Felkészíteni az örök életre – Nyáry Zsigmond igazgató a 25 éves Szent Gellért Iskoláról

– Ön kezdettől fogva itt tanít az iskolában, 2012 óta igazgató. Hogyan szakaszolná az elmúlt huszonöt évet?

– Már csak hárman vagyunk a tanári karban, akik kezdettől fogva itt tanítunk, a Szent Gellértben. Jómagam magyart (meg olykor testnevelést) tanítottam tíz évig, kilenc évig voltam igazgatóhelyettes, hat éve vagyok igazgató, így talán tényleg vehetem magamnak a bátorságot, hogy az iskola múltjáról beszéljek. 1993-ban a krisztinavárosi plébánia területén két hajdan egyházi tulajdonban álló ingatlan volt fellelhető, az egyikben önkormányzati iskola működött. Mikor az egyházak kártérítéséről szóló törvény ezt lehetővé tette, Várhegyi István kanonok-plébános a visszaigénylés mellett döntött, és az iskolából egyszeriben táblacserés katolikus iskola lett. Aki maradni akart a tanárok és a diákok közül, az maradhatott. Az első időszakban, mikor a semmiből kellett iskolát teremteni, a közös alkotó munka mellett mély ellentétek is feszítették a tantestületet; jelzés értékű, hogy három év alatt három igazgató váltotta egymást. 1997-ben kiváló elődöm, Varga Antal lett az igazgató, ekkor kezdett stabilizálódni a helyzet, és ekkor indult el – fölmenő rendszerben – a gimnáziumi oktatás is. Ez már javában a második szakasz; az évek során kicserélődött a tantestület, a tanári közösség egyre hitelesebben képviselte az iskola szellemiségét; s ha lassan is, örökös késésben, de javultak az oktatás tárgyi feltételei is. Semmi nem hullott az ölünkbe, mindenért keményen meg kellett dolgozni. A harmadik időszak talán 2013 körül kezdődhetett. Új igazgatója lett az iskolának is (ez volnék én), s új struktúrában, új szemlélettel, megújult vezetőséggel folytatta munkáját fenntartónk is, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Katolikus Iskolai Főhatósága, mely – sok iskola által irigyelhető módon – valóban fenntartóként, az iskola fejlődését segíteni igyekvő intézményként működik. Nem a kötelező udvariasság, hanem tapasztalataim mondatják velem: komoly külső támogatásban részesülünk általuk, anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt. Most tehát a látványos gyarapodás idejét éljük. Az infrastruktúra és a tanulólétszám tekintetében ez könnyen igazolható, de remélem, az állítás lelki, közösségi értelemben is igaznak bizonyul.

– A felvételiző diákok kiválasztásánál a jó tanulmányi eredmény az elsődleges szempont?

– Nem. Az utóbbi években kétszeresére-háromszorosára nőtt a jelentkezők száma, de idén például a hatvan gimnáziumi helyre háromszázhatvan felvételiző jelentkezett. Egyre jobban tudunk válogatni, mégsem a kiemelkedő tanulmányi eredmény a fő szempont, hanem sokkal inkább az, hogy érezzük-e a jelentkezőben azt a „gellértes érzületet”, amit fontosnak tartunk.

– Mit jelent ez?

– Nehéz körülírni, de egyfajta derűre, nyitottságra, életrevalóságra és „strammságra”, ugyanakkor elmélyülésre való készségre és egyházi közegben való jártasságra is gondolunk. Fontos számunkra, hogy a hozzánk jelentkező diáknak legyenek tapasztalatai – vagy legalább vágyai – a közösségi élet örömeiről; ne kelljen elmagyarázni neki, hogy mi az, hogy katolikus iskola; és lehetőleg vallását gyakorló, a hitet megélő családból jöjjön. Természetesen mindezek mellett nem baj az sem, ha jó tanuló. A tendencia egyértelmű: ha valaki gyenge bizonyítvánnyal kopogtat, a jelentős túljelentkezés miatt már nehezen kerül be a Gellértbe. A diákok túlnyomó többsége hívő katolikus családból származik, de vannak néhányan más vallásúak is, többségében reformátusok vagy olyanok, akikről kiderül, nincs valódi tapasztalatuk az élő Egyházról. Őket is befogadni – ez tudatos vállalás a részünkről, mert nem célunk üvegház burkában tanítani. Egy katolikus iskolának van missziós küldetése is, de vigyázni kell az arányokra. Ha nincs meg a kritikus tömeg, a hiteles személyek közössége, akkor a kohézió és a sokszínű gazdagság helyett könnyen a káosz lesz jellemző egy iskolára.

