Szombat este, virágvasárnap vigíliáján megpillantom az ebédlőnkben Eugenio Costa atyát, amint lehajtott fejjel, csendben ül a tolókocsijában, miután elfogyasztotta a vacsoráját. Mehetünk? – kérdem, és szelíden bólogat.
Otthon vagyok, hatvanfős nagycsaládomban, ahol bőven vannak nagyapák és dédapák, akik között a 86 éves páter Costa csak egy idősebb nagypapának számít. Túl azon, hogy jó barátok vagyunk, ő a gyóntatóatyám is. Megnézem, hogy a szobájában zárva vannak-e az ablakok, azután elköszönök, most sajnos ölelés nélkül. Benézek a szembeszomszédjához, házunk legöregebbjéhez. Az ajtón felirat hirdeti a nevét: P. Antonio Stefanizzi.
Amikor én megszülettem 1953-ban, akkor nevezték ki őt a Vatikáni Rádió főigazgatójává, és maradt annak az élén 1967-ig.
Este nyolc óra, egyedül fekszik az ágyán, arcán lélegeztetőgép. Nincs itt semmiféle vírus, csak a 102 esztendő a vállán, a szívén, a tüdejében. Antonio atya öreg már, vagy harminc éve az, de ez semmit nem jelentett neki. Tiszta szívű, békés ember, akinek a szeme még akkor is mosolyog, amikor az arcán már nem lehet látni.
Az utóbbi néhány hónapban, úgy karácsony óta már csak a szemei mosolyogtak, aztán ez a csendes, hihetetlenül fegyelmezett ember nekiállt beszélni. Egyre többet, míg végül egész nap, mondta, csak mondta a magáét, azt ismételgette, hogy „Jézusom, mondani akarok neked valamit!” Majd újrakezdte: „Jézusom, mondani akarok neked valamit!”
Vele maradtam, és csendesen néztem a kitátott, fogatlan száját. Még mindig mondani akar valamit! – gondoltam, és hatalmas merészséggel azt kértem az Úrtól: Vedd magadhoz őt, vedd magadhoz őt, Uram! Egy Miatyánk és Üdvözlégy, Mária után elköszöntem tőle és a szobámban nekifogtam Ferenc pápa virágvasárnapi homíliájának a fordításához.
Tíz óra tájban kiléptem a folyosóra, és szinte belebotlottam a házfőnökünkbe, a chilei Gonzalóba, aki mondta hírt: „È mancato P. Stefanizzi.” Elment az atya. Nem érzek meglepetést, csak egy csöndes érzés fog el, és hirtelen arra gondolok, hogy már biztos elmondta Neki, az ő hűséges Urának, amit annyira szeretett volna. Az utolsó szó jogán!
Az Úrra gondolok, aki kér bennünket: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok, én megkönnyítlek titeket!” (Mt 11,28). Meglehet, hogy éppen annak a legfontosabb szónak a kimondása könnyít meg bennünket. A mi Urunk is ezt tette: atyjához fordult, és neki mondta ki az utolsó szavakat: Atyám, a te kezedbe ajánlom az én lelkemet. Majd pénteken délben az örök Logosz kimondta a legeslegutolsót is: Beteljesedett!
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria