Egy élet tapasztalata Isten megismeréséről – Beszélgetés a nyolcvanéves Barsi Balázzsal

Barsi Balázs 1990 óta tart adventi és nagyböjti konferenciabeszédeket Budapesten. Hitszónoki és teológiai tevékenységéért Széchenyi-díjban részesült. Jelenleg elvonultan él a szécsényi rendházban. Elvonultan, de nem tétlenül. 

– Amikor azt kérdezem Öntől, hogy érzi magát, nemcsak az egészségi állapotára gondolok, hanem az itteni kolostori létére, Istennel való kapcsolatára is...

– A „hogy érzi magát?” kérdésre azt szoktam válaszolni, hogy „nem tudom”, mert annyi a tennivalóm. Egyrészt öröm is számomra, hogy nem érek rá magammal foglalkozni (nevet), másrész úgy kell kiharcolnom az időt a legfontosabbra, az imádságra – hogy a lényeg el ne vesszen! De hát, tulajdonképpen jól vagyok. 

Tudja, eszembe jut, amikor az 1960-as évek elején bencés diákként a tanévkezdésre Győrbe utaztam Szekszárd mellől, jó messziről. Aztán csak karácsonyra mentünk haza. Akkor még nem volt mobiltelefon, és paraszgyerekként a városi fiúk között... szóval, nem volt könnyű. Mégis, ott ismertem meg Szent Ferenc életét, s a bencés atyákat nagyon tiszteltem. 

Talán az ötvenedik osztálytalálkozóra menet, a buszon zötykölődve ötlött fel bennem a gondolat: milyen boldog is voltam akkor! Rögtön azután fölnevettem magamban, mert a valóság az, hogy állandóan szorongtam: vizsgadrukk és a többi…, mégis, mindezek ellenére boldog voltam; számoltam az éveket, a hónapokat, hogy az érettségi után mikor léphetek már be végre a rendbe. Tehát ez is mutatja:

ha van értelmes, Istentől kapott célunk, miközben kegyetlenül lefoglalnak a feladataink, akkor legyünk szívesek tudatosítani magunkban, hogy éppen boldogok vagyunk!

Nem úgy, mint én, aki csak ötven év elteltével, visszanézve döbbentem rá erre (megint nevet). Hát így vagyok.

– Máris kaptunk egy mesteri tanítást. Ezzel felbátorít, hogy rögtön a lényegre térjek. A kérdésem egyszerű: az élete folyamán milyennek ismerte meg Istent? Ki ő?

– (Halk, érzelmekkel telített hangon érkezik a válasz) Nem tudom... (majd megadóan, mégis vallomásos erővel) Jézus Krisztus…

És inkább ő ismer meg engem, minket, egyre mélyebben…, ha engedjük, hogy megismerjen. 

Milyen megdöbbentő ez a kérdés! Persze minden kérdés egyúttal kegyelem is. Most értem meg, hogy az ismeri meg Istent, aki engedi magát megismerni őáltala. „Uram, te ismersz engem, ha leülök és ha fölkelek, láttad előre minden utamat” – mondjuk a zsoltárossal. S hogy mit jelent engedni magunkat megismerni? (felsóhajt) A szentgyónások, a lelkiismeret hangja által…, ez egy nagyon mély egzisztenciális kapcsolat Istennel. Szent John Henry Newman ír erről, már idős korában; megemlíti, hogy tizenöt évesen felismerte, lényegében csak két valóság van: „én és az én Teremtőm”. S amikor a tizenöt éves zseni, a kamasz azt mondja, hogy én, akkor az nem arra az alanyra vonatkozik, aki így beszél: „engem megsértettek”, vagy így: „mi lesz velem?”, hanem azt az alapkérdést teszi fel, hogy honnét van az én, a személy. 

Szent János mondja: a szeretet nem abban áll, hogy szeretjük Istent. Ő előbb szeretett minket. Mindig Isten az első. A Mindenhatónak ez a rólam való ismerete megdöbbentő. Szent Pál ezt mondja a rómaiaknak írt levélben: akiket eleve kiválasztott…, meg is dicsőített. Kiválasztott, öröktől fogva, a Fiában.  

Nem az a lényeg, hogy én hogyan szeretem Istent, hanem hogy rádöbbenjek, ő hogyan szeret engem, a teremtéstől kezdve a megváltáson át. Valahogy ilyen módon beszélhetünk Isten megismeréséről. Köszönöm a kérdést!

– A válaszát így kezdte: „Nem tudom.” Erről eszembe jut a Krisztus békéje című naplókönyve, melyben részletesen ír arról, hogy egyszer eltévedt az erdőben.

– Igen, a jászói premonterei apátság erdejében. Akkor voltam ezüstmisés.

– A naplójában följegyezte: abban az eltévedésben a külső sötétség azonos volt a belső sötétséggel. Megesik mindannyiunkkal, hogy eltévedünk. Ön mit tart elsődlegesen követendőnek a keresztény ember életében? Az imát, a jó cselekedeteket, a hitelességet?

– Ez a három: egy. Persze nem a felszínen, csak a mélyben, ahol ez a három találkozik; amikor az ima a személy mélyéből beszél. S mindez kapcsolatban van az eltévedéssel is. Nézze, a keleti spiritualitás és a keresztény meditáció is azt tanítja, hogy lépj be önmagadba, a szívedbe. De ha sikerül belépni, azaz kizárni mindent, akkor az a megdöbbentő tapasztalat adódik, hogy ott nincs senki. Keresek valakit, de belőlem csak egy van. Aki keres, azonos lenne azzal, akit keres? A tapasztalat az, hogy a legbensőbb szentélyben nem találom magamat, oda egy tükör kellene, ami láttat. Érdekes, hogy amikor ebből a mélységből kilépünk, akkor a többi ember a tükör. Magunkat látjuk egymásban, és ez szép – egy bizonyos szintig. Valójában senki sem ismer engem vagy a másikat. Azzal pedig nem elégedhet meg az ember, hogy csak felületesen ismerik. Egyedül az én Teremtőm ismer. 

Az eltévedésben az is benne van, hogy valaki meg akarja találni önmagát, de azt így nem lehet. Adódik a kérdés: akkor hát tulajdonképpen ki vagyok? Tisztáznunk kell, hogy a személyem, s az, hogy szabad vagyok, nem a szüleim sejtjeiből, nem apámtól és anyámtól származik, hanem kívülről, a Teremtőmtől. Itt találom meg őt, a végtelen sötétségben. 

Bizonyos szinten érvényes a felszólítás: Ismerd meg önmagad! De a mélyben más a törvény: Ismerd meg Istent Jézus Krisztusban, és akkor talán egy kicsit megismered magadat! 

Az imádság legmélyebb állapota ez: Jézussal, az ő Atyjával és a Szentlélekkel találkozom, mert vagyok.

Nem az a helyzet, hogy „gondolkodom, tehát vagyok”, hanem ahogy XVI. Benedek mondja: el vagyok gondolva, tehát vagyok.

Az ima lényegében olyan esemény, amelyet nyugodtan nevezhetünk cselekedetnek. A hagyomány szerint három jó cselekedet van: a böjt, az imádság és az alamizsna. Aranyszájú Szent János úgy gondolja el ezt, hogy az imádság repíti a lelket a két szárny – a böjt és az alamizsna – segítségével. Tehát ez a három: egy. Keresztényként így lépek az emberek felé, amikor jót teszek. Krisztussal egységben, hiszen az ő szeretete nélkül túl kevesek vagyunk ahhoz, hogy segíteni tudjunk a másik emberen. Ha a hitünkből kivesszük ezeket a szempontokat, akkor kiüresedik, összeomlik. 

– Talán ehhez kapcsolódik Pilinszky János (a tavaly nyolcvanéves Új Ember egykori munkatársa) ismertté vált gondolata, amelyet egy beszélgetésben mondott el, és így lehetne összefoglalni: az életben nem problémák és megoldások vannak, hanem tragédiák, és irgalomra van szükség. Hogyan értelmezné ezt a kijelentést? 

– Először is Isten éltesse a nyolcvanéves Új Embert és a dolgozóit! Annak idején a lapban megjelent Pilinszky-jegyzetekből többet is kivágtam ollóval, sokszorosítottam, és osztogattam a lelkigyakorlatokon. Megdöbbentő mélységű írások! Azt gondolom, hogy a költő az említett beszélgetésben nem azt akarta mondani, hogy nincsenek tudományos, gazdasági, családi, emberi problémák. Ugyanakkor ő egy mélybe néző ember volt. Azt látta, hogy a felszín alatt, az emberségünk mélyén az igazi gondunk az, hogy el vagyunk veszve. Menthetetlen eset – ettől nagyon fél a mai Európa, sőt az egész nyugati civilizáció. Pedig nem kell sokat és durván vétkezni, hogy ezt belássuk. Elég, ha valaki nagyon küszködik a hibáival, és megéli, hogy a küzdelme sikertelen, mert az önzés valamilyen formában mégis megmarad. A nyugati ember a menthetetlensége miatt ösztönösen menekül a kereszténységtől. Utálja azt a szót, hogy bűn. Mert a bűn megoldhatatlan. Az Egyház sem oldja meg, hanem feloldozza: és ezt nem a pap teszi, hanem Krisztus.

Pilinszky az említett beszélgetésben azt mondta, nagyon nem bírja a pszicho-val kezdődő izmusokat. Szerintem nem a pszichológiát utasította el, hanem az izmusokat, amelyek világmagyarázatok akarnak lenni. Az igazi költő mélybe látó ember, kimond valamit, ami jól mellbe vág és gondolkodásra késztet. Valóban igaz, ha valaki bűnt követ el, a pszichológus nem tudja feloldozni, és aki a bűnt elkövette, az nem a megoldást, hanem a megváltást keresi. 

Jézusban Isten irgalma és szeretete végtelen, ahogy az igazsága is végtelen, s ez együtt van. Az igazság fal, aminek neki lehet menni. Ne bújjunk el előle!

Hiszen aki azt mondja, „az igazság én vagyok", az egy személy, Isten benne teremtett meg mindent; a végső igazság tehát nem pszichológiai posztulátum, hanem Valaki, aki azt mondja: szeretlek benneteket. 

Amikor egy ember nekicsattan az igazságnak, mondhatja, hogy „meg fogok halni, s mindennek vége”. De ez nem igaz, a fal már kinyílt, és ő át lesz ölelve.

A kereszténységben együtt van az istenszeretet és az istenfélelem. Az utóbbi végül is egy nagyon mély megrendülés, de nem Isten hatalmától; nem rettegés, hanem annál „rosszabb”: a végtelen szeretettől való megrendülés, olyannyira, hogy az ember kifordul magából, ahogy Szent Ferenc is, aki hátat fordított a felszínességnek. Ha az istenfélelmet kiiktatjuk a hitünkből, akkor kiiktatjuk a szeretet megismerésének a lehetőségét is.

A franciáknál vetítenek most egy filmet a mozikban, Sacré Coeur (Szent Szív), ez a címe, hatalmas a nézettsége. Alacoque Szent Margitról szól, akinek háromszázötven évvel ezelőtt jelent meg a mi Urunk az irgalmas szeretet kinyilatkoztatásával. Azt hallottam, hogy a fiatalok – köztük zsidók, muzulmánok is – a megrendültségtől sírva jönnek ki a moziból. A rendező azt mondja, erre nem számítottak. Ebből is látszik, hogy

az irgalmas szeretet nem egy felvizezett vagy édessé varázsolt szeretet.

Az emberi életekben tragédia van, vagy dráma, amit nem nekünk kell megoldanunk, de el kell fogadnunk a megoldást; szerintem Pilinszky a megváltásra utalt.

Aki eljut Krisztus egzisztenciális ismeretére, már semmit nem akar megoldani az életében nélküle. Ennek a bölcsességnek tehát egy személy az alapja.

Amikor a jóindulatú farizeus megvallja Jézusnak, hogy „egy Isten van, és rajta kívül nincs más; és szeretni őt teljes szívből, teljes elméből, teljes erőből, és szeretni felebarátunkat, mint magunkat többet ér minden égő és véres áldozatnál”, az Úr azt mondja neki: „Nem vagy messze az Isten országától”. Vegyük észre az evangéliumban azt is, amit Jézus nem mond!

Amikor azt válaszolja a farizeusnak, hogy „nem vagy messze”, rejtetten azt is kinyilatkoztatja: itt áll előtted, én vagyok. Mert Isten országa az Istennel való kapcsolat, amely Jézusban van, benne jön el.

– Krisztus második eljövetelét várva az emberiség háborúról háborúra sodródik, majd belefúlunk kicsinyes viszálykodásainkba, ragaszkodunk a bálványainkhoz. Ön a szószékről mindig is ostorozta a hamisságot, leleplezte a hazugságokat. Nem ábrándult ki a világból, nem lett keserű? 

– Semmi keserűség nincs bennem. Itt, Szécsényben öt novíciusunk van, mind felnőttek. Egészen megrendítő a lelki tisztaságuk, és nem biztos, hogy maradnak, de Isten megszólította őket. Nem vagyok keserű, hiszen látom a lelkigyakorlatokon a fiatal házasokat, a párokat, örömmel fogadom a látogatóimat, akik eljönnek hozzám szeretettel, a kérdéseikkel. Igaz, hogy szembesülök a világ logikátlan sodródásával, de éppígy a saját bűneimmel is. S az Egyház… az Egyházat senki nem menti meg, csak az igazság, aki Jézus: aki a szeretet.

Fotó: Lambert Attila

Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 4-i számában jelent meg.