Amikor Péter sírt... – Bach nagyböjti zeneimája

Kultúra – 2020. március 21., szombat | 18:00

Március 21. a zene nagy ünnepe: 1685-ben e napon született Johann Sebastian Bach. Zenéje az imával rokon, emel, vigasztal, békét ad. A Máté-passió híres áriáját hallgatom, mely Péter apostol mellé állít, vele mondani: Könyörülj rajtam, Istenem!

„A nagyböjt tehát lényege szerint a szeretet legmélyebb titkaiba való beavatás. A halál burka alatt itt érik a legvakítóbb fény, Isten és ember közös hajnala.” Két mondat Pilinszky Jánostól 1968 márciusából. Tőle is segítséget kérek, miközben a szavakkal kifejezhetetlenen gondolkodom.

Az Erbarme dich kezdetű áriát a hegedűművész Yehudi Menuhin, aki II. János Pál pápának is eljátszhatta, a valaha hegedűre írt legszebb zenének tartotta, a lengyel író, költő Adam Zagajewski pedig az európai zene középpontjának és szintézisének nevezte.

Péter apostolhoz visz ez az ária – a hajnalba, amikor Péter sírt. Ha vállalom és ott maradok mellette, ha ott bírok maradni, abban a rettenetes órában, akkor esélyt kapok, hogy a nagyböjt a szívszaggató bűnbánat és a gyógyító feloldozás ideje legyen, beavatás a szeretet legmélyebb titkaiba. Ahogy az apostol rettenetes éjszakája is fénybe fordul.

„Miközben Péter kinn ült az udvaron, odalépett hozzá egy cselédlány és megjegyezte: »Te is a galileai Jézussal voltál.« De ő mindnyájuk hallatára tagadta: »Nem értem, mit beszélsz.« Mikor aztán kifelé készült a kapun, meglátta őt egy másik cselédlány és szólt az ottlévőknek: »Ez is a názáreti Jézussal volt.« Megint tagadta, most már esküvel: »Nem ismerem azt az embert.« Röviddel ezután az ott állók körülfogták Pétert és bizonygatták: »De bizony, közéjük tartozol te is, hiszen kiejtésed is elárul.« Erre már átkozódni és esküdözni kezdett: »Nem ismerem azt az embert!« Akkor mindjárt megszólalt a kakas. Péternek ekkor eszébe jutott Jézus szava: »Mielőtt a kakas szól, háromszor tagadsz meg engem.« Kiment és keserves sírásra fakadt.” (Mt 26,69–75)

E keserves sírásban imádság születik: egy hegedű zokog, az ének megtörten Istenhez kiált. Az ember összeroskad a bűn mérhetetlen súlya alatt. A dallamívek ezeket a kétségbeesett föl-fölkiáltásokat és az egyre mélyebbre hullást érzékeltetik. De a földöntúli szépség, ami árad és körülfon közben, jelzi a hajnalt, az irgalmat, a megbocsátást.

Erbarme dich, mein Gott,
Um meiner Zähren willen!
Schaue hier, Herz und Auge
Weint vor dir bitterlich.
Erbarme dich, mein Gott.

Bach olyan zenével emeli elképzelhetetlen magasságokba ezt a verset, hogy a hangokban – Albert Schweitzert, az evangélikus teológust, orvost, orgonaművészt idézve – a szövegnek „nemcsak a teste, hanem a lelke is kifejeződik”. „…Bach a szavakban kimondott egész vad és fájó, tépő bűntudatot kifejezésre akarja juttatni.” És a zene legnagyobb mestere számára nincs lehetetlen. Kifejezi azt is, amire a szavak már képtelenek. Mindezt úgy, hogy kérdezhetjük ismét csak Albert Schweitzerrel: „Nem tudjuk, mi a csodálatra méltóbb: ennek a zenei nyelvnek az egyszerűsége vagy a világossága?”

Most ismét Pilinszky szól: „A remekmű magja mindenkor egy magasrendű valóság, melynek napjába nézve elvakul a kutató szem, de boldogan melegednek az áhítattal közelítő századok.” A költő is kereste a szavakat, amikor erről a zenéről gondolkodott. Ő sem zene-esztétaként, csak megrendült hallgatóként. „Johann Sebastian Bach egyszemélyben volt szenvedő ember, könyörtelen diagnoszta és gyógyító orvos. […] Korunk […] fokozódó szomjúsággal csodálja a már-már titokzatosnak tűnő bachi mélységet és boldogságot. Örökös alászállását a szív szakadékába és örökös megérkezését az atyai házba.” Az Erbarme dich ária megrázó példája ennek. Imádság. Aki ezt a zenét írta, az ismerte a szenvedést. És ismerte a feloldozást is. Gyógyít ez a zene. Bűnbánatra és bűnbevallásra hív Isten elé, és egymás felé, az ember felé, aki ellen akarva-akaratlanul vétettünk.

