Az életünk töredékes, mégis vágyunk a szeretetre – A Négyszáz csapás a Párbeszéd Házában

A történet Párizsban játszódik: a tizenhárom éves Antoine az édesanyjával és a nevelőapjával él együtt, szűkös körülmények között, de az anyagi szegénységnél sokkal súlyosabb gond a lélek sivársága. Szülei állandóan veszekednek, önmaguk kisszerű gondjaival vannak elfoglalva. Az iskolában a tanárok érzéketlenek a diákok problémái iránt, nem nevezhetők pedagógusoknak, sokkal inkább hideg technokratáknak. Antoine a maga módján lázad mindez ellen, hazudik, meglopja a szüleit, nem tanul, iskola helyett csavarog egyik osztálytársával. Egyetlen örömét a moziban leli.

Truffaut önéletrajzi elemekből alkotta meg filmjét. Az általa ábrázolt világra talán legtalálóbb kifejezés a szeretetlenség. A felnőttek belefáradtak az élet küzdelmeibe, civakodnak egymással, vagy kerülik egymás. Szenvedélyeiknek élnek, az alkoholnak, a szerencsejátékoknak hódolnak. Nem várnak már semmit a jövőtől, tengődnek, biológiai ösztöneik uralják őket, így aztán nem tudnak semmiféle értéket felmutatni és továbbadni gyermeküknek. Egyetlen fegyverük a kiabálás, a lelkükben felgyülemlő indulatok kiadása anélkül, hogy megnyugodnának ettől, végiggondolnák az életüket. A problémás gyermekre nem úgy tekintenek, mint akinek az átlagosnál sokkal nagyobb empátiára, megértésre és legfőképpen szeretetre lenne szüksége, hanem olyanra, akit el kell távolítaniuk a környezetükből: beadni javítóintézetbe, évente talán kétszer-háromszor látogatni, és akkor elhalmozni szemrehányással, hogy mennyi gondot, szomorúságot okoz nekik.

A filmben csak az utolsó részben derül ki, hogy Antoine miért olyan, amilyen: anyja lányként szülte meg, valódi apját sosem látta. Először nevelőszülőknél lakott, majd a nagymamája vette magához. Nyolcéves volt már, amikor szüleihez került. Súlyos lelki traumaként érte, amikor megtudta, hogy anyja nem akarta megszülni. Segítségre, szeretetre lenne szüksége, de ezt egyetlen felnőttől sem kapja meg, sem a szüleitől, sem a tanáraitól. Truffaut filmjének egyik legdöbbenetesebb üzenete, hogy a felnőttek világa mennyire nem tud mit kezdeni az olyan hiperérzékeny gyermekekkel, mint amilyen Antoine. Márpedig minden probléma gyökere a gyermekkorban keresendő. Ha nincsenek alapok, értékek, amikre a serdülő lélek építkezhet, szinte kódolható, hogy az élete kisiklik.

Truffaut filmjének gyönyörű a befejezése: a javítóintézetből elszökő Antoine a vízparthoz ér, előtte a végtelen tenger és a vízre ereszkedő égbolt, betöltve a képernyőt. A fiú, lelassítva lépteit, céltalanul futkározik jobbra-balra. Végül, megállva, szembenéz a nézőkkel. Mögötte a határtalan égbolt és a tenger a szabadság ígéretével, a transzcendencia valóságával, előtte a kilátástalannak látszó valóság, de tiszta, szomorú tekintetében ott él a halovány remény is, hogy talán van innen kiút.

Ezen a ponton e sorok írójának eszébe jutott, hogy tizenöt éves korában kidobták a gimnáziumból. A Pongrác-telepen nőtt fel, a hírhedt Hős utca szomszédságában, egy fokkal konszolidáltabb körülmények között: szeretett gyermekkori lakóhelyén valamivel kevesebb volt az alkoholisták és a börtönviseltek száma. Az, hogy bekerült egy elit gimnáziumba, csodával volt határos. Azzal, hogy egy év múlva kirúgták, helyreállt a világ rendje. Két év tengődés kezdődött, amikor a lét peremén éldegélt, reménytelenül, kilátástalanul. Úgy érezte, tizenöt éves korára vége az életének, ettől kezdve a hátralevő idő már csak vegetálás. És akkor, tizenhét éves korában találkozott egy idős zongoratanárnővel, aki az első pillanattól kezdve feltétlenül megbízott benne, új irányt szabott az életének. Ezt nevezik isteni kegyelemnek. Ami megjelent Truffaut életében is: hányatott gyermekkora után mindössze nyolcosztályos iskolai végzettséggel a filmtörténet egyik legnagyobb alakja lett.

