Boldoggá avatták Władysław Bukowińskit, Kazahsztán apostolát

Isten Szolgája Władysław Bukowiński 1904. december 22-én született Berdyczówban, mely a 20. század elején Lengyelországhoz tartozott, ma pedig Ukrajna része. Születését követően néhány nappal megkeresztelték, majd két évvel édesanyja halála után, hogy a bolsevik inváziót elkerülje, a család átköltözött Lengyelországba, és Święcica községben, Lublin és Krakkó között telepedett le. 1921-ben érettségizett Krakkóban, majd a Jagelló Egyetem jogi karán tanult és diplomázott. Egyetemi évei alatt aktívan részt vett a karitászmunkát vállaló és a szegényebb diákokat segítő akadémiai körökben. Sajátos módon éppen ebben az időben és ebben a szolgálatban észlelte a hívást a papi életre. 1926-ban, 22 évesen lépett be a krakkói nagyszemináriumba, és a Jagelló Egyetem teológiai karán tanult, mély spirituális elkötelezettséggel. Öt év elteltével 1931-ben szentelte pappá Adam Stefan Sapieha, a későbbi bíboros metropolita, aki 15 évvel később, ugyancsak Krakkóban a waweli székesegyházban részesítette a papság szentségében Karol Wojtyłát, az eljövendő pápát. Káplánévek következtek, intenzív karitászmunkával és iskolai hitoktatással. Erről az időszakáról írta később, 2004-ben az idős és beteg Szent II. János Pál pápa: „Csodálom ennek a papnak az önmegtagadását és lelkipásztori lelkesedését.”

1936-ban Bukowiński atya azt kérte püspökétől, hadd menjen az ország keleti területeire dolgozni, ahonnan a családja származik. Engedélyezték, és ott gimnáziumokban katekézist tartott, a fiatalok keresztény nevelésére szentelte magát, továbbá szociológiát tanított Łuck város szemináriumában. A Katolikus Akcióban dolgozott, a vallástudományok felsőfokú intézetének igazgatója lett, és mellette szerkesztette a Katolikus Élet című folyóiratot. 1939-ben püspöke inkardinálta új egyházmegyéjébe, éppen amikor kitört a második világháború, és ekkor nevezték ki a székesegyház plébánosává. Mély lelkisége, tudása, bölcsessége, kiegyensúlyozott magatartása és az orosz nyelv alapos ismerete birtokában a vallásszabadság védelme szolgálatába állt, hogy továbbra is biztosítsa a hívek lelkipásztori ellátását. Lengyelországot a náci és a szovjet diktatúra gyakorlatilag felosztotta, és az ország keleti része éppen a szovjet megszállási övezetbe esett. Isten szolgája abban a zaklatott időszakban rendszeresen látogatta a betegeket és időseket. Titokban felkereste a szovjet hatalom által deportálásra és kényszermunkára ítélt lengyel honfitársait, akiket hamarosan Szibériába vagy Kazahsztánba hurcoltak.

1940-ben letartóztatták a szovjet megszállók, és nyolcévi kényszermunkára ítélték. Közben a német megszálló csapatok gyors ütemben törtek Szovjetunió felé, a bolsevikok menekültek, és a foglyokat szabadon engedték. 1941. június 23-án az isteni Gondviselés mentette meg a haláltól. Miközben a szovjet katonák halomra lőtték táborának foglyait, őt magát nem érte találat, sőt az egyik haldoklótól a másikig kúszott, meggyóntatta és a betegek szentségében részesítette fogolytársait. A náci megszállással kiszabadult a börtönből, és újból megkezdte plébánosi szolgálatát a székesegyházban. Időközben a németek megkezdték a zsidók deportálását, ő pedig nagyon sok zsidó, főként gyermekek életét mentette meg. Ezért a tettéért később fát ültettek emlékére az izraeli Jad Vasem intézet kertjében. De éppúgy elrejtette a szökött lengyel hadifoglyokat, élelemmel, ruhával látta el és a szentségekben is részesítette őket.

A háború végén a Vörös Hadsereg visszatértével újból letartóztatták, és egy kijevi börtönbe szállították, püspökével és jó néhány paptársával együtt. Azzal vádolták, hogy a Vatikán kémje, illegális egyházi tevékenységet folytat, ezért bírósági tárgyalás nélkül tízévi börtönbüntetésre ítélték. Így hurcolták 1950-ben a kazahsztáni Zsezkazgan rézbányájába. Ebben a rendkívül nehéz helyzetben is megőrizte méltóságát és hivatását: hajnalban, amikor társai még aludtak, elvégezte napi szentmiséjét, egy pad előtt térdelve, mely oltárként szolgált. Napközben végezte apostoli munkáját, meglátogatta a láger betegeit, szentségekkel látta el őket.

Emlékirataiban egyik feljegyzése sokatmondó: „A Gondviselés néha az ateistákon keresztül működik, hiszen rajtuk keresztül küldött engem ide, ahol szükség van egy papra.” Isten szolgája a nehéz életével azt bizonyítja, hogy minden körülmények között lehetséges szentté válni, vagyis az emberség teljességét megvalósítani. Soha nem panaszkodott, hogy elítélték, rosszul bánnak vele. Mindössze egy súlyos pofonra emlékezett, amelyet egyik éjszaka kapott, amikor a szomszéd barakkba ment át egy fiatal haldokló fogolyhoz. „Hiszen lehetett volna rosszabb is, de így Isten kegyelméből, a súlyos pofon által, felmentést nyertem a szigorított magánzárkától” – írja. Bukowiński atya összesen 13 évet, öt hónapot és tíz napot töltött a lágerben.

1954 augusztusában szabadult a munkatáborból, és az első katolikus pap lett Karagandiban, aki a II. világháború után ott szolgált. Honfitársai szolgálatára szentelte magát, ahová hívták, elment, keresztelt, elsőáldozásra készített fel, és házasságkötési oktatást tartott. Voltak, akik 300 kilométert is megtettek, csak hogy gyónhassanak nála és aztán részt vehessenek a szentmisén, melyet csak titokban tarthatott magánlakásokban, lefüggönyözött ablakok mögött. Mint deportált személynek, minden hónapban jelentkeznie kellett a hatóságoknál, hogy pontosan beszámoljon arról, hol és merre járt, kikkel találkozott az eltelt hónap során. Magáról mindig azt mondta, hogy katolikus pap, aki lelkipásztori szolgálatát végzi.

1955-ben élete egyik legjelentősebb válaszútja elé került. Felkínálták neki a hazatérés lehetőségét a Lengyel Népköztársaságba, de ő elutasította, sőt kérte a szovjet állampolgárságot, hogy mindhalálig a hívei mellett maradhasson. Teljesen tudatában volt tette súlyos következményeinek.

Szent II. János Pál pápa írta 2004-ben Franciszek Macharski bíborosnak: „Örülök, hogy ennek a hős lelkű papnak az emlékét nem felejtették el. Ellenkezőleg, velünk marad mint Krisztus hősies tanúja és mint azok pásztora, akik hitük és származásuk miatt szenvedtek üldöztetést.

Szovjet állampolgárként 1956-ban Bukowiński engedélyt kapott arra, hogy az egész Szovjetunióban szabadon mozoghasson. Karagandi szélén kapott egy düledező kis házat, amelyet kápolnává alakított. Azonban sajnos egy év múlva a kápolnát bezáratták a hatóságok.

Három évvel később harmadszor is letartóztatták tiltott vallási tevékenység folytatása miatt, mert illegálisan templomot épített, az ifjúságot pedig „tévtanítással fertőzte meg”. Lemondott minden ügyvédi segítségről, önmagát védte az eljárás során. Védőbeszéde sokakat mélyen megérintett, és ezért is kapott enyhe ítéletet, három év kényszermunkát a kilátásba helyezett tíz helyett. Letöltötte a büntetését, és ott folytatta, ahol abbahagyta, mert az a meggyőződése éltette, hogy az Isten helyezte őt erre helyre, ahol a szolgálatára szükség van. Közben több apostoli utat is tehetett, és így jutott el a szomszédos Tádzsikisztánba. Haza is látogatott Lengyelországba, ahol orvosi kezelésben részesült a sok nélkülözéstől megromlott egészségi állapota miatt. Ekkor találkozott Krakkóban Karol Wojtyła bíborossal, aki élénken érdeklődött kazahsztáni apostoli munkája iránt.

Visszatért, Karagandiban maradt, és továbbra is folytatta apostoli munkáját, egészen ereje fogytáig. 1974. november 25-én mutatta be utolsó szentmiséjét, és két héttel később, nem sokkal hetvenedik születésnapja előtt visszaadta lelkét Teremtőjének. Kazahsztáni paptársai, Józef Kuczyński jezsuita atya, aki később a Vatikáni Rádió litván nyelvű adását vezette, valamint a német Michael Köhler temették el, hatalmas tömeg jelenlétében. Halálhíre gyorsan terjedt, és mind nagyobb számban érkeztek zarándokok a sírjához, hogy közbenjárását kérjék. Hamvait később a helyi Szent József-templomban, majd a Szovjetunió széthullása után a karagandi katolikus székesegyház főoltárában helyezték el.

2001-ben II. János Pál pápa kazahsztáni apostoli látogatása során többször hivatkozott az ő tanúságtételére, aki jelképe lett azoknak az embereknek, akik oly sokat szenvedtek az ateista vallásüldözés során.

Boldoggáavatási eljárásának egyházmegyei szakasza 2006 és 2008 között Krakkóban folyt, 2015-ben hősies erényeit elismerve Isten szolgájának hirdették ki. Végül Ferenc pápa elismerte a közbenjárásának tulajdonított csodás gyógyulást, ezzel megnyílt az út Władysław Bukowiński boldoggá avatása előtt.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír