Az építészet nagyon jó médium a dolgok megfejtésére – Interjú a 70 éves Golda Jánossal

Nézőpont – 2023. szeptember 6., szerda | 20:20

Golda János Ybl Miklós-díjas építész, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja. Hetvenedik születésnapja alkalmából piarista gyökereiről és a rendi épületekhez kapcsolódó viszonyáról kérdezte Wittmer-Besze Erika, az MMA sajtóosztályának munkatársa.

Golda János az interjúban a miskolci Közösségi Ház mellett a Teampannon sikereiről, pesti és vidéki életérzésről, Pilinszky Jánoshoz való kötődéséről is mesélt. Manapság szentendrei kertjét fedezi fel újra, tetőteret és ökoszisztémát épít. Komplex gondolkodásához jól illik az a közösségteremtő alkotómunka, mely egész pályáját jellemzi.

– Pályájára tekintve, a piarista rend kiemelten fontos szerepet tölt be az életében, kezdve azzal, hogy már diákként bekerült a közösségbe.

– 1967-ben vettek föl a Pesti Piarista Gimnáziumba, ami akkor még a Mikszáth téren működött. Óriási dolog volt számomra, mert a szegényes kisvárosi környezetből érkezve dimenziók nyíltak meg. Elsősorban az osztályfőnököm, Jelenits István piarista szerzetes révén, aki hittant és irodalmat tanított nekünk – ez meghatározta az egész életemet és szellemi fejlődésemet, mind a mai napig. A tanár úr már kilencvenegy éves lesz, és éppen olyan aktívan tudunk kommunikálni, mint idestova ötvenöt éve. Soha nem felejtem el, amikor szeptember elsején először mentünk be az iskolába: iszonyatosan féltünk, hallottuk, milyen szigorúak a piaristák. Csendben vártunk, egyszer csak nyílt az ajtó, belépett Jelenits István, aki egyszerre volt szigorú és nagyon kedves, és azt mondta: „Uraim, én leszek az osztályfőnökük.”

Ebben a mondatban összesűrűsödik minden, amit a piaristák közvetítettek. Az, hogy magázta a tizennégy éves gyerekeket, hogy úgy szólította meg, hogy egyszerre megnyugtatta, ugyanakkor hihetetlen módon fel is emelte őket.

– Mit gondol, milyen örökséget kapott diákként?

– A piaristák egy újkori szerzetesrend, akik a 16. század végén az akkori newtoni fizikai világkép egzisztenciális problémákat is fölvető kérdéseivel szemben megpróbálták az új matematikát és fizikát összeegyeztetni a régi hittel, és egy harmonikus tudásképet adni a feltörekvő új generációknak a modern korban.

– Lehetséges, hogy ez az erős természettudományi alap indította el afelé, hogy építész legyen?

– Biztos, hogy belejátszott, mert az építészet egyszerre műszaki tudomány és művészet, titokzatos arányban. Matematikusnak készültem, de negyedikben elmentünk egy építész irodájába, és lenyűgözött az, amit ott láttam. Korábban tervpályázatot írtak ki a Margitszigeti Nagyszálló bővítésére. Hetekig gondolkodtam, rajzolgattam, persze teljesen ákombákom vonalakat. Ez a műterem-látogatás átbillentett, jelentkeztem a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára.

– Kitől tanult az egyetemen a legtöbbet?

– Mivel inkább az absztraktabb matematikai gondolkodás vonzott, nagyon nehezen találtam meg a fonalat. Közvetlen mester–tanítvány viszony nem alakult ki. Elkezdtünk közösséget szervezni. Benne volt a levegőben a hatvanas évek életérzése, a második világháború után hirtelen kirobbanó új jóléti társadalom elkezdte megölni a hagyományos közösségeket. Rengeteget voltunk együtt, kirándultunk, újságot szerkesztettünk. És aztán előbb-utóbb fölmerült az is, ha majd vége lesz az egyetemnek, együtt kéne maradni.

– Ez lett Miskolc?

– Igen. Véletlenül Miskolc. Egyik barátunk kihagyott egy félévet, miskolci lévén a tervezővállalat vezetősége ajánlotta föl neki, hogy ha végez, menjen majd oda dolgozni, és akkor mondta, hogy oké, de van még harminc társa. A miskolci legfelső vezetéssel tudtunk tárgyalni egyetemistaként, akik munkahelyet és lakást is felajánlottak számunkra, és még azt is elfogadták, hogy ez a saját elképzelésünk szerint épüljön meg. Így jött létre a Kollektív Ház „építész-műteremház” formájában, ami a diploma után két évvel elkészült, mint egy tündérmesében.

– Ez azt is jelentette, hogy közösen dolgoztak építészként, és a családok közösségben éltek a Kollektív Háznak köszönhetően?

– Pontosan nem tudtuk, hogy kell közösségben élni és dolgozni, egy bizonyos fokú sodródás is volt ebben. Először úgy képzeltük, hogy tervezünk magunknak egy ligetet, ahol külön lesznek a lakások és a műterem. Aztán kiderült, hogy be kell majd mennünk a vállalathoz dolgozni, nem tudunk magánzóként megélni, és így a ház is egy kicsit „iparosítottabb” lett. Született egy tervpályázat, és közben megváltoztatták a helyszínt – mire fölocsúdtunk, a Lenin Kohászati Művekkel szemben egy kis kétszintes társasházban laktunk. Minden család vagy egyedülálló személy kis lakrésszel rendelkezett, voltak közösségi terek, kialakult egy érdekes életforma, anélkül, hogy magával Miskolccal túl mélyen megismerkedtünk volna.

Bárhol máshol ilyen jól működött volna a Kollektív Ház?

– Szerintem Győrben vagy Kecskeméten más lett volna. De néztük Pécset is, nem akartunk Budapesten maradni. Tehát ez speciálisan egy miskolci sztori: egy egyetemista álom színes vágyképére a „miskolci brutalitás” ütötte rá a megvalósítás nagyon durva pecsétjét.


– Miskolchoz kötődnek a mesteriskolás évei is.

– A mesteriskola egy különösen fontos posztgraduális építészképző hely. Bár anonim pályázatot kellett beadni, lepecsételtük a tervlapjainkat a Teampannon-körpecséttel, annyira meg voltunk győződve, hogy mind a tízünket föl kell vegyenek. Nem így történt. Az én mesterem Bodonyi Csaba volt, akivel együtt jártunk fel kéthetente Miskolcról Budapestre – ez nagyon sokat jelentett. Tősgyökeres pesti vagyok, józsefvárosi gyerek. Húsz évig éltem Miskolcon, tíz év után kezdtem érezni, hogy milyen is vidékinek lenni.

Magyarországon vidéken élni egy érzelmi kategória. Egyszerre leküzdendő frusztráció, ugyanakkor fantasztikusan felszabadító érzés is. Nagy adománya az életemnek, hogy lehettem vidéki.

– A Teampannon körpecsétjére visszatérve, érdekes szójáték az iroda neve.

– Én találtam ki 1979-ben. Az irodát Noll Tamás kollégámmal alapítottuk. Először Miskolcon, és aztán itt Budapesten egyre nagyobb és komolyabb munkákat sikerült megszerezni. A 2008-as válság után nemzetközi vizekre eveztünk.

A Magyar Zene Háza a budapesti Városligetben

Mi voltunk a Magyar Zene Házának tervezői (Fujimoto Sou vázlatait alapul véve), ahogyan az írekkel közösen a CEU épületének is. Jelenleg a Közlekedési Múzeum tervein dolgozunk, ami a Kőbányai úton az Északi Járműjavítóból – hatalmas régi vasúti javítócsarnokok átalakításával – nagy léptékű múzeummá alakul át, ha lesz rá forrás. A Dél-budai Centrumkórházat is tervezzük még, ez egy zöldmezős nagy beruházás lehet majd.

– Az eddigiek közül melyik munkát emelné ki, ami az ön szívéhez legközelebb áll?

– Az irodai munkák közül a Debreceni Tudományegyetem Élettudományi Központja az, amit említenék. Viszont összességében szerintem a Magyar Zene Háza a leghíresebb épület, ez mindenkit megszólít. Fujimoto vázlataiban a távol-keleti gondolkodás nyilvánul meg. Az épített és a természeti környezeti határ egymásra hatását próbálja megfogalmazni. Az alapmotívuma egy művi lomb, ami alatt szabadon lehet zenélni. Az, hogy ebből ilyen épület lett, az az irodánk, és elsősorban Varga Bence kollégám érdeme, aki hét évet áldozott erre a munkára, és százötven mérnökkel, hihetetlen sziszifuszi munkával hozták össze és építtették meg.

– A piaristáktól indult és oda is érkezett vissza építészként számos év múlva.

– Az első öt év euforikus volt a Kollektív Házban, amikor még mindenki szabad volt, többé-kevésbé. ’92-ben, a lakásprivatizációs program keretében meg lehetett venni az ingatlanokat. Mindenki megvette, néhányan tovább is adták rögtön. Nem voltunk rá fölkészülve, az egész „szétesett”, elköltöztünk. Akkor vettem fel újra a kapcsolatot a Piarista Rend Magyar Tartományával, amely sorban kapta vissza a vidéki iskolatelepeket: az első a szegedi piarista gimnázium volt, amire meghívásos pályázatot írt ki a rend 1995-ben és amelyet Madzin Attilával megnyertünk. Végül a rend főépítésze lettem.

A szegedi piarista gimnázium temploma

Ha csak egy épületet választhat a rendnek tervezettek közül, melyik lenne az és miért?

