A zenét mindig játszani kell – Bubnó Tamás a húszéves Szent Efrém Férfikarról

– Nem mondom, hogy egyenes út volt az első húsz év, de a kitűzött célok és az elért eredmények szépen egymásra épültek. Már a kórus létrejötte is egy célfeladat megvalósításának volt köszönhető. Kárpátalján ugyanis találtam egy kottát, Aranyszájú Szent János liturgiáját, ami önmagában persze nem volt meglepő, hiszen ez a neve a Görögkatolikus Egyház és az ortodoxia miséjének, fő istentiszteletének. Ezt a művet azonban az 1874-ben született és 1940-ben elhunyt görögkatolikus áldozópap, komponista, karnagy, Boksay János írta. Emblematikus alkotó, a magyar és a ruszin görögkatolikusságnak máig ő a legjelentősebb zeneszerzője. Ungváron, a teológián tanított, Huszton volt parókus, ahol 1920–21-ben komponálta ezt a férfikari liturgiát. Az ószláv egyházi nyelvű kéziraton olvasható a mű befejezésének dátuma és a következő: „Isten dicsőségére: Boksay János görögkatolikus áldozópap.” Hazahoztam a kottát, megmutattam Hollós Máténak, a Hungaroton igazgatójának, aki azt mondta:

Ez a magyar zenetörténet egy mindeddig nem ismert darabja, vegyétek föl! Kérdeztem, kivel, erre azt ajánlotta, hogy szervezzek egy kórust. Ez lett a Szent Efrém Férfikar.

Egyrészt a barátaimból, kollégáimból verbuváltam, akikkel együtt énekeltem, másrészt a Budapesti Énekes Iskolában felnőtt, onnan kikerült fiatalokra alapoztam. Vagyis két korosztály, a velem egykorú „idősebbek” és a huszonéves „gyerekek” fogtak össze az ügy érdekében. Jól ismertük egymást, hiszen én is tanítottam őket, ami a zenei kérdések megoldásában sokat segített. A lemezfelvétel után Szent Liturgiákon kezdtünk énekelni, sokszor a Rózsák terén, de erősen kötődtünk a csepeli görögkatolikus parókiához is. A Szent Efrém nevet tulajdonképpen az ottani parókustól, Prodán Gábortól kaptuk. Nekünk, görögkatolikusoknak a 4. században élt Efrém fontos hitvalló szentünk. Diakónus, teológus, szónok, író és himnuszköltő volt, a böjti időszakban mindig az ő imáit vesszük elő. 

– A meglévő, klasszikusnak tekinthető bizánci repertoár megszólaltatása volt a fő irányvonaluk, vagy kezdettől törekedtek a széleskörűségre, illetve új művek előadására, bemutatására is? 

– A Szent Efrém egy igazi szellemi műhely. Nemcsak énekelünk, hanem állandóan kutatunk, gyűjtünk is dallamokat, műveket; továbbá feldolgozunk, átírunk. Mindezt az első öt-hat évben valóban a bizánci zenekultúrával kezdtük. Szerettük volna minél magasabb színvonalon bemutatni itthon azt a hatalmas és gyönyörű zenei világot, amit mi annak idején az interneten keresgélve és lemezeket hallgatva ismertünk meg. Felvettük a kapcsolatot a bizánci zene déli, görög, mediterrán vonalát, valamint az északi, szláv ágát képviselő együttesekkel is. Láttuk, hogy erre van itthon fogadókészség, az érdeklődők örömmel hallgatják ezeket a zenéket. Mi pedig a külföldi fellépésekre elindulva megmutattuk a világnak azt az érdekességet, hogy jóllehet Magyarország döntően nyugati keresztény állam, a történelmében mégis mindig jelen volt a bizánci rítus és zenekultúra. Gondoljunk csak az ország északkeleti részén élő görögkatolikusokra, a Duna menti szerb vagy az erdélyi román ortodoxokra. Kevéssé köztudott, hogy 1910-ben a monarchiabeli Magyarország összlakosságának a negyede keleti keresztény vallású volt.

– Mik számítottak Önnek nagy felfedezéseknek? Vannak olyan kedvenc, különleges művek, amelyek repertoárdarabokká váltak? 

