lévi fölkel, és követi, majd új szolgálattal áll elő, vendégül látja az Úr Jézust a barátai között. Ez az egész esemény azzal kezdődik, hogy Jézus „meglátott egy Lévi nevű vámost, aki a vámnál ült”.

Azt is mondhatjuk, hogy az Úr Jézus meglátott egy embert a maga nagyságával, de egyben a maga sebzettségével, nyomorúságával. Valami olyat látott, amit a többiek nem. Jézus az embert látja meg, a többiek viszont ezt az embert ellátták mindenféle jelzővel: vámos, bűnös, a rómaiakkal együttműködő kollaboráns, a nép árulója. Elgondolkodhatunk azon, hogy mennyire fedik el szemünk elől a jóságra, törődésre rászoruló embereket a mi jelzőink is, amit egymásra aggatunk: pletykás, részeges, nehéz vele együttműködni stb. Az Úr Jézus félreteszi ezeket a jelzőket az ember minősítésénél, és azt mondja, minden ember Isten teremtménye, mindenki halhatatlan lélekkel bír és szüksége van a szív jóságára. Az ember lelke valójában a szeretetből él.

Amikor jelzőkkel látjuk el egymást, és inkább vesszük észre a másik hibáit, mint a szükségleteit, az azért is van, mert hozzuk a magunk világát, élettörténetét, a saját sebzettségünket, fájdalmunkat, csalódásainkat.

A segítő hivatásban fontos a saját sebzettségünkkel is foglalkozni, hogy a sebek ne akadályai legyenek a másik emberhez való kapcsolódásnak, hanem sokkal inkább az együttérzés dinamizmusát tudják bennünk elindítani.

Legyen rálátásunk saját félelmeinkre. Ugyanis azért határolódunk el a másiktól, mert nem akarunk sérülni: nehogy kihasználjon, becsapjon, megszóljon, valamivel megvádoljon.

Az Úr Jézus tökéletes emberként szabad volt ettől. Mi nem vagyunk ettől szabadok. Ferenc pápa éppen ezzel kapcsolatban mondja: inkább szeretne látni egy sérült, sebzett, bekötözött egyházat, mint egy elszigeteltet, aki az út szélén hagyja a megsebzett embert.

Amikor az Úr Jézus megszólítja Lévit: „kövess engem”, az evangélista azt mondja: „azonnal fölkelt, és követte őt”. Fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy fölkelt. Miért van ennek jelentősége? Mert abban a kultúrkörben, amelyben Lévi a vámosok pozícióját betöltötte, az ülő helyzet a hatalom kifejezése volt. Tulajdonképpen napjainkban is megvan még ennek a magatartásnak az üzenete, ha például a főnök behívat az irodájába, ő ülve marad, bennünket pedig a szőnyeg szélére állít. Tulajdonképpen itt az ülő helyzet a hatalom fitogtatása, annak kifejezése. Lévi is ülve szedte az állva érkező emberektől az adót. Azáltal, hogy fölkelt, és követte Jézust, tulajdonképpen arra utal az evangélista, hogy Jézus a maga vonzó egyéniségével képes volt Lévit kimozdítani a vélt vagy valós hatalmi pozíciójából, egy szintre helyezve őt a többi emberrel, ezáltal megnyitni lelkét az Ő követésére, egyben a többi ember felé is.

A segítő szolgálathoz az is hozzátartozik, hogy vállalnunk kell a vélt vagy valós hatalmi pozíciónkból való alászállást, vagyis hogy ne legyen bennünk az a téves büszkeség, ami azt sugallja számunkra, hogy majd mi a magunk magaslatából eldöntjük, hogy kedvünk van-e segíteni a másikon, illetve hogy megérdemli-e, hogy segítsünk rajta.

Ha megmaradunk a magaslatunkban, akkor a segítségnyújtás mindig egy keserű ízű kegygyakorlás lesz, amit a másik fél érezni fog velünk kapcsolatban.

Juhos Imre szentbeszéde teljes egészében ITT olvasható. 

A lelkigyakorlaton több egyházközségből a lelkipásztorok is elkísérték karitászönkéntes munkatársaikat, így a délelőtt során a kiscsoportos beszélgetések vezetéséhez a plébánosok nyújtottak segítséget. Jó hangulatú, szolgálatukban, lelkiekben megerősítő, segítséget adó találkozó élményével ért véget a lelkinap.

Forrás: Kovács Ágnes/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó: Roszel Gertrud karitászmunkatárs

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria