„Én a vesztesekkel szoktam együttérezni” – Százéves lenne Nemeshegyi Péter

Január 27-én ünnepelné századik születésnapját Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes, nemzetközi tekintélyű teológus, mindenki „Péter bácsi”-ja. Nem titkolt büszkeséggel emlegette, hogy ugyanezen a napon született Wolfgang Amadeus Mozart is, és az egybeesés különösen kedves volt a szívének. Mozartot az isteni szépség és az isteni dicsőség zeneszerzőjének tartotta, aki azt foglalta zenébe, amit sokan a legnehezebben vesznek észre: a teremtett világ elhomályosíthatatlan szépségét. Ahogyan a mozarti zenéről beszélt, abból kiderült, hogy a legyőzhetetlen derűlátás és a minden nehézségen felülemelkedő törhetetlen fellendülés nyűgözte le a mozarti zenében. És aki elolvasta valamely könyvét, hallotta valamely beszédét, egészen biztosan megtapasztalta, hogy maga is

csodálatos fiatalsággal és unalmat nem ismerő érdeklődéssel viszonyult az emberi élethez, minden emberi dologhoz, az egész valósághoz – és természetesen Istenhez.

Nemeshegyi Péter közel kétszáz évvel később született Mozartnál, és közel háromszor akkora életkort ért meg, mint a harmincöt évesen elhunyt osztrák zeneszerző, de a teremtett világ legbelső szépségét még hajlott korában is ugyanolyan intenzíven átélte, mint az ifjú muzsikus.

Nem véletlen, hogy egyik legalapvetőbb meggyőződése szerint Istenhez és Isten dolgaihoz elsősorban a szépségen keresztül vezet az út.

Számtalan alkalommal kezdte gondolatmeneteit a szép dolgok ecsetelésével, és

biztos volt benne, hogy akit megragad a szépség, azt már valamiképpen Isten ragadja meg.

Élettapasztalatai igazolták ezt a meggyőződését. 1956-tól Japánban tevékenykedett, javarészt egyetemi oktatóként, és merész ötletei között az is felbukkant, hogy Mozart zenéjéről fog előadásokat tartani az egyetemistáknak. Nem kellett hozzá sok idő, és nem kevesebb, mint ezer tokiói diák jelentkezett a kurzusra, ezért pedig idővel sorsolással kellett eldönteni, hogy ki juthat be „Neme-szan” (azaz Nemeshegyi úr) hatalmas lelkesedést kiváltó óráira. Amikor a 33 éves magyar jezsuita a szigetországba került, hamar kiderült, hogy nem lesz nehéz dolga: a japánok esztétikai érzékéhez és szépségigényéhez az élet legkülönbözőbb területein tudott kapcsolódni, és nem érezte idegennek magát annak a népnek a körében, amelyet a világ leginkább esztétikai beállítottságú nemzetének tartott.

Nemeshegyi Péter kikezdhetetlen derűje és 1993-ban Magyarországra visszaköltözve is megőrzött finom udvariassága nem felvett színészi magatartás volt.

Ára volt a mosolyának, és ára volt szellemi eleganciájának.

Életrajzi visszaemlékezéseiben gyakran kitért arra, hogy gyerekkorának és fiatalságának társadalmi világa (a háború előtti korszak) idővel hatalmas visszatetszést keltett benne. Sokszor emlegette, hogy a cselédek és az „Édes Annák”, a „keresztény kurzus” és a hivatalos „keresztény kultúra” nem volt több külsődleges máznál, s

„a keresztény kurzus embereinek viselkedése, világnézete távol állt Jézus eszméitől”.

Úgy vélte, hogy az emberi méltósággal nem egyeztethető össze a cselédek és a nyomorultak társadalmi helyzete, s már fiatalon felébredt benne az igazságosság iránti igény. Korántsem volt tehát naiv a világ szépségén ámuló lelkesültsége, és pontosan érzékelte, mi zajlik körülötte. A társadalmi-politikai igazságtalanságok áldozatai kapcsán mondta, hogy „én a vesztesekkel szoktam együtt érezni”, „a győztesek számomra antipatikusak”. Érthető hát, hogy a latin-amerikai felszabadítási teológiával is rokonszenvezett.

Nem utolsósorban ezért is lett jezsuita. Szent Ignác lelkiségéről írt könyvében feljegyezte, hogy fiatalon „óriási dühöt” érzett, amikor úrinők arra panaszkodtak, hogy „miket prédikálnak ezek a jezsuiták! Elvárnák, hogy a szobalányt meg a szakácsnőt engedjük el vasárnap reggel misére!” A társadalmi igazságosságért kiálló jezsuiták magatartása már korán imponált neki, és minden bizonnyal sokan hallották tőle, hogy azért is már korán megkedvelte a Jézus Társaságát, mert a jezsuiták Mária utcai templomában nem volt perselyezés a szintmisén a felajánlás alatt. Természetesen azonban nem ezért lett jezsuita, hanem azért, mert úgy látta, hogy

Szent Ignác révén Isten „új módon tört be a mi történelmünkbe”.