Az evangéliumi történet és az ária az irodalomban így szólal meg – a francia író, François Mauriac Jézus élete című művében:

„Megint megszólalt a kakas. S ebben a szegény szívben hajnalodott. Minden kibukkant az éjszakából, minden megvilágosodott benne, ugyanabban a pillanatban, mikor a palota és a házak tetőzete, az Olajfák csúcsa, és a legmagasabb pálmák. Ekkor ajtó nyílt. Egy ember jelent meg, összekötözött kezekkel, a börtön és a bitófa zsákmánya, poroszlók taszigálták előre. Rátekintett Péterre. A szeretet és a megbocsátás véghetetlen kincsét mutatta meg ebben a tekintetben. Az apostol döbbenten nézte ezt az arcot, amely már megdagadt az ökölcsapásoktól. Két tenyerébe rejtette arcát, kiment, s egész életében együttvéve nem sírt annyi könnyet, mint amennyit ezen a hajnalon hullatott.”

Péter sírt. A tékozló fiú áll atyja előtt és csak sírni képes. Tudja a szavakat, de oly nehéz kimondani őket: „Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened.” A mai evangéliumban hallottuk a vámos kiáltását: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!” A Bach-ária is ebben a sorban áll, ahogy kapcsolódik a Jézus-imához is. A keleti egyház imájának párja a nyugati művészetben.

Könyörülj rajtam, Istenem,
könnyeimért kérlek.
Tekints rám. A szív és a szem
keserűen sír előtted.
Könyörülj rajtam, Istenem.

Pilinszky számára Bach zenéje Isten-bizonyíték és mennyország-érv volt. Egy, a Bartók rádióban hallott történet szerint Kocsis Zoltán egyszer Mozart G-dúr zongoraversenyének második tételét játszva, a végén, a kadencia előtt elmosolyodott. S mikor egy barátja megkérdezte, mit jelentett az a különös mosoly, így válaszolt: „Láttam a túlpartot, és nem volt félelmetes.” Bachot hallgatva ugyanígy megtörténhet – ha odaadjuk magunkat.

Visszatérek Péterhez. Pilinszky írta: „…az öreg Mauriacban még ott fáj a kitépett és kiszakadt bűnök gyökereinek a helye, vérző nyoma, ettől olyan emberi a vallomása. Mindenféle bűnt elkövetett, vallja, méghozzá úgy, hogy ismerte a jót. S mégis, itt rejlik egyetlen reménye is. Mert bár bűnösen élt, soha el nem árulta Őt. Vallomásainak utolsó soraiban is ezt a képet idézi: úgy ül kandallója tüzénél, mint hajdan Péter apostol, csakhogy ő sokkalta vétkesebben élt Péternél. Mégis, ha most őt szólítanák, vajon ismerte-e a Názáretit, ezt a meggyalázott és megkínzott embert – szeretné hinni, hogy így felelhetne: minden leírt szavam arról vall, hogy ismerem őt, ő a mi Istenünk, akit nem érdemeltünk meg.”

Az idei nagyböjt legfájdalmasabb hetei következnek, olyan böjt, amilyet eddig soha nem kellett megélnünk. Éhezni és szomjazni fogunk. A művészet – a zene, az irodalom erős menedék. Ne hagyjon el a remény. Hogy Tibériás tavánál is ott lehessünk majd Péterrel, és mondhassuk: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek téged.”

Képek: Leipzigdetails.de; Wga.hu

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír

Galériánkban válogatást találnak a Péter apostol bűnbánatát ábrázoló képzőművészeti alkotásokból.

Kapcsolódó fotógaléria

Bach szobra Lipcsében, a Tamás-templom előttRembrandt: Péter apostol a börtönben (1631)Donato Creti: Szent Péter bűnbánata (18. század)El Greco: Szent Péter bűnbánata (1600 körül)Goya: A bűnbánó Szent Péter (1823-25)Matthias Stom: Péter apostol imádkozik (17. század)Francisco Collentes: Péter apostol imája (17. század)El Greco: Szent Péter könnyei (részlet)Leonardo da Vinci: Szent PéterCaravaggio: Péter megtagadja Jézust (részlet; 1610 körül)Guercino: Péter sír a Szűzanya előtt (1647)Bartolomé Esteban Murillo: Szent Péter sír (1650-55)