– Boksay emlegetett Aranyszájú Szent János liturgiája ilyen. Rendszeresen előadjuk, és most, hogy húszévesek lettünk, az új felvételét is kiadtuk. Nagyon fontos alapmű számunkra. Gyakran megszólaltatjuk édesapám, Bubnó László műveit is, aki ugyancsak görögkatolikus pap és egyházzenész volt. De az ő korosztályából való, 1920 körül született más jelentős szerzők darabjait is a repertoárunkon tartjuk. Boksayval és az őt követő generációk kórusműveivel tudtuk külföldön megmutatni és igazolni, mennyire élő a bizánci rítusú zenekultúra Magyarországon. Ma már úgy mondjuk: ez az egyik arca az Efrémnek. Pontosabban ez volt az első, ami mindmáig meg is maradt. Aztán a következő „arcunk” a nagy magyar férfikari darabok – Liszt Ferenc, Kodály Zoltán és Bartók Béla kórusműveinek – megszólaltatása lett. Ha jól emlékszem, 2008-ban fedeztük fel magunknak Lisztet, aki sok férfikari művet írt, nagy részük egyházi jellegű, motetta. Korai férfikari miséjét, a Requiemet és a Szekszárdi misét különösen szeretjük, sokat énekeljük. Az is az egyik küldetésünk, hogy minél többször megszólaltassuk és minél szélesebb körben terjesszük ezeket a darabokat.

A zenetörténet legminőségibb férfikari repertoárja az említett három magyar zeneszerzőnek köszönhető. Nincs még egy nemzet a világon, amely ilyen jelentős kompozíciókat tudhat magáénak ezen a téren Liszttől kezdődően Kodály haláláig.

De természetesen utánuk is születtek kiváló darabok. 

– Egyre több külföldi megívást kapott a kórus, és elindult az Orientale Lumen, azaz a Kelet világossága sorozatuk, amelynek keretében számos kiváló művésszel, nagy énekessel dolgoztak együtt. Kiket, illetve milyen nagy találkozásokat emelne ki? 

– A turnéink során közel harminc országban jártunk eddig, ami a koncertalkalmakon túl jó személyes kapcsolatokat és művészi együttműködéseket is eredményezett. Mindenekelőtt Jevgenyij Nyesztyerenkót említeném. A tizedik évfordulónk felé tartottunk, amikor a Filharmóniával összefogva létrejött a Kelet világossága. Miután népszerűvé vált a Szent Efrém Férfikar, úgy gondoltuk, ez a tízéves múlt már megérdemli, hogy fennállásunkat egy önálló nagy sorozattal ünnepeljük meg. A budapesti Szent István-bazilikában kezdődött, és sokan látogatták ezeket az alkalmakat. A nagy érdeklődés nyilván köszönhető volt annak is, hogy sikerült megnyernünk az akkor már idős, de még mindig fantasztikus hangi állapotban lévő orosz basszust, Jevgenyij Nyesztyerenkót. Rengeteget tanultunk tőle, ugyanis a világhírű operaénekes legendás énektanár is volt. Otthonról hozta a bizánci kultúrát, vagyis ezt a műfajt is stílusosan, „anyanyelvi szinten” tolmácsolta. Hasonlóan emlékezetes találkozásaink voltak Marie Keyrouz nővérrel, aki pedig a közel-keleti kereszténység, a maronita, melkita hagyománykör egyik nagy művelője és emblematikus előadója. De ilyen a közreműködőink közül a hazájában, Görögországban rendkívül népszerű Nektaria Karantzi is, akit Sebestyén Mártának köszönhetően ismerhettünk meg.

Abeer Nehme libanoni énekesnő

Hasonlóan jelentős énekes, a Közel-Kelet egyik sztárelőadója a libanoni Abeer Nehme. Vele is sokfelé koncerteztünk már Európától a Közel-Keleten át Afrikáig. Ő a szír hagyomány egyik legjobb képviselője, gyönyörű hanggal megáldva. Nem csak egyházi zenét énekel, de hihetetlen nagy szolgálatot tesz azzal, hogy hitvalló libanoni keresztény arab énekesnőként lép fel mindenütt a világon. 

– Túl azon, hogy folyamatosan bővül az Önök által megszólaltatott egyházzenei művek listája, és szépen gyarapodik a diszkográfiájuk is, feltűnt, hogy koncertjeiken újabban szívesen kísérleteznek a könnyedebb műfajokkal, illetve a „lazább stílussal” is. Mind gyakrabban jelent meg a derű, a mozgás, a zenei humor és a játékosság az előadásaikban. Kifejezetten törekedtek erre a fajta „nyitásra”?  

