Kopernikuszi fordulat – Huszár Attila diakónus a Lélekjelenlét podcastban

Istenbe vetett hite rendíthetetlen; megtapasztalta az engedelmesség gyümölcseit. Huszár Attila azt vallja: Isten akkor cselekszik általunk és velünk, ha mi szabad akaratunkból mondunk igent és átadjuk magunkat. 

– Sokak számára nagy változás volt 1989-ben, de az Ön életében magánemberként volt nagy fordulat. Mi történt?

– Egy kopernikuszi fordulat állt be az életemben. Januártól elkezdtem olvasni a Szentírást, és olyan hatással volt rám Isten szava, hogy teljesen megváltozott a véleményem Jézus Krisztusról. Elfogadtam, hogy Jézus Krisztus élt, és nagyon szerettem volna hinni, de nem voltam rá képes. Majd virágvasárnap a Barabás című filmben akkora hatással volt rám Jézus Krisztus szenvedése, hogy végigsírtam azt a részt. Éreztem, hogy értem is vállalta a szenvedést. A mozi után elkísértem Katicát – aki azóta már a feleségem – a templomi passiójátékra, ahol újra átéltem Jézus szenvedését.

Jelet kértem, hátha azáltal tudnék hinni. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy valaki nagyon-nagyon nagy szeretettel a vállamra teszi a kezét, és ebben az érintésben benne volt, hogy: úgy szeretlek, ahogy vagy, nincs semmi elvárásom.

Aznap este visszamentem a templomba – mert reméltem, Katica is ott lesz –, és a passió alatt azt éreztem, hazaérkeztem. Azóta igyekszem az életem minden napján viszonozni ezt a nagy szeretetet.

– Onnantól kezdve teljes mértékben át tudta adni önmagát?

– Elhatároztam, hogy így akarok élni. Legjobban az segített, hogy Isten szeretett, és én igyekeztem viszontszeretni. Akartam a jót, de sokszor tettem a rosszat, aztán elszégyelltem magam, mert ha Krisztushoz akarok tartozni, akkor úgy is kellene viselkednem. Katica sokat segített, elvezetett Krisztushoz, ma is fogja a kezem. Nem akarom, hogy nagyképűségnek hangozzon, de nekem már nem volt kétségem, hogy van-e Isten, vagy sem. Aki a vállamra tette a kezét, az bemutatkozott, és attól kezdve nincs kérdés. Nem hitem volt, hanem tudásom arról, hogy van Isten.

Pár évvel később a legjobb barátom, Zénó motorbalesetben meghalt – akkor egy hétig azért perlekedtem Istennel, végül csak csendben annyit súgott, hogy nem tudod, de fogadd el.

Mi nem látjuk, ahogy felülről szövi a szőnyeget az Úristen, mi alulról csak a bogokat, a csomókat látjuk, és nem a teljes képet. Ha bízunk benne, mondhatjuk azt: Uram, ezt nem értem, de tőled elfogadom. (...)

– Hogyan lehet megoldani napi szinten, hogy Csömörön él és Kerepesen szolgál?

– Mindig örömmel és szeretettel megyek Kerepesre, de nehéz döntés volt, mert senkit nem ismertem ott. Egy hétig vívódtam, és Jézus folyamatosan azt sugallta, hogy „engedelmesség. Fogadd el, és meglátod, mi lesz ebből.” Azt mondtam, hogy ha Jézus hív erre, akkor majd meglátjuk és ha nagyobb gyümölcse lesz, mint amit elképzelek, akkor ő akarja így. Alázattal ezt meg lehet tenni. (...)

– Lelkigyakorlatokat is szervez, tapasztalatai szerint milyen igény van ezekre?

– Nagy igény van a lelkigyakorlatokra. A cursillo egész életemre hatással van, most is a cursillós mozgalomban dolgozom. A csendes, szemlélődő ima szintén nagyon fontos.

Naponta, kétnaponta az embernek időt kell szánnia Istenre, ami csak Istené, amikor nem én beszélek, nem cselekszem, csak csendesen vagyok, és hagyom, hogy szeressen az Isten. Lehet, hogy nem érzek semmit, de a gyümölcsei nagyon fontosak.

Azt tapasztaltam, hogy a Szentlélek-szeminárium kilenc hete, ami mindennapra ad egy negyedórás szemlélődést, sokaknak segít begyakorolni, hogy keljen föl negyed, fél órával hamarabb, vagy este feküdjön le egy kicsit később, de szánjon időt a Szentírással való foglalkozásra, elcsendesedésre az Isten jelenlétében. Sok esetben hív az Isten valamire, és ha már több dolgot csinál az ember, akkor még egy újabbat nehezebben vállal fel. A lelkivezetőmtől tanult öt szempont szerint megvizsgáltam, tartsunk-e a plébánián szemlélődő imaórát. Az első szempont, hogy a Szentírással összhangban van-e; a második: a tanítással, a tanítóhivatallal, szent hagyománnyal összhangban van-e; a harmadik: a plébános beleegyezik-e; a negyedik: ez az én dicsőségem, az én sikerem lesz, vagy azt remélem, Krisztusé; az ötödik pedig, hogy megvalósítható-e szeretettel. Minden stimmelt. Azt mondtam Jézusnak, csak akkor kezdem el ezt a pluszfeladatot, ha a közösségből legalább ketten kérik. Azon a héten hárman kérték, hogy tartsunk szemlélődést, és már négy éve annak, hogy kéthetente megtartjuk.

– Az öt felsorolt kritérium közül a negyedik a legnehezebb, hogy ne a saját, hanem az Úr dicsőségére legyen. Ezt hogyan lehet feldolgozni?

– Sokszor baj közösségekben, hogy valakit megszólít az Úr valamire, és aztán ragaszkodik hozzá, hogy ő csinálja, ő mondja meg, mikor, hogyan legyen.

Fontos, hogy naponta ajánljam föl magamat Krisztusnak. Keljek fel így: „Uram, Jézus, köszönöm a mai napot. Te cselekedj általam.”

Nekem ez nem nagyon megy, de igyekszem minden pillanatban megkérdezni Jézustól, mi a szándéka, hogy mindenkor és mindig ő cselekedjen általam. Ez a cél. Pál Feri ezt nagyon jól megfogalmazta: Siker az, amikor neked tapsolnak; dicsőség az, amikor fönt tapsolnak Jézusnak. Aki már tudja a kettő közötti különbséget, azt nem érdekli, hogy neki tapsolnak-e, vagy sem. (...) Több mint hét hónapig szoktattam magam, hogy reggelente első gondolatom Jézus legyen. Kitettem egy ikont az ágyammal szemben, ha fölébredek, rá gondoljak. Még így sem ment mindennap. Az önnevelés nagyon fontos. Kitűzök egy jó célt, nem érzelemmel, hanem értelemmel, és igyekszem megtenni szeretetem jeléül. (...) Ha majd odafönt megkérdezik, mit tettem, nem sok büszkélkedni valóm lesz, de abban reménykedem, hogy Jézus mellém áll, megint a vállamra teszi a kezét, és azt mondja: „Atyám, én ismerem őt, jó barátom, engedjük be.”

A beszélgetés teljes terjedelmében ITT olvasható. 

Az adás elérhető a Spotify felületén is.

Forrás és fotó: Váci Egyházmegye

Magyar Kurír