Egy élet a megtérés útján – Liszt Ferenc lelki arcképe

Megtérésének fontosabb állomásai

Először is a megtérést kell definiálnunk: a görög metanoia és a latin conversio szavak jelenthetnek megfordulást, jó, illetve később jobb útra térést, valamint meghatározott életformák elsajátítását. Jelenthetik továbbá az akarat jóra fordulását, lelki átalakulást, amely akár hosszú folyamat is lehet; a lelki életben pedig magasabb szintre lépést, továbblépést is kifejezhetnek. Liszt esetében egész életen át tartó megtérésről beszélhetünk.

Édesapja Liszt Ádám volt, aki 1795-ben a Pozsony melletti Malackán ferences novícius volt. Később azonban elbocsátását kérte a rendből, családot alapított, és első fiát Szent Ferenc iránti tiszteletből Ferencnek kereszteltette. Ferenc vallásos nevelést kapott szüleitől, és maga is hajlott a misztikus életre: előbb a szentek életét olvasta, majd állandó olvasmánya lett Kempis Tamás Krisztus követése című műve, amelyből számos mondatot kijegyzetelt magának. Rendszeresen olvasta Assisi Szent Ferenc életrajzát is.

Párizsban ismerkedett meg a saint-simonizmussal, amelynek követői vallották, hogy tudományos ismeretek segítségével javítani kell az emberi élet minőségét; az ember helyét ne a származás, hanem a munkája határozza meg; el kell érni a nők egyenjogúságát; tiltani kell a semmittevést; a javakat egyenlően kell elosztani, és humanizálni kell a vallást. Az itt hallottakat beépítette életfilozófiájába, ám a mozgalom későbbi fejlődésében már nem vett részt.

1863 és 1868 között Rómában lakott, a Madonna del Rosario kolostorban, ahol egy alig öt négyzetméteres földszinti cellát kapott. Misére a kolostortemplomba járt, ahol a híres, középkori eredetű Maria Advocata ikont is őrzik. Itt el tudott vonulni a zajos társadalmi élettől, és napjait a komponálásnak szentelhette. Erről az időszakról így ír: „Az életem egyszerűsödik – gyermekkorom katolikus áhítata pedig rendes és rendező érzéssé vált.” Ebben a cellában IX. Piusz pápa is meglátogatta.

A megtérésben sokat tanult Szent Ferenctől és a ferencesektől

Így ír gyermekeinek Gibraltárból, 1845. március 5-én: „Hallgassatok ide, gyermekeim! Április 2-a Szent Ferenc napja, az én névnapom; szeretném, ha megünnepelnétek. Próbáljatok szabadnapot kérni Blandine-nak Madame Bernard-tól, és menjetek el mindhárman a reggeli misére. A Saint-Vincent-de-Paul templomban… ott valaha sokat imádkoztam.”

(…) édesapja, Liszt Ádám jó kapcsolatokat ápolt a ferencesekkel. Fiának többször is megmutatta azokat a ferences helyeket, ahol maga is járt. Elvitte a pesti ferences rendházba is, ahol Wagner Kapisztrán volt a házfőnök. Évekkel később Liszt maga is többször visszatért ebbe a kolostorba; így ír erről: „Tegnap pontosan annál az asztalnál vacsoráztam velük, amelynél 1823-ban, 1840-ben és 1846-ban ültem. Korábbi ragaszkodásom ehhez a rendházhoz nem csökkent az évek folyamán, és a ferencesek úgy fogadtak, mint közülük valót.”

1858. április 11-én Auguszt Antallal és Karátsonyi Guidó gróffal együtt ment a pesti ferences kolostorba, ahol szentmisén vettek részt, majd mindannyiukat felvették Szent Ferenc lelki testvérületébe, vagyis konfráterek lettek. (…)

1858. augusztus 10-én készíttetett magának egy habitust is. Hatus Hubert testvér, ferences szabó 24 óra alatt méretet vett róla, és el is készítette. Nem igaz az állítás, hogy augusztus 15-én ebben a ruhában lépett pódiumra, és vezényelte el a Szent Erzsébet világpremierjét. Az viszont igaz, hogy azt szerette volna, hogy ebben a ruhában temessék el. (…)

Már gyermekkorában szeretett volna pap lenni, de édesapja nem támogatta ezt az elhatározását. Később a párizsi szemináriumba való belépés gondolata is foglalkoztatta: „17 éves korom óta, amikor könnyek és könyörgések közepette esdekeltem, hogy engedjenek belépni a párizsi szemináriumba, és azt reméltem, hogy megadatik nekem a szentek életét élnem, és talán a vértanúk halálát halnom.” 

Római tartózkodása idején a hegyen lévő kolostori cellája mellett a Vatikánban is lakott, mégpedig Gustav Hohenlohe rezidenciáján. Itt reggelente a főpap miséin ministrált, majd teológiát tanult Antonio Solfanelli egyházmegyés papnál. 1865. április 25-én pápai engedéllyel Hohenlohe magánkápolnájában megkapta a tonzúrát. A tonzúra a II. Vatikáni Zsinatig a klerikusok és szerzetesek fején viselt hajkivágás volt, a megszentelt élet jeleként; felvétele a klérushoz való tartozást jelezte. (…)

Nem sokkal később megkapta a kisebb papi rendeket is: „…Gustavus de Hohenlohe atya, odesszai érsek Tivoliban, egy magánkápolnában 1865. július 30. napján, a pünkösd utáni nyolcadik vasárnapon engedéllyel a négy kisebb rendre emelte Liszt Ferenc urat Nagyszombat körzetéből…” 

(…) 1879-ben Hohenlohe kinevezte az albanói egyházmegye címzetes kanonokjává. Július 18-án kelt levelében így mondott köszönetet: „Bíboros püspök úrtól azt az igen örömteli hírt kaptam, hogy a Főtisztelendő Káptalan tiszteletbeli kanonokjává nevezett ki engem… Igazi öröm és megtiszteltetés számomra, hogy ilyen nagyméltóságú testülethez tartozhatom, és kérem, fogadják szívem legmélyéből jövő köszönetemet a rám ruházott kinevezésért. Bízom benne, hogy a közeli jövőben szóban is kifejezhetem hálámat.” Október 12-én, szentmise előtt iktatták be a San Pancrazio di Albano bazilikában. (...)

Varga Kamill OFM írása teljes terjedelemben IDE kattintva olvasható.

Forrás: Új Város Onine

Fotó: Wikimedia Commons

Magyar Kurír