A vetítést követő kerekasztal-beszélgetés résztvevői Kollár-Klemencz László író, a Kistehén zenekar énekese, dalszerzője; Bagi Iván előadóművész; Lázár Kovács Ákos médiakutató, filmesztéta és Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Házának igazgatója voltak.

Lázár Kovács Ákos kérdésére, hogyan tapasztalták meg az életükben a magukra hagyottságot, amikor úgy érezték, lefagyott az életük, Kollár-Klemencz László kifejtette: a filmben, bár Isten neve nem hangzik el, benne van az istenkeresés, ami mindnyájunkra jellemző. Az író-zenészt régóta foglalkoztatja, hogyan lehet mások életének plusz nehézségein enyhíteni. Feleségével örökbe fogadtak egy másfél éves kisfiút, aki ma már ötéves. A gyermek tudja, hogy nem ők az édes szülei, és ezt biztos, hogy nehéz feldolgoznia. Rengeteg szeretetre lesz szüksége, és ők a feleségével együtt figyelnek arra, hogy a kisfiú plusz szeretetet kapjon tőlük. A magára utaltság és hagyottság, a vákuumban élés érzése egy örökbefogadott gyermekben különösen megmutatkozhat. A filmben szereplő kisfiú nem kapott szeretetet. A szülei elvesztek a saját életükben, de kitaláltak egy rendszert, amellyel túlélhetik. Nem keresnek azonban már semmit, erkölcsi pusztulásuk folyamatát látjuk. Kollár-Klemencz László kiemelte: az általuk örökbefogadott kisfiú nyitott a transzcendencia iránt, és ők ezt szeretnék erősíteni benne, kiemelve a szeretetet. Ilyen kapaszkodója, reménye csak nagyon kevés embernek van.

Bagi Iván felidézte, hogy tízéves koráig állami gondozásban nevelkedett, addig nem találkozott a szüleivel. Akkor magához vette a nővére, aki azonban nem született anyának. Később egy ideig a bátyja foglalkozott vele. Az ismert humorista mindig rettegett a kallódástól. Az egyik gyerekkori barátjából rendőr lett, javítóintézetben nevelkedő gyerekekkel foglalkozik, és állítja: közülük tízből tíz elkallódik. Bagi Iván úgy érzi, ő a kivétel. Hajléktalanként is élt, a barátnőjének köszönheti, hogy sikerült onnan kiemelkednie. Kitért arra is, hogy az édesanyja idegileg súlyos beteg volt, az édesapja pedig nem vállalta fel, nem volt apatípus. A humorista huszonkét éves volt már, amikor az apja közeledni kezdett hozzá. Amikor megbetegedett gégerákban, két évig ápolta, ekkor nagyon intenzív kapcsolat alakult ki köztük. Mindkét szülője meghalt már, Bagi Iván régen megbocsátott már nekik. Az édesapja rendszeresen küld neki üzeneteket a túlvilágról, vigyáz rá odafentről.

Sajgó Szabolcs SJ felidézte gyermekkorát: heten voltak testvérek, nagyon nehéz körülmények között éltek, mégsem érezte soha, hogy akár a szüleik, akár a gyerekek elbizonytalanodtak volna. A filmben szereplő embereket, felnőtteket és gyerekeket csak akkor tudjuk megérteni, ha sorsközösséget vállalunk velük, gesztusokat teszünk nekik, elköteleződünk mellettük. A Párbeszéd Háza igazgatója megemlítette egy szerzetestestvére példáját, aki Nepálban vállalt missziót, segítve az ottani, nagyon nehéz körülmények között élő embereket. Áldozat nélkül nem megy, de ha az ember beszáll egy csónakba, megtapasztalja, hogy vannak mellette. Ez erősíti a bizalmat. Sajgó Szabolcs arra is visszaemlékezett, hogy tizenhét éves korában érte az egész életére kiható élmény: rádöbbent, hogy a világnak van gazdája.

Lázár Kovács Ákos idézett József Attila Reménytelenül című verséből: „Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.” Pilinszky János pedig azt írja: „a semmi szült…” A médiakutató kifejtette: mégis ott vagyunk azon a parton, ahol a fiú van a film végén. Mindannyian esetlegesnek érezzük magunkat, az életünk töredékes, mégis egy abszolút vágy van bennünk arra, hogy megértsenek, hogy szeressenek bennünket, és hogy szeressünk. Ezt a kettősséget kell ébren tartanunk, és ezt kell tennie egy apának is: nemcsak megetetni a gyereket, fagyiztatni, szedálni, drogoztatni, hanem meghagyni neki a metafizikai éhséget.

Fotó: Párbeszéd Háza

Bodnár Dániel/Magyar Kurír