„Vadócba rózsát oltok…” – Száz éve lett Nagykapos plébánosa Mécs László premontrei szerzetes, költő

A nagykaposi plébániatemplomban július 1-jén tartott emlékmise homíliájában Szakács Péter Richárd OPraem leleszi plébános Mécs László hitből fakadó költészetét, emberi magatartását méltatta.

Az ünnepi szentmise után a szűkebb pátria papjai és a hívek sokasága megkoszorúzta a papköltő templomtéri mellszobrát.

Július 1-jén délben a Kossuth Rádióban a déli harangszó a nagykaposi plébániatemplom 1989-ben öntött és felszentelt harang hangjával szólt – a nagykaposi születésű Skultéti Csaba emlékére, aki száz éve, 1920. december 31-én született; keresztapja Mécs László plébános volt.

*

Korzenszky Richárd OSB egy korábbi Mécs László-laudációjában leszögezte: kevés olyan költő van a magyar irodalomban, mint Mécs László, akivel kapcsolatban ilyen heves indulatok támadtak a kritikusok körében. A költő immár 42 éve halott, de versei ma is sokaknak sokat mondanak.

Mécs László élete nagyobb részét száműzetésben élte, ám

a minden ízében felvidéki, jászóvári premontrei szerzetespap-költő nem tudta és nem is akarta felejteni, hogy hová tartozik.

1965-ben Hernádszentistvántól Pannonhalmáig című versének utolsó versszakában így írt:

Pannonhalma mezején a Hernádról álmodom,
s izenem neki: még nem vagyok halott,
de örök vággyal, sóvárgással minden dalom
feléje küldöm: így tartok névnapot!...
Ha űz a gond, ha mar a kétség, bánat
idegen tájon, jó Atyám, Te tudod:
mindig siratom mind a két anyámat:
az egyik eleresztett, a másik elfutott!...

„Mint egykori kései utód (1981-től 1998-ig voltam nagykaposi plébános) azt tapasztalom, hogy a szűkebb pátriánkban már senki sem él, aki személyesen ismerhette őt, de többen élnek olyanok, akiknek szülei vagy nagyszülei meséltek róla – írja Gábor Bertalan. – Azt mondják, hogy olykor életvidám, de nem ritkán szomorú öregúrként is viselkedett. Olyan ember volt, aki fiatal korában megtapasztalta a népszerűséget, öregként pedig a mellőzöttséget. Szókimondó volt, bátor.

Versei igazán akkor éltek és hatottak, amikor a költő maga szavalta őket. Magával tudta ragadni hallgatóságát.”

Költészetének egyik legjobb ismerője, Rónay László így értékelte: „fehér reverendájában, kivételes előadói tehetségével azoknak a krisztusi elveknek volt a megtestesítője, melyekre az emberek szomjaztak, s amelyek meglétét a háború és az utána következő forradalmak cáfolni látszottak. Mécs László nemcsak költő volt, hanem Isten szavának gyújtó hatású trombitása.”

Kóborló elődöm című versében írja:

Kóbor lantos lettem, lantomnak szavára
figyelt már Kolozsvár, figyelt Patak vára,
Munkács, Ungvár, Pozsony, Léva, Losonc vára,
a magyar vágyaknak voltam a futára.

Sajnos lassan már kihal az a generáció, akik számára Mécs László költészete meghatározó volt. Bátorított, lelkesített, s nem engedte, hogy feledésbe menjenek a legigazabb álmok.

Sokaknak máig érthetetlen, hogy vajon miért félhetett a mindenkori politikai vezetés ettől a felnőttként is gyermekded költőtől, akinek a legkevésbé a politikához volt érzéke. Minden bizonnyal azért, mert zavarta őket az őszinte beszéd.

Hitlerre, Sztálinra, de minden despotára egyformán érthetőek A nagy lunátikus sorai. Nem egy verssora vált szállóigévé: „E fiúkért valaki felelős!”, vagy: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld”;

Csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.”

Sokan tudják könyv nélkül még ma is A kirándulás elmaradt történetét, ami Nagykaposon történt. „Nagykaposi plébánosként találkoztam azokkal, akik részesei voltak az akkori szomorúságnak” – írja Gábor Bertalan.

Verseit máig érdemes kézbe venni. Emberi nagyságát hajdan a szavalókörutak népszerűsége csak fokozta. Olyan emberekkel találkozott határon innen és határon túl, akik számára egy-egy verse erősítést jelentett, hogy helyt tudjanak állni és megmaradhassanak magyarnak és kereszténynek. Vannak híres versei, mint például A királyfi három bánata vagy a Hajnali harangszó, a Vád és védőbeszéd, A gyermek játszani akart – mondanivalójuk tagadhatatlan, de manapság talán egyik legaktuálisabb kérdése a Bakonyi látomás című versében fogalmazódik meg, kemény, felkiáltásszerű kérdésével:

Ki a betyár? Ki a szent? / Magyarhonban ki a szent? / Ha a Mérték tönkrement, / Senki, semmi meg nem ment.”

„Hiszem és vallom, sőt mondhatom többes számban is, hisszük és valljuk, hogy a 125 éve született, száz éve plébánosként induló és immár 42 éve a pannonhalmi kriptában nyugvó Mécs Lászlónak ma is van időszerű üzenete. Örökségét nem szabad elfelejtenünk, főleg mi, mostani és egykori nagykaposiak, akik kortársainkkal együtt ebben az összezavarodott világban útmutatást keresünk – fogalmaz megemlékezésében a szepsi esperes-plébános. – Ezúton is bátorítok és buzdítok minden népét szerető és népéért aggódót: vegyünk gyakran és bátran kezünkbe egy-egy Mécs-kötetet, ahol színtiszta, igaz értékrend található. Szerény meggyőződésem, hogy verssorai olvastán nemcsak az idősebbek találnak helyes válaszra, de a fiatalabbak is segítséget kapnak, hogy rádöbbenjenek napjaink sorskérdéseinek megoldására – határon innen és határon túl egyaránt. Aki választ keres, verseiben bőven talál, mert mindaz, aki napjaink búját, baját, tehetetlenségét, fondorlatát, kínját és kétértelműségét szemléli, látva látja és hallva hallja majd versüzenete visszhangját, amint:

Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:
Bátyám, én lelket oltok az evangéliomból,
midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”

Forrás és fotó: Szepsi Római Katolikus Esperesség

Magyar Kurír