Erre a történelmet formáló isteni jelenlétre igen könnyen rá tudott hangolódni. Vonzotta, hogy a Szentháromság élete kerül előtérbe a szentignáci szellemiségben, vonzotta, hogy hatalmas küldetéstudat hatja át Ignác fiait, könnyen azonosult azzal a lelkipásztori beállítódással, amely nem a hívő emberek hiányosságait hánytorgatja fel, hanem teljes erővel az üdvösségükre törekszik, és mindig is jól érezte magát a nagyvárosokban. Kézzelfoghatóan valóságos volt számára, hogy Isten mindenütt jelen van, és szerette azt a világot, amelyben jelen van Isten. E világbeli jelenlét üdítő megnyilvánulásának tekinthető, hogy

igazán örömét lelte a teremtett világ javaiban, elborzasztotta, ha valaki nem volt hajlandó élvezni az ételek ízét,

és nem értett egyet Szent Ágostonnal, aki szerint a teremtett dolgokat csak használni lehet, élvezni ugyanis csak Istent szabad. Élvezte azt, ami nemes gyönyört ad az embernek, és semmi nehézséget nem jelentett számára, hogy élvezettel felhörpintsen néhány adag rizspálinkát.

Ez az életszeretetben élő, bár közben mindig arisztokratikusan visszafogott ember azonban ízig-vérig teológus volt, és a hívő értelem kiapadhatatlan érdeklődése tartotta fiatalon egészen 97 éves korában bekövetkezett haláláig. Doktori értekezését Órigenészről, a neves ókeresztény szerzőről írta Rómában, és annyiban eleve meghatározta a gondolkodását, hogy szüntelenül a görög nyelvű, keleti kereszténység meggyőződéseivel igyekezett ellensúlyozni azt, amit egyoldalúnak tartott a Nyugat kereszténységében.

Sajnálta, hogy a feltámadás világossága nem mindig tud érvényre jutni a kereszt komorsága mellett, fájlalta, hogy a bűn túlzott mértékű hangsúlyozása szükségtelenül nyomasztó árnyékot vet az emberről rajzolt képre,

és fontosnak tartotta, hogy az embernek együtt kell működnie Istennel. Azt tanította, hogy ha Isten Fia minden emberrel egyesült, akkor senki sem létezik kizárólag az eredeti bűn állapotában, hanem mindenkire kihat mind a bűn, mind a krisztusi kegyelem; és „már azáltal, hogy valaki emberként kezd létezni, a Krisztussal való egyesültsége a megistenülésre irányítja”. Mindezek jellegzetesen a keleti keresztény teológia elemei, és könnyen lehet, hogy a 20. század magyar teológusai közül Nemeshegyi Péter szívlelte meg leginkább II. János Pálnak azt az intését, mely szerint az Egyháznak két tüdőlebennyel, a keletivel és a nyugatival egyszerre kell lélegeznie, máskülönben egyoldalúvá válik.

Valószínűleg még egy olyan terület volt, amelyen egyedülálló gondolkodásmódnak adta tanújelét. Mérhetetlenül fontosnak tartotta, hogy a kereszténység érdeklődő és figyelmes viszonyt alakítson ki más vallásokkal, sőt egyenesen úgy vélte, hogy

a keresztények sok mindent tanulhatnak más vallások képviselőitől, nem utolsósorban a távol-keleti vallásoktól.

Természetesen nem olyan dolgokat hallanak a keleti vallásoktól Istenről, amit saját hitük ne tárna eléjük, de igenis megszívlelhetik a minden élőlénnyel való keleti szolidaritást, az erőszakmentességet, az összeszedett testtartás fontosságát, a csend kultúráját és az egyszerűséget. Nemeshegyi Péter misszionárius volt, az egész életét arra tette fel, hogy Krisztus igazságát közel vigye azokhoz, akik még nem ismerik. Ám

olyan misszionárius volt, aki tanulni is akart azoktól, akikhez küldetése volt.

Hogyan tudta megőrizni 97 éves koráig hatalmas munkabírását és lankadatlan érdeklődését? A felsoroltakon kívül alighanem annak is köszönhetően, hogy nagy reményeket fűzött azokhoz a változásokhoz, amelyek a II. Vatikáni Zsinattal kezdődtek el. Valóságos apostola volt a zsinati szemléletmódnak, és minden erejével remélte, hogy nincs visszaút a zsinat előtti időkbe, amelyek után végre gyógyír adódott számos egészségtelen torzulásra. Nehezményezte, hogy a keresztény közösség korábban hajlamos volt megvetendőnek minősíteni minden más vallási csoportot, fájt neki, hogy „a pénz és a hatalom páncéljába belekövesedett” struktúrák alakultak ki a múltban, és óriási megkönnyebbüléssel üdvözölte azt a „nagy haladást”, hogy a zsinat egyértelműen kimondta az Egyház minden tagjának egyenlő méltóságát, elutasítva azt az elgondolást, mely szerint a katolikus közösség egyenlőtlenek társasága lenne.

Nemeshegyi Péter derűje és mosolya olyan emberé volt, aki éber figyelemmel követte nyomon kora Egyházának és társadalmának változásait, és örömét lelte azokban a változásokban, amelyek megítélése szerint közelebb vitték a keresztény közösséget az evangéliumhoz.

Az élet, amely sugárzott belőle, azért volt erős és határozott, mert szerette az élet és a világ sokféleségét, irtózott az uniformitástól, és vallotta, hogy „Isten szereti a változatosságot”.

Ennek forrását csak a Szentháromságban tudta megjelölni. „Könnyen beszél a Szentháromságról, hiszen már a Szentháromságban él” – mondta róla kollégája, a szintén dogmatikát oktató Fila Béla. Joggal feltételezhető, hogy 2020. június 17-én bekövetkezett halála óta ebben nem következett be változás.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír