Beszélgetés Kinde Kálmánnal, a Katolikus Szeretetszolgálat gazdasági főigazgatójával

Nézőpont – 2020. július 28., kedd | 16:33

Június 15-étől Kinde Kálmán a Katolikus Szeretetszolgálat gazdasági főigazgatója. A hétgyermekes, egyelőre kétunokás családapa 1993-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karán szerzett okleveles villamosmérnöki diplomát, majd 1997-ben az Egyesült Királyságban nemzetközi könyvszakértői képesítést. Vele beszélgettünk.

– Nagyváradon született, 1968-ban. Milyen családból származott? És milyen emlékei vannak a gyermek- és ifjúkoráról, amely még a Ceaușescu-rezsim időszakára esett?

– Mérnök családba születtem, a szüleim mindketten első generációs értelmiségiek voltak. Székely édesapám a családjából elsőként hagyta ott a földeket, és ment tanulni a nagyvárosokba, Marosvásárhelyre, Temesvárra. Édesanyám Bihar megyében született. Temesváron ugyanarra az egyetemre jártak édesapámmal, ott ismerkedtek meg. Hárman voltunk testvérek, én születettem utolsónak. 1968-ban már szigorú abortusztörvény volt érvényben Romániában, és ha ez nincs, lehet, hogy ma nem ülök itt, és nem beszélgetünk… Ez meghatározó az ember életében. Ám a szüleimnek csak a születésemig jelentett problémát az érkezésem, a Jóisten kegyelméből utána már én lettem a család kedvence. Nagyon boldog gyermekkorom volt. A szüleink rengeteg terhet levettek a vállunkról. A testvéreimmel nem éreztük az akkori diktatórikus rendszer hátrányait, talán csak annyit, hogy néha ki kellett mennünk az út szélére integetni Ceaușescu meg Kádár elvtársnak. De ez tízévente egyszer fordult elő. Hál’ Istennek magyar iskolában érettségiztem, Nagyváradon. Ez nagyon fontos az életemben, sokat köszönhetek az iskolámnak, ahogyan a szüleimnek is. A sport szeretetére is ráneveltek. Negyven éven át tájékozódási futó voltam. A feleségemet is a sportnak köszönhetem. 

– Mikor jött át az anyaországba?

– Már egészen fiatalon felismertem, hogy a Ceaușescu-érában nem elég csupán a tehetség, magyar kisebbségiként kilátástalannak látszik a jövő. Ezért már középiskolás koromban eldöntöttem, hogy eljövök. Két út állt akkoriban az ember előtt: az egyik, hogy megpróbált családi gyökereket találni, és ezekre hivatkozva hivatalos úton Magyarországra jönni, a másik, hogy vállalta a zöld határon való átkelés kockázatát. Ez utóbbi természetesen nem volt szabályos, de nagyon sok barátom így jött át Magyarországra. Nekem szerencsém volt, találtam egy olyan levelezőpartnert, aki megértette a kérésemet, és kaptam tőle egy befogadói nyilatkozatot. A sors fintora volt, hogy mire megkaptam a vízumot, addigra megbukott a Ceaușescu-rendszer. 1990-ben érkeztem az anyaországba. Sokan kérdezték az egykori sportoló barátaim közül, hogy miért hagyom el Romániát éppen most, amikor megváltozott a rendszer, és megszűnt a probléma. Én azonban úgy éreztem, hogy ez csak részben igaz, mert a társadalomban jelen lévő idegenellenesség csak nagyon hosszú folyamat eredményeként múlik majd el. Korábban a hatalom a zsidókat egyszerűen eladta Izraelnek. A magyarokkal nem tettek ilyet, de a magyarellenesség a mai napig létezik. A Jóisten a kegyelmébe fogadott, mert úgy jöttem el, hogy már házas voltam, és a feleségemet is hoztam magammal. Hátizsákokkal érkeztünk. Ő újrakezdte, én folytattam az egyetemet. Házasként egy szobában lakhattunk a kollégiumban. Az itteni közös életünk egy tizenkét négyzetméteres kis szobából indult. Az első gyermekünk oda született, és örültünk, amikor húszezer forintért sikerült vennünk egy tizenhét éves Trabantot. Ez volt a legelső autónk.

A mai napig nagy szeretettel gondolok erre az időszakra, mert bizonyíték számomra arra, hogy a boldogságnak nem feltétele a sok pénz. Az a fontos, hogy az ember kiben és miben hisz, és kikkel van körülvéve.

Mindig nosztalgiával tölt el, amikor elmegyek a Petőfi híd mellett; a közelében lévő Kandó Kálmán Kollégiumban laktunk.

– Református vallású. Hogyan került egy katolikus intézmény élére gazdasági főigazgatónak? 