– A válasz röviden: igen. Abszolút tudatosan törekedtünk erre. A zeneakadémiai tanáraim közül még sokan ismerték Bartókot és Kodályt, akiknek ily módon generációsan az „unokájuk” lehetek. Tőlük azt tanultam:

a zenét mindig játszani kell. A legtöbb nyelvben ezt így fejezik ki: a zene az játék. Egyébként bármit játszunk is, még ha a játék témája vidám is, az mindig igazán komoly dolog. A zene pedig nagyon komoly játék.

A játék és a játszadozás között óriási a különbség! Én nem szeretek játszadozni. Ha elkezdek játszani, legyen az szellemi erőpróba vagy sport, azt teljes szívvel-lélekkel csinálom. Így vagyunk az énekléssel is. Ha előveszünk egy veretes bizánci himnuszt, azt zeneileg „el kell játszanunk”, ugyanúgy, ahogy játszottunk például a pandémia alatt készített öt vicces videónkban is. Nagy élvezettel teszünk eleget e kétféle kihívásnak. Bartók teljes vonatkozó életművét is eljátsszuk. Most már nem csak elénekeljük, hanem mozgásszínházi formában adjuk elő, ahogyan azt a Hagyományok Háza online közvetítésében tettük, és reményeink szerint májusban majd már közönség előtt is bemutatjuk. Ez szintén nagyon komoly játék. Mindig Wolfgang Amadeus Mozart apja, Leopold jut eszembe, aki azt ajánlotta a fiának, hogy „a gonosz Ozmint” ne „valami szörnyű hangnemben” írja meg, ahogy eredetileg tervezte, hanem a közönségre, a leendő nagyszámú jegyvásárló publikumra gondolva inkább komponálja B-dúrban. Azt akarta mondani ezzel: vagy te olyan tehetséges, hogy extrém hangzások nélkül is átadd Ozmin elvetemültségét. Ebből lett a zseniális és játékos Akasztófa-ária B-dúrban, amelyet mindannyian ismerünk: „Ó, az lesz a kéjes óra, / Majd, ha áll az akasztófa. / És a gége megszorul.” Szerintem sokan Bartókot is túlságosan komolyan veszik. Annyira szeretem, amikor a néhai Kocsis Zoltánhoz hasonlóan úgy állnak hozzá a zenéhez, hogy az játék. Zoli annak idején zongoristaként, karmesterként, „oktatóként” is gyakran hangsúlyozta: „ne előadd, játszd el”.  

– Melyek lesznek az ünnepi évad legfontosabb fellépései?    

– Úgy terveztük, hogy a kezdeti bizánci, illetve a magyar „arc” mellett hangsúlyosan megjelenjenek az előadásokon a nekünk írt darabok. Legalább hat-hétórányi olyan mű áll a rendelkezésünkre, amelyet a Szent Efrémnek komponáltak hazai és külföldi szerzők: Sáry László, Dukay Barnabás, Alberto Schiavo, Dobszay-Meskó Ilona, Kecskés D. Balázs, Zombola Péter és mások. Egyébként mi magunk is komponálunk. Az együttesből négyen – a fiaimmal, Bubnó Márkkal és Lőrinccel, valamint Papp Viktorral – folyamatosan dolgozunk fel darabokat és írunk újakat. A negyedik arcunkat pedig a könnyebb fajsúlyú „világzenei” nyitás jellemzi: szakrális műveket éneklünk Dél-Afrikától Dél-Amerikán át Közép-Ázsiáig. A napokban megnyílt Magyar Zene Házában a moszkvai Doros Ensemble-lal kezdtük el az idei Orientale Lumen-sorozatunkat. A legközelebbi kétrészes visszatekintő nagykoncertünk március 12-én lesz a MOMkult-ban, ahol az említett négy arcunkat fogjuk megjeleníteni. Áprilisban, húsvéthoz kapcsolódva Lovász Irénnel éneklünk a Kálvin téri református templomban, majd a debreceni Szent Anna-székesegyházban. Bartók valamennyi férfikari művének említett bemutatójára május 13-án a Hagyományok Házában kerül sor, a nagyszabású jubileumi gálánkra június 11-én, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A Zempléni Fesztivál keretében – ahol húsz évvel ezelőtt az első hangversenyünkkel elindult a Szent Efrém Férfikar pályafutása – szervezünk egy Filkeházán kezdődő és a nyolc kilométerrel távolabb lévő Mikóházán záruló „zarándokkoncertet”. Szeptember elejére pedig Kocsis Fülöp érsekkel tervezünk egy nagy Orientale Lumen-liturgiát több kórus közreműködésével.

Szerző: Pallós Tamás 

Fotó: Szent Efrém Férfikar; Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. február 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.