– Mi lehet ma a missziós küldetése egy katolikus iskolának?

– Egyrészt az, hogy bekerülhessenek olyan gyerekek is, akik eddig nem éltek az Egyház vonzáskörében, másrészt pedig az, hogy ebben a korban – most főként a gimnáziumról beszélek – természetes, hogy egy diák az egészséges személyiségfejlődés során (sokszor fájdalmas stációként) megkérdőjelezi mindazt, amit magával hoz otthonról. Nagyon komoly misszió, hogy megnyugtassuk az olykor magával is harcban álló kamaszembert: nem a világ vége, ha kérdései, kételyei vannak saját magával, családjával, akár Egyházával kapcsolatban; nem kell ettől megijedni. Fontos, hogy összekapaszkodjunk, és senkit ne hagyjunk elsodródni olyan messzire, ahonnan esetleg már nem tud visszatérni. Ez belső misszió. És persze van külső is, én például ennek veszem, ha elmegyünk sítáborba, és szállásadónk a konyhás nénivel egyetértve, mosolyogva jegyzi meg búcsúzóul, hogy ez a csoport sokkal fegyelmezettebb, kedvesebb és udvariasabb volt annál, mint amihez egyébként hozzászoktak. Szerencsére gyakran kapunk ilyen jellegű megerősítést.

– Egy alapvetően pluralista társadalomban, ahol mindent megkérdőjeleznek, természetes, szinte kötelező követelmény a dolgok relativizálása, mi lehet a nagyon határozott karakterrel, ideológiával rendelkező katolikus iskolának a feladata?

– Nagyon határozottan és egyértelműen kimondjuk: iskolánkban az oktatás másodlagos tevékenység. Provokatívnak hathat, de egy felvételi tájékoztatón is bátran kijelentem, hogy a gyerekek nem tanulni születtek, mint ahogy mi, felnőttek sem dolgozni születtünk. A helyzet sokkal inkább az, hogy megszülettünk, mert életre és táncba hívtak; s hogy van egy Istentől kapott küldetésünk az életben, amit érdemes felkutatnunk, felismernünk és beteljesítenünk. Ahhoz, hogy ez közelítőleg is megtörténhessen, ahhoz persze sokat kell tanulnunk és dolgoznunk. Az iskola azonban nem csupán azért van, hogy tanuljunk, annál is inkább, mert a mai világban már az iskolán kívül is nagyon könnyű ismereteket szerezni. A tanulás csak legfeljebb a második legfontosabb dolog. Az első, ami ennél sokkal fontosabb, hogy fölkészüljünk – nem is csupán az életre, hanem sokkal inkább – az örök életre! Erre kell készítenünk a diákjainkat. Ezért arra törekszünk, hogy mikor a ballagással a közös útszakasz véget ér, akkor a Jóistennel, magukkal és környezetükkel harmóniában élő fiatalokat indítsunk útnak.

– Az evangéliumi értékek miként jelennek meg a mindennapi tanításban, nevelésben?

– Kiemelkedő szerepe van ebben a tantestületnek. A fő kérdés az, hogy tanáraink mennyire tudják hitelesen képviselni ezeket az értékeket. Ha képtelenek vagyunk erre, akkor nincs sok értelme az egésznek, csak ellenszenvet, bizalmatlanságot váltunk ki az emberekből. E tekintetben, azt hiszem, jól állunk: tőlünk évek óta jellemzően csak szülési szabadságra mennek el tanárok. Nagyon stabil a tantestület, ki merem jelenteni, hogy akik itt tanítanak, kivétel nélkül életükben és meggyőződésükben hordozzák az evangéliumi értékeket. Jelenits tanár urat idézem, aki szerint nem azzal nevelünk, amit mondunk, hanem azzal, akik vagyunk. Ezt naponta megtapasztalom. Azt is látom, hogy sokszor már nem az a fontos, ami a tanórán hangzik el, sokkal fontosabb, hogy a szünetben hogyan beszél a tanár a gyerekkel – vagy nem is beszél, csak meghallgatja. Öregdiákjaink visszaemlékezéseikben iskolánk egyik legnagyobb értékének azt tartják, hogy itt a tanárok meglátták és meghallgatták őket, akár a tanórán kívül is. Az evangéliumi értékek tehát mindig személyes példa alapján sugároznak és öröklődnek.