– A pályázati feltételek között nem szerepelt, hogy feltétlenül katolikus hitvallásúak legyenek az állásra jelentkezők. A volt főigazgató asszony elsősorban a szakértelmet és a tapasztalatot kereste az új gazdasági vezetőben. Tudta, hogy változásra van szükség, ehhez pedig egy olyan, kívülről jövő szakembert kell találnia, aki megfelelően felkészült, és megvan benne a bátorság is a változások elindítására.  Ennek a tisztségnek a betöltéséhez nagyon fontos továbbá az alázat is, amit megtanultam és a magaménak érzek. Nagy multinacionális cégek kiválóan fizetett szakembereként egy fejvadász tárta elém ezt az új lehetőséget, és lesütött szemmel mondta, hogy a fizetés itt nem éri el azt a szintet, amit megszoktam. Engem azonban nem ez érdekelt, hanem az, hogy miről szól az új munkám, és valóban rám van-e itt szükség. Az utóbbi években egyre inkább ez motivál. Nem is látom a végét annak a rengeteg feladatnak, amit el kell végeznünk ahhoz, hogy méltó helyére emeljük a szeretetszolgálatot, megtartva és továbbfejlesztve az értékeit. Professzionalizálnunk kell a szervezetet. Ez elengedhetetlen a mai világban.

– Említene néhányat az Önök előtt álló feladatok közül?    

– Az idén hetvenéves Katolikus Szeretetszolgálatot mindig olyan emberek vezették, akik szívvel-lélekkel tették a dolgukat. Sajnos azonban számomra ismeretlen okok miatt korábban nem volt eléggé fontos az, hogy a szervezet gazdaságilag, illetve a humán erőforrás vagy az informatika tekintetében is hatékony legyen. A jó szándék kevés, több kell a jó működéshez. Talán az én példám is azt mutatja, nem feltétlenül igaz, hogy aki jó szakember, az nem hívő, vagy nem jó erkölcsű ember. Mindez egyszerre is lehetséges. A változásokhoz a kiindulópontot az jelentette, hogy a szeretetszolgálat nem megfelelő hatékonysággal működött. Számos példát látni arra, hogy más hasonló szervezetek – akár az Egyházon belül is – jobban gazdálkodnak. Az egyházi vezetők nem értették, hogy miért van ez így. Az előző főigazgató kiváló orvos és nagyszerű ember, nagyon jó kapcsolatokkal. Ő döntött arról, hogy változásokra van szükség. Miért? Több nagy cégnél dolgoztam, beleláttam a működésükbe. Valószínűsíthető, hogy ott, ahol a pénzért dolgoznak, nem fognak olyasmit tenni, ami nem gazdaságos.

A szeretetszolgálatnál viszont – Ternyák Csaba egri érsek szavaival élve – „a pénz nem a célunk, hanem az eszközünk”, és ez óriási különbség. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne kellene gazdaságosan és okosan bánnunk a pénzzel.

Megfogalmazódott bennem, hogy milyen változások lennének célszerűek, de rendre azzal találkoztam, hogy ó, Kálmán, ezt itt nem lehet! Miért nem, igazgató asszony? Azért, mert az Egyházban ezt nem fogják engedni. Honnan tudjuk? Próbáltuk már, és bebizonyosodott, hogy nem lehet – hangzott a válasz. Azt kértem, hogy hadd mehessek el a falig, ahol megmutatkozik majd, miért nem lehet megvalósítani valamit. Nagy lelkesedéssel láttam hozzá a feladathoz, és néhány hónap után magam is azt tapasztaltam, hogy valami hiányzik a valódi változásokhoz, valóban vannak bizonyos falak. Az áttörés akkor következett be, amikor a főigazgató asszony az év elején felajánlotta a lemondását, amit a püspökök elfogadtak. Először ideiglenesen, majd a közelmúltban véglegesen megkaptuk a lehetőséget Vajda Norberttel, hogy ketten vezessük a szeretetszolgálatot, ő a szakmai, én a gazdasági részt. A püspöki konferencia tagjainak igyekeztem közérthetően elmagyarázni a szeretetszolgálat helyzetével kapcsolatos tapasztalataimat, és mindazt, amit érdemes volna megtenni a jó irányba mutató változások elérése érdekében. Érdeklődéssel fogadták és támogatták az elképzeléseimet. Természetesen elvárták, hogy szakmailag támasszam alá a szükséges változtatásokkal kapcsolatos terveimet, de eddig még semmire nem mondtak nemet.

– Milyen konkrét változtatásokra gondol?

