A megközelíthetetlen kőszikla felé – Karol Wojtyła művészi világa (1. rész)

A zsoltáros vágya visszhangzik bennem Karol Wojtyła irodalmi műveinek olvasása közben: „Vezess engem a megközelíthetetlen kősziklára” (Zsolt 61,3b). Érzem, saját határaimmal kell megküzdenem a minél teljesebb befogadásért. Nem adják könnyen magukat ezek a szövegek, de minden erőfeszítést megérnek.

„…csak átimádkozott gondolatokat szabadna átadni. Minden szót át kellene imádkoznunk!” – mondja a pápa. Érezzük, szépirodalmi alkotásai is így születhettek. Szüntelenül a szavakon túlra kell érezni ebben az irodalomban, a fátyol mögé. Karol Wojtyła íróként is a misztériumot kutatta, drámáit és verseit olvasva a metafizika sűrűjében járunk. A finoman szőtt szövegekből az e világin túli világba nyílik bepillantás. És onnan visszafelé: mert csak e másik világ fényével teli tekintet láttathatja teljes igazságában az embert. Az embert, akinek e messziről, túlról jövő fényben, méltóságban és felelősségben kell mozognia; a megközelíthetetlen kősziklára törnie szüntelenül. Arra, „amelyik túl magas neki”.

Az aranyműves boltja hőseinek is ez a feladatuk. A múltat a jövő iránti felelősséggel hordozva kell lényük legjobbját megtalálniuk.

Olvasván a művet végig a Pilinszkyt oly intenzíven foglalkoztató kérdésre gondolok: a szakrális színház, a mozdulatlan dráma, az oratórium problémájára. „Drámai kompozíció, megjelenítő előadás nélkül” – olvassuk az oratorikus formáról, melynek elérése eszményként élt a költőben. „Ilyen értelemben az oratórium nem előadás, hanem meghívás a néző számára, hogy ő maga öltözzék be a dráma anyagtalanul fölidézett valóságába.” Idézhetjük a Pilinszky által oly nagyra tartott gondolkodót, Simone Weilt is: „A mozdulatlan színház az egyetlen valóban szép színház.” Az aranyműves boltja alcímével ugyanebbe az irányba mutat: Elmélkedés a házasság szentségéről, olykor drámai fordulatokkal. Viseli az oratorikus formának a költő által megtalált jegyeit; cselekmény nincs, csak érzékeny, költői nyelven megszólaló monológok és dialógusok. „Költői mű. Úgy is mondhatnánk: drámai oratórium” – jellemezte Csorba Tibor Karol Wojtyła művét, mely 1960-ban jelent meg nyomtatásban. Pilinszkyt szintén a ’60-as évek elején foglalkoztatta legintenzívebben a téma, mikor saját oratóriumán dolgozott, s az sem lehet véletlen, hogy éppen egy lengyel rendezőt emel ki írásaiban: „Grotowskiék minden előadáson megkísérlik a tökéletes átélést, eljutást az eksztázisig, áttörést a transzcendensbe.”

*

Az aranyműves boltja három emberpár sorsán keresztül beszél a házasságról. Rajtuk kívül két kulcsszereplő tűnik fel: az aranyműves és Ádám. Szimbolikus alakok, a szívek ismerői – az Atya és a Fiú. Az aranyműves távolról, a boltjából ki sem lépve követi a sorsokat: a gyűrűkkel köt, de fel nem old. Ádám közel lép az emberhez, kíséri, a jóra hívja, a rossztól óvja. Az Ádám-szimbólum kettőssége: az első ember és az új Ádám. „Én vagyok az első és az utolsó és az élő” (Jel 1,17–18). „…mintha közös nevezője volna valamennyiünknek” – mondja róla Teréz. Ádám pedig önmagáról: „Én alighanem azért vagyok, hogy minden ember helyét betöltsem, / magamra vállalva további sorsukat, mert bennem kezdődött a sorsuk.” Ádám az első ember, akiben minden emberi sors elkezdődött; és Ádám Krisztus, a teremtő Istennel egy, akiben nemcsak elkezdődött, hanem be is teljesedik minden emberi sors.

A különösen szép, különösen kontemplatív első részben Teréz és András történetén keresztül a szerelem szépséggel és kétségekkel teli kibontakozásának tanúi vagyunk. Finom rezdülésekkel, természeti képek segítségével beszél a szerző a fiatal ember kétségbeesett útkereséséről: „és telve a természet titkaival – a bieszczadi éj. / Úgy éreztem, hogy minden / nagy és fontos körülöttem, / és összhangban áll az egész világgal, / csak az ember számkivetett, és nincs számára kiút.” József Attila sorai jutnak eszembe – mert minden összecseng, mert az igazi művészet mindig ugyanazt bontogatja, ugyanafelé tör: „Odatenném a szivemet, / De apró szivem hogy tetszene néked? / Roppant hegyeid dobogásában / Elvész ő gyönge dadogása”.

A második rész nem kevésbé megrázó. „Két ember: két egyedüllét. / Sorsuk széthasad.” Anna és István kapcsolata szakadékba került. A törésről a feleség narratíváján keresztül értesülünk. Fájdalmak közt vergődve el akarja adni a jegygyűrűjét. De az aranyműves visszautasítja. „Ennek a jegygyűrűnek nincs semmi súlya (…) / az ön férje bizonyára még él. / Ilyenkor egyik jegygyűrűnek sincs / súlya önmagában – a jegygyűrűknek csak párosával van súlyuk. / Az én aranyműves mérlegemnek / az a sajátossága, / hogy nem méri a fémet, / csak az ember létét és sorsát.”

„…mettől meddig ér el az emberi szerelem, / és milyen meredek a partja” – kérdezi Ádám. Majd nem sokkal később így szól: „… A szeretet kín / annak, akiből hiányzik.”

„Közeleg már a Vőlegény” – halljuk, és a szeretetvágytól kínlódó Annába reményt öntenek ezek a szavak. A monológok és dialógusok áramába belefonódik az evangéliumi példabeszéd az okos és a balga szüzekről. Megérkezik a várva várt Vőlegény, de Anna megriad. „Egy arcot láttam, amelyet gyűlölök, és láttam ugyanezt az arcot, amelyet mégis szeretnem kell. Miért teszel ki engem ekkora próbának?” – „A Vőlegény arcában bárki közülünk felismerheti mindazoknak a vonásait, akikben, az életnek és a létezésnek ezen az oldalán, összekuszálódott a mi szeretetünk” – feleli Ádám.

A Vőlegény István arcát viseli, Annában felidéződnek az aranyműves nehéz szavai: „nem szabad soha lejjebb kerülnöd annál, amit az én tekintetem lát, / nem szabad soha mélyre süllyedned, mert a te életed súlyát rögtön / megmutatja az én mérlegem.” A második részt záró kórus a fájdalom mélységéből szól. „Két világtalan lámpás, / Egyik a másiknak nem adott fényt. / Egyik a másiknak nem adott olajat. […] hull, csak hull az eső”

Minden élet hordoz szenvedést. Hol vannak a fájdalom határai? „Elég erős-e az emberi szeretet, hogy kitartson egy életen át?” Teréz asszonyi sorsa András korai halálával a magány lesz, Anna és István akarva-akaratlan vállalják az áldozatot: a törés után is egymás mellett maradni, nem másutt keresni boldogságot, mert a kötés örökre szól. „A szeretet számára néha oly rövid az emberi lét. Máskor meg épp fordítva van: a lét viszonylatában az emberi szeretet mutatkozik túl rövidnek…”

„Oly módon kell nyitottnak lenni, hogy […] mindig az abszolút Létet és Szeretetet tükrözze vissza [mindenki], valami módon mindig Őt tükrözze vissza” – hangzik Ádám végső tanítása minden emberi sors végső értelméről a harmadik részben, immár a gyerekeknek, Mónikának és Kristófnak, akik szüleik sorsát, hibáit, fájdalmas tapasztalatait hordozva indulnak közös útjukon.

Elmélkedés a házasság szentségéről. Elmélkedés az emberről, a sorsról, a döntésekről, a szeretet állomásairól, a kötés felbonthatatlanságáról, a boldogságkeresés kényszeréről. Mozdulatlan dráma, oratórium: áttörés a transzcendensbe – a megközelíthetetlen kőszikla felé.

*

Az aranyműves boltja két részben jelent meg a Vigiliában 1980 decemberében és 1981 januárjában.

Képek: ocdn.eu; muzeumslaskie.pl

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír