Ne úgy tekintsünk rájuk, mint az ufókra! – Az egyedülállók helyzetéről az Egyházban

Asztalos Dániel teológus, az Anna–Joachim-programban tevékenykedő családterapeuta és felesége, Asztalosné Elekes Szende pszichológus évek óta tartanak lelkigyakorlatot egyedülálló, párkereső fiatalok számára Mátraverebély-Szentkúton. A házaspár a Café Francesco keresztény missziós kávézó beszélgetős estjén elmondta, hogy e lelkigyakorlatok ötletgazdája Kálmán Peregrin OFM, a szentkúti kegyhely akkori igazgatója volt, a ferences szerzetes hívta meg őket erre a szolgálatra.

A cél az volt, hogy a hétvégi lelkigyakorlat keretében a résztvevők imádságos légkörben, másokkal kapcsolódva tekintsenek párkeresési küzdelmeikre, az egyedülállólét kihívásaira és lehetőségeire az előadások, beszélgetések és elcsendesedések révén.

Asztalosné Elekes Szende megvallotta, hogy házasságban való léte előtt ő is megélte a társkeresés nehéz éveit, mélységeit. „Ezért is érzem közel a szívemhez az egyedülállókat, belülről ismerem a problémáikat, van ezekről tapasztalatom.”

Asztalos Dániel arról beszélt, hogy mindig is érdekelték a periférián lévő emberek, úgy érzi, a párkeresés pedig mindig is periférikus téma volt az Egyházban, és úgy látja, fontos, sőt egyre fontosabbá válik a szolgálat az egyedülállók, a társkeresők felé, akik növekvő létszámban vannak jelen a keresztények körében is.

Arra a kérdésre, hogy házaspárként képesek-e releváns segítséget nyújtani az egyedülállóknak, Asztalosné Elekes Szende elmondta, eddig még senki nem jelezte nekik, hogy ezzel gondja lenne. A pszichológus úgy látja: lényegében nem az számít, hogy a szakember mennyiben van benne egy adott problémában tapasztalati szinten – ilyen alapon egy orvosnak is meg kellene élnie mindenféle betegségállapotot, hogy segíteni tudjon –, pszichológusként is képtelenség minden egyes élethelyzetet „belülről ismerni”.

„A tapasztalati háttér természetesen előny, de nem kritérium. Teológusként, pszichológusként merőben más a mi szolgálunk az említett lelkigyakorlaton, mint egy önsegítő csoportban végzett munka. A családterápiás képzettségünk pedig abban segít, hogy rendszerben gondolkodjunk minden egyes emberről, hogy honnan jön, merre vezet az útja.”

Asztalos Dániel hozzátette: „A lelkigyakorlaton nem mi vagyunk a fókuszban, nem is az »okosságok«, amiket mondunk, hanem az, hogy a résztvevők megtapasztalják, sorstársakkal vannak együtt.” A legtöbb pozitív visszajelzés éppen arról szól, hogy a résztvevők megtapasztalják, a gondjaikkal, örömeikkel nincsenek egyedül. A másik, hogy a lelkigyakorlat csúcsa a szentségimádás, ami megint valaki Másról szól.

„A lelkigyakorlat nem információátadás vagy fejtágító, a mi feladatunk az, hogy megfelelő kereteket biztosítsunk; gyakorlatokat hozunk, felvillantunk témákat, de ezek inkább impulzusok. Nagy hangsúlyt fektetünk például a kiscsoportban történő reflexiókra, kapcsolódásokra. A mi szerepünk elsősorban a koordináció. Arról viszont kaptunk visszajelzést, hogy a résztvevők számára jó látni, ahogy elkötelezett párként vagyunk velük, házasként kapcsolódunk egymáshoz, akár a kevésbé felhőtlen pillanatokban, civódásainkban is.”

Az is elhangzott, hogy

a lelkigyakorlaton mindig törekednek arra, hogy az ne legyen direkt párkereső alkalom, társkereső wellnesshétvége – nem ez a cél.

Az egyedülállók is – éppúgy, mint mindenki más – szeretnének olykor kicsit kiszakadni a hétköznapok egyhangú világából, hogy megerősíthessék Istennel való kapcsolatukat. „Kapnak egy kis önismereti impulzust, másrészt lehetőség nyílik a spiritualitás megélésére. A teológiai részben pedig arról van szó, hogy minden gondolatunkkal, fájdalmunkkal, a valóságunk teljességével kapcsolódjunk Istenhez.”

Asztalosné Elekes Szende hozzátette: „Ezen a ponton már elhalványul az, hogy házasként vagy egyedülállóként vagyunk jelen, hiszen mindannyiunk emberi tapasztalata, hogy van az életünknek olyan területe, amely felett nincs hatalmunk, ahol a sorsszerű szenvedést éljük meg, ahol megjelennek az emberi élet nagy kérdései.”

Az egyedülállók Egyházban való helyzetéről szólva Asztalos Dániel elmondta: azt látjuk, hogy vannak jó kezdeményezések, programok a számukra (például a MÉCS vagy a Párkatt alkalmai), vannak ismerkedős estek, de nagy különbség van például a vidékiek és a városban élők helyzete között.

„Valóban, nem lehet nagy általánosságokat megfogalmazni velük kapcsolatban – vette át a szót Asztalosné Elekes Szende –, már csak az életkort, a személyiséget, az egyedüllét időtartamát, a megélés mélységét, a szenvedés nyomásának mértékét tekintve sem.

A városban élők talán könnyebb helyzetben vannak, kereshetik a megfelelő közösséget, ahol a lelkiséget vagy az istenkapcsolatukat megélhetik; egy jó imacsoportban pedig már nem is számít az, hogy valaki családos vagy egyedülálló, másra helyeződik a hangsúly.”

Asztalos Dániel teológus-családterapeuta bátorította a jelenlévőket, hogy ki-ki a maga plébániáján hozzon létre csoportot, közösséget az egyedülállók számára.

A beszélgetős esten a továbbiakban szó volt az egyedülállókra gyakorolt családi (csak akkor vagy valaki, ha megházasodsz), társadalmi, vagy éppen az Egyház részéről érkező (nem várt) nyomásról. Mintha az utóbbi esetben az egyedülállóknak másodrangú keresztényként kellene érezniük magukat.

Ezzel kapcsolatban Asztalos Dániel megerősítette: mindhárom közegben előfordul ez a presszió, az úgynevezett időnyomás pedig adott: „A régóta gyermekre vágyók Anna–Joachim-programjában látom, hogy ez utóbbi a valósághoz tartozik, az idő előrehaladtával egyre nehezebben viselhető a fennálló állapot. Egyre mélyebb a szenvedés. Bizony nehéz tükröt tart a gyermekre vágyók elé, amikor egy baráti házaspár nagy örömmel számol be a születendő babájukról. Nyilván leplezik, de sajnos ez a bejelentés számukra nagyon tud fájni. Ilyen esetben szükség lenne az empátiára – egyébként mindkét részről…”

Asztalosné Elekes Szende az egyedülállókkal kapcsolatban megjegyezte: „Azért nem kell úgy tekintenünk rájuk, mintha ufók lennének. Aki stabilan egyedül van, nem depressziósabb a házasságban élőnél – mondják a kutatók.

Sok pozitív, megerősítő tevékenység (például a hivatás, a hobbi) vagy kapcsolat (baráti, testvéri, családi) van az egyedülállók életében, és a családi élet sem olyan habos-babos a hétköznapokban.”

„Nem kell feltétlenül rágörcsölni a párkeresésre, és csak olyan programot keresni, ahol ismerkedésre van lehetőség, és emiatt elhanyagolni más területeket, baráti kapcsolatokat. Ne essünk túlzásokba! Azt látom, hogy

a párkeresők általában nem beszűkültek, élik az életüket, ahogy mások is, olykor persze szembesülnek a »nehéz tükörrel«, és akkor az fájdalmas.”

Az Istennel való kapcsolatot pedig minden életállapotban lehet építeni – folytatta Asztalos Dániel. A teológus kifejtette: „Egyedülállóként felvetődhet a kérdés, hogy ha Isten azt mondta, hogy »az emberek nem jó egyedül«, akkor számomra ennek mi a mondanivalója? Erre a kérdésre nincs teológiai válasz vagy recept, de azt megtehetjük, hogy bevalljuk értetlenségünket, és a nehéz kérdéseinket is feltehetjük Istennek, a Vele való kapcsolatunk a fontos.”

Mernünk kell párbeszédet folytatni az Úrral, hagynunk kell teret Istennek, hogy a maga módján válaszoljon nekünk – nem feltétlenül azonnal.

Erre persze meg is sértődhetek, de azt is megtehetem, hogy hagyom, tárjon fel magából valami újat. A történelemből is láthatjuk, hogy aki mer párbeszédbe elegyedni Istennel, annak megváltozik a Róla alkotott képe…”

Nincs ember, akinek ne kellene időnként szembesülnie ezekkel a kérdésekkel. Nem tudjuk mindenre a választ – mondta összegezve Asztalosné Elekes Szende.

A beszélgetés végén az is szóba került, hogy az egyedülálló nőkben és férfiakban közös, hogy vágynak arra a visszajelzésre, hogy értékesek, akkor is, ha éppen nem házasok vagy nincs párkapcsolatuk. „A ő életükben ez bizony hiányozhat. Az örömhír viszont az, hogy az értékünk nem abban áll, hogy emberileg kihez tartozunk.”

Sok csalódást, kilátástalanságot élnek meg a párkeresők, sebzettségeik miatt nehéz átlépni a szorongásaikat, a visszautasítástól való félelmüket. „Ez utóbbi a férfiak esetében például nagyon fájdalmas lehet, és ezt a folyamatos próbálkozások, csalódások csak tovább mélyítik. Ezért is szükséges, hogy megtalálják a helyüket az Egyházban, a közösségekben, mert

az igazi gyógyító Jézus Krisztus. Az egyházi közösségek mostanság egyre inkább megértik ezt.”

„Jó lenne még több program a társra vágyók számára, érdemes ez ügyben közösen gondolkodni például a helyi plébánossal, az Egyház mi vagyunk, mi, világiak is kezdeményezhetünk!” – mondta Asztalos Dániel.

Mozduljunk el az elfogadás irányába az egyedülállókkal kapcsolatban is, nem kell tematizálnunk a helyzetüket, és főleg ne hibáztassuk őket az élethelyzetük miatt, ne ítélkezzünk felettük, a közösségünk részei ők is, ahogy sokan mások is, akik nem férnek bele a fejünkben lévő »rendes keresztény« skatulyába”

– tette hozzá Asztalosné Elekes Szende.

Az egyedülállóknak pedig fontos üzenetként hangzott el, hogy

önmaguk hibáztatása zsákutca.

„Isten biztos azért nem fogad el, nem ad társat, mert a lelki életben még egy szintet kell lépnem előre” – ezt ne mondogassuk magunkban, ugyanis nem igaz, Isten nem így működik. Nem minden rajtunk múlik, ez utóbbit nehéz emberileg elfogadni (a házas embereknek is), de ez a valóság.

Fotó: Lambert Attila

Körössy László/Magyar Kurír