– A szeretetszolgálat a világon mindenütt az emberekért dolgozik. Küldetése, hogy ápolja a rá bízott időseket, gondoskodjon róluk. Nevezhetjük ezt humanitárius tevékenységnek is. Olyan körülményeket kell teremtenünk, amelyek élhetőek és hosszú távon fenntarthatóak azok számára is, akik ezt a tevékenységet napi szinten végzik. A nem hatékony megoldásokat átformáljuk, és úgy alakítjuk át a működést, hogy az itt végzett munka szerethető legyen, és meg is lehessen élni belőle, ellenkező esetben nagyon nehéz utánpótlást találni. Meg kell teremtenünk a megfelelő motivációt a külsősöknek és a fiataloknak is, hogy ők is szívesen vállalják ezt a feladatot. Persze felmerülhet a kérdés, hogy mi köze ehhez egy gazdasági vezetőnek. Úgy érzem, hogy az évek során nemcsak gazdasági, hanem emberi vezetővé is váltam. Ezen magam is csodálkozom, mert nagyon materiális szintről indultam, kezdetben csak az anyagi világ létezett számomra. De a Jóisten csiszolja és formálja az embereket, és úgy látszik, bennem is dolgozik valamiért.

– A koronavírus-járvány miatt sokan elveszítették a munkahelyüket. Gazdasági válsághelyzetben valóban nincs más megoldás a cégek és szervezetek számára, mint az emberek elbocsátása? Láttunk jó példákat is, amikor átmenetileg valamennyi munkavállaló fizetését csökkentették húsz-harminc százalékkal, és így senki nem veszítette el az állását.

– Igen, azokon a munkahelyeken, ahol az embert fontosnak tartják, pontosan ilyen megoldások születtek. Hála Istennek a szeretetszolgálatot ilyen szempontból nem érintette a járvány. Senkit nem kellett elküldenünk, sőt megkettőzött erővel dolgoztunk otthon és bárhol, ahol voltunk, hogy a vírus ne gyűrhessen le minket. Nem tudtuk teljesen elkerülni a vírussal való találkozást. Összesen hét fertőzöttünk volt, és sajnos néhányuknál halállal végződött a fertőzés. A koronavírus, mint tudjuk, elsősorban az idősekre veszélyes. A gondozottjaink száma ezerkétszáz körüli. Ha számba vesszük, hogy máshol mennyi beteget regisztráltak, akkor azt mondhatjuk, hogy a Covid–19 betegség jórészt az intézményeink falain kívül maradt. Ahogyan sok más kórokozó is. Tizedannyi halálesetünk volt az idén, mint tavaly, mert a látogatási tilalom és más járványügyi korlátozások miatt egyéb betegségek, így például az influenza is jóval kisebb arányban fordult elő az ellátottjaink körében.

– Sokat hallunk a gazdaság és az etika kapcsolatáról. Valóban kibékíthetetlen közöttük az ellentét, amely abból fakad, hogy a gazdaságban a minél nagyobb profit elérése az elsődleges cél?

– Én ezt úgy látom, hogy

mindig az embernek kell a középpontban állnia. Az Egyház tanításából is egyértelmű, hogy itt nálunk az ember – legyen akár ellátott, akár munkatárs – az alany. Nem eszköz, nem a készlet egy darabja, nem kicserélhető.

Pótolni nyilván lehet, de az egész történet róla szól. Az a világ, ahonnan a szeretetszolgálatba érkeztem, teljesen más. Most úgy érzem, harminc éven át azért szereztem annyi tapasztalatot az üzleti szférában, hogy itt, a szeretetszolgálatnál felhasználjam. Ez nagyon boldoggá tesz, mert így értelmet nyer mindaz, amin átmentem. Láttam a hazugságokat, azt, hogyan fizetnek feketén embereket, hogyan hamisítanak számlákat. Mindez nem tetszett nekem, egy idő után nem tudtam elviselni. Föltettem magamban a kérdést: Vajon tényleg mindenki csal, aki a gazdaságban dolgozik, cégekben érintett? Két évvel ezelőtt részt vettem egy keresztény szellemiségű gazdasági konferencián, amelyen Baritz Sarolta Laura közgazdász, domonkos rendi szerzetes is előadást tartott. Többekkel értékelve az elhangzottakat egyetértettünk abban, hogy az emberek egyik fele csalárd, a másik fele nem az. Egyesek rávehetők a hamisságra, a trükközésre, mások nem. Én az utóbbiakhoz tartozom; vallom, hogy egyenes úton is elérhetjük a célt, és így még sokkal egyszerűbb is. Amióta sikerült leráznom magamról minden olyan igát, ami esetleg rá akart volna kényszeríteni a másik útra, jól alszom, és boldog vagyok. Úgy érzem, a Jóistent szolgálom.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. július 26-i számában jelent meg. 

Kapcsolódó fotógaléria