– A pesti piarista központ rekonstrukciója áll a szívemhez a legközelebb, mert ezzel kapcsolatban „több húron is lehetett játszani”. Egyrészt, mert a helyszíne – az Erzsébet híd pesti hídfője –, Pest geometriai középpontja, sok kérdést vet föl. Például miért megy neki a híd a belvárosi Nagyboldogasszony-plébániatemplomnak? Vagy a templom Budáról nézve olyan, mintha a rendház annak kolostora lenne, holott igazából semmi köze hozzá. Tudtam, hogy régen itt volt egy másik piarista rendház. Kutattam háromszáz év rétegei között, és egy fantasztikus történet bontakozott ki. 1718-ban jött három piarista, akik a belvárosi plébániatemplom mögötti földszintes házikóba fölvettek százötven gyereket. A 19. század végéig fokozatosan építettek egy gyönyörű, barokk, klasszicista épületegyüttest. Ez a pesti iskola egyre kiválóbb lett: Eötvös Lorándtól kezdve Batsányin, Petőfin át mindenki ide járt. A mostani épület az első világháború alatt épült Hültl Dezső tervei alapján, nagyobb tömbje Magyarország központi főgimnáziumának, a kisebb déli pedig rendháznak.

A pesti piarista központ látképe a budai oldalról

– Ön szerint mi volt a legfőbb kérdés az épület rekonstrukciójában?

– Ami még ma is a legfőbb kérdés, hogy túl nagy, három iskola is beleférne. Mi egy nagyvonalú építészeti formációval álltunk elő: „ház a házban” koncepció alapján beletettük a tornatermet. A déli rendházi szárnyba telepítették a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolát, de még azzal együtt is harmincezer négyzetméter. A földszintet bérbe adták üzletek, vendéglők, éttermek részére. Maga a gimnázium a második emelettől az ötödik emeletig tart, és fölötte van a rendház. Ez egy térhasználati problémarendszer, ami szerintem még mindig nincs rendesen megoldva, nem egyszerű kérdés.

A szakma úgy tartja, hogy az Ön legkiemelkedőbb épülete  a Debreceni Élettudományi Központ. Egyetért ezzel?

– Építészetileg az a legerősebb, igen. Ennek kapcsán meg kell említeni Szenderffy Gábor kollégámat, akivel együtt dolgoztam a projektben. A Debreceni Egyetemen a ’90-es években létrejött egy új profil, genetikai kutatásra és ehhez kapcsolódó biológiai, élettudományi kutatásokra és tanításra alapozó szellemi központ. Ennek térbeli keretét kellett kialakítanunk egy mátrix-épülettel, ami a fésűszerűen kapcsolódó tanszéki szárnyakat egységes laborfelépülethez kapcsolja, ezzel lehetővé teszi a kutatási potenciál optimalizálását. A létrejött érdekes struktúra egyben oktatási központ és könyvtár, az egész beleágyazva a nagyerdei egyetemi kampusz kocsányos tölgyes parkerdőjébe. Kapuzata ráadásul városépítészeti tengelyt is jelöl, ami elméletileg a Debreceni Református Kollégium mint jogelőd épületét köti össze a tudományegyetemi tengellyel. Meghívtuk Megyik Jánost, aki festőművészként a perspektívaszerkesztés betűsugaraiból vizuális térbeli konstrukciókat készített a kapuzatra.

Ez egy olyan tér, ami egyszerre kapu és központ, összeköti a belsőt a külsővel a réseken keresztül, nagyon összetett és érdekes térélményt ad.

Debreceni Egyetem, Élettudományi Központ és Könyvtár

Ahogy hallgatom az eddigi pályafutásáról, feltűnő mind a közösségteremtés, mind az, hogy nagyon komplexen látja a problémákat, a megoldandó feladatokat. És nem szeretnék elmenni amellett sem, hogy akadémikusi oldalán Pilinszky Jánostól van a bemutatkozó idézet: „A teremtés bármilyen széles, / ólnál is szűkösebb. / Innét odáig. Kő, fa, ház. / Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem…”

– Nagyon jó médium az építészet a dolgok megfejtésére, mert végső soron mindent vissza lehet fejteni a jelenlétre.

Minden ház végül is arról szól, hogy két ember próbál kommunikálni egymással, és ehhez kell valamilyen teremtett környezet. Ennek minden vonatkozása építészet.

Most volt 70 esztendős. A következő időszakban mit tervezne még szívesen?

– Szerencsés vagyok, mert harminc évvel ezelőtt Szentendre külső területén építkeztünk a skanzen melletti erdőben. Hagyományos, vastag téglafalú házat építettünk, most a tetőtere készül. Ennek kapcsán sokkal többet vagyok otthon, és ennek köszönhetően felfedeztem magamnak a saját kertemet. A Veres Pálné utcában van az irodánk, nem voltam otthon harminc évig, most jöttem rá, hogy fantasztikus, ha ott elkezdek egy ökoszisztémát építeni. Ez egy sűrűn benőtt, vad és vízfolyásokkal határolt telek, ahol sok mindent lehet építeni: támfalakat, kerítéseket, kaput... Azt hiszem, hogy a fizikai építés még rejteget izgalmas lehetőségeket és gyönyörűségeket számomra.

Szerző: Wittmer-Besze Erika/MMA

Fotó: Nyirő Simon/MMA

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria

Fotó: Palkó György