– Amikor jöttünk felfelé a lépcsőn, láttuk, hogy a lépcsőfordulóban a kövön volt egy Biblia, mellette egy kis táblára írva „napi kínálat” gyanánt az aznapi evangélium, mellette két babzsák. Ez is egyfajta lehetőség a diákoknak, hogy az evangéliumon elmélkedjenek?

– Ez is az örömhír hirdetése, de nem erőltetett módon. A babzsákokra le lehet ülni, a napi evangéliumot el lehet olvasni. Utána meg lehet vitatni. Vannak, akik elolvassák, és olyanok is, akik csak beszélgetni vagy pihenni ülnek le. Ez sem baj. Ott üldögél a diák egy mécses mellett, a Bibliától fél méterre, Szent Gellért ereklyéjétől négy méterre. Biztos, hogy ez előbb-utóbb hat rá. Minden osztályban felállítottunk egy Biblia-tartó állványt is – nyilván nem olvassák folyamatosan a Szentírást, a lényeg, hogy ott legyen, és ha valaki késztetést érez, akkor beleolvashasson. Nagyon fontos, hogy mindezt kínáljuk a diákjainknak, de nem erőltetjük. A kamaszlét érzékeny időszak, okosnak kell lennünk. Hitünk kincseihez odahívni szabad csak valakit, küldeni nem küldhetünk oda senkit.

– Igazgató úr magyart tanít. Az iskola honlapján láttam egy olyan videót, amelyen játékos formában tart órát a szépirodalom fogalmáról. Mennyire jellemző ez a derű, játékos kedv a Szent Gellértre?

– Nagyon remélem, hogy ez az egyik legjellemzőbb sajátosságunk. A közoktatás egyik legnagyobb problémájának azt látom, hogy sokszor túl komolyan veszik magukat az iskolák. Be kell látnunk, hogy napjainkban egy iskola sok szempontból poros múzeum. Olyan ez, mint amikor az utálkozó-menekülő gyerek után szaladunk, kezünkben egy kanál spenóttal, bizonygatva, hogy nagyon jó ez, és hogy ő is biztosan nagyon szereti… De ő mindig gyorsabb lesz, mint mi, soha nem érjük utol. Fontos, hogy egy iskola ne vegye a kelleténél komolyabban magát, és lássa azt, hogy a hagyományos eszközökkel, ha semmi egyebet, csak tudást akar átadni, nem fogja elérni még a gyerekek ingerküszöbét sem. Ehhez kell önirónia, humor, és tisztában kell lenni a szerepekkel is, miszerint a tanár tanár, a diák pedig diák. Fontos megtartanunk ezeket a szerepeket. Emellett azonban nagyon fontos, hogy a szerepeink mögül tudjuk kikacsintani, összenevetni, és az egészet egy nagy közös játéknak felfogni. Hiszem, hogy odaföntről a Jóisten mosolyogva nézi közös játékunkat, ezért mi sem lehetünk komorak.

– Egy negyedszázados jubileum jó alkalom a számvetésre, de a jövőbe pillantásra is. Igazgatóként milyen tervei vannak?

– A tervek egy része infrastrukturális. Jövőre a jelenleg még a Gellérthegyi utca 7. alatt lévő általános iskola egy tágas, kifejezetten a számunkra átalakított és felújított épületbe költözik a közeli Kosciuszkó utcába. A munkálatok most zajlanak. A Krisztina téren működő gimnáziumra – bár az utóbbi két évben sok minden történt: tetőcsere, energetikai korszerűsítés, nyílászárók cseréje, homlokzati felújítás – ráfér egy belső felújítás. Mindez rengeteg munkával jár, mégis ez a könnyebb és látványosabb rész. A nehezebb kérdés, hogy hogyan tudjuk megőrizni azt a barátságos, nagyon családias légkört és szerénységet, ami régóta jellemzi iskolánkat, akkor, mikor egy patinás, de a mi igényeink szerint felújított épületbe költözünk át, és mikor egyre több jelentkező közül „válogathatunk”. Néhány éve még 3,9 volt a gimnáziumunkba bekerült gyerekek átlagainak átlaga, ma ez már 4,5. Ez óriási különbség. Éppen ezért józan önkontrollra lesz szükségünk a jövőben is. Miközben elmondhatatlan hálát érzek, amiért éppen ezt a 25 esztendőt adta nekünk, aközben erősen fohászkodom is a Jóistenhez, hogy tartson meg minket azon az izgalmasan tekervényes úton, melyet járva végül valóban Őhozzá találhatunk el.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír