Leó pápa homíliája Malabóban: Az Úr társaságában problémáink nem szűnnek meg, de megvilágosodnak

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk.

Kedves testvéreim!

Mindenekelőtt szeretettel köszöntöm a malabói részegyházat és annak pásztorát, ugyanakkor őszinte részvétemet fejezem ki az egész főegyházmegye közösségének, a paptestvéreknek és a hozzátartozóknak, Fortunato Nsue Esono általános helynök néhány nappal ezelőtti elhunyta miatt, akiről megemlékezünk ebben az eucharisztiában. Kérlek benneteket, hogy ezt a fájdalmas időszakot a hit lelkületével éljétek meg, és bízom abban, hogy – elhamarkodott kijelentések és következtetések nélkül – teljesen tisztázódnak majd halálának körülményei.

Az imént hallott szentírási szakasz kérdéseket intéz hozzánk. Azt kérdezi, tudjuk-e olvasni és hogyan tudjuk olvasni azokat a bibliai szövegeket, amelyek ma mindannyiunkhoz szóltak. Ez a meghívás egyszerre komoly és gondviselésszerű, mert arra készít fel bennünket, hogy együtt olvassuk a történelem könyvét, vagyis életünk lapjait, melyeket Isten ma is bölcsességével inspirál.

Fülöp diakónus egy vándorhoz szegődik, aki Jeruzsálemből éppen Afrikába tér vissza, és megkérdezi tőle: „Érted-e, amit olvasol?” (ApCsel 8,30). Ez a zarándok, Etiópia királynőjének egyik eunuchja, a kincstárnok, azonnal alázatos bölcsességgel válaszol: „Hogyan érthetném, hacsak valaki meg nem magyarázza?” (ApCsel 8,31). Kérdése így nemcsak utalás az igazság igényére, hanem a nyitottságát is kifejezi. Figyeljük meg, pontosan ki beszél:

egy olyan ember, aki gazdag, mint a hazája, mégis rabszolga. A kincsek, melyeket kezel, nem a sajátjai: a fáradozás az övé, amellyel mások javát szolgálja.

Ez az ember értelmes és művelt, amit munkájában és imádságában is megmutat, de nem teljesen szabad. Ez az állapot fájdalmasan bele van vésve a testébe: ő ugyanis eunuch. Nem képes életet nemzeni: minden életereje egy olyan hatalom szolgálatában áll, amely ellenőrzi és uralma alatt tartja.

Éppen miközben hazájába, Afrikába tér vissza, mely számára a szolgaság helyévé vált, az evangélium hirdetése szabaddá teszi. Isten szava, melyet kezében tart, meglepő gyümölcsöt hoz az életében: amikor találkozik Fülöppel, a megfeszített és feltámadt Krisztus tanújával, az eunuch nemcsak a Biblia olvasója lesz, vagyis külső szemlélője, hanem egy olyan történet főszereplője, amely bevonja őt, mert éppen őrá vonatkozik. A szent szöveg megszólítja, és felébreszti benne az igazság keresését.

Így lép be ez az afrikai férfi a Szentírásba, mely vendégszerető minden olvasó felé, aki meg akarja érteni Isten szavát. Belép az üdvösség történetébe, mely nyitott minden férfi és nő felé, különösen az elnyomottak, a kirekesztettek és az utolsók felé.

Az írott szöveghez most a megélt cselekedet kapcsolódik: a keresztség felvételével ő már nem idegen, hanem Isten fia, a hitben testvérünk. Ez a rabszolga és utód nélküli ember új és szabad életre születik újjá az Úr Jézus nevében: az ő megváltásáról beszélünk ma mi is, éppen miközben a Szentírást olvassuk!

Hozzá hasonlóan mi is a keresztség által lettünk kereszténnyé, ugyanazt a világosságot, vagyis ugyanazt a hitet örökölve, hogy Isten szavát olvassuk, hogy elmélkedjünk a próféciákon, imádkozzuk a zsoltárokat, tanulmányozzuk a törvényt és hirdessük az evangéliumot életünkkel. A bibliai szövegek ugyanis a hitben tárják fel valódi értelmüket, mert a hitben íródtak és hagyományozódtak át egészen máig: ezért olvasásuk mindig személyes és mindig egyházi cselekedet, nem pedig magányos vagy pusztán szakmai gyakorlat.

Együtt olvassuk a Szentírást mint az Egyház közös kincsét, a Szentlélek vezetésével, aki ihlette annak megfogalmazását, és az apostoli hagyomány segítségével, amely megőrizte és az egész földön elterjesztette. Ahogyan az eunuch kéri, mi is egy olyan vezető segítségével érthetjük meg Isten szavát, aki kísér bennünket a hit útján, amilyen Fülöp diakónus volt, aki „akkor beszélni kezdett, és az írásnak ebből a részletéből kiindulva hirdette neki Jézust” (ApCsel 8,35).

Az afrikai vándor egy próféciát olvasott, mely akkor számára teljesedett be, ahogyan ma számunkra is beteljesedik: a szenvedő szolga, akiről Izajás próféta beszél (vö. Iz 53,7–8), nem más, mint Jézus, aki szenvedése, halála és feltámadása által megvált bennünket a bűntől és a haláltól. Ő a megtestesült Ige, akiben minden isteni szó beteljesedik: feltárja annak eredeti szándékát, teljes értelmét és végső célját.

Amint Krisztus mondja: „Csak aki Istentől való, az látta az Atyát” (Jn 6,46). A Fiúban maga az Atya mutatja meg dicsőségét: Isten láthatóvá, hallhatóvá, tapinthatóvá teszi magát. Jézusnak, a Megváltónak a cselekedetei által Isten beteljesíti azt, amit kezdettől fogva tesz: életet ad. Megteremti a világot, megváltja, és örökké szereti. Jézus azokat, akik hallgatják, ennek az állandó gondviselésnek egy jelére emlékezteti: „Atyáitok mannát ettek a pusztában” (Jn 6,49). Ezzel a kivonulás tapasztalatára utal: a rabszolgaságból való szabadulás útjára, mely azonban negyven éven át tartó fárasztó vándorlássá vált, mert a nép nem hitt az Úr ígéretének, sőt visszasírta Egyiptomot (vö. Kiv 16,3). A fáraó igája alatt ugyanis a nép a föld termését ette; Isten azonban a pusztába vezeti őket, ahol kenyeret csak az ő gondviseléséből kaphatnak. A manna tehát próbatétel, áldás és ígéret, amelyet Jézus jön beteljesíteni.

Ezt a régi jelet most az új és örök szövetség szentsége követi: az Eucharisztia, az a kenyér, amelyet az szentel meg, aki a mennyből szállt alá, hogy táplálékunkká legyen. Akik mannát ettek, „meghaltak” (Jn 6,49), de aki ezt a kenyeret eszi, örökké él (vö. Jn 6,51), mert Krisztus él! Ő a Feltámadott, és ma is életét adja mindannyiunkért.

A végső exoduson – Jézus húsvétján – keresztül minden nép megszabadul a rossz rabságából.

Miközben ezt a megszabadító-üdvözítő eseményt ünnepeljük, az Úr döntő fontosságú választásra hív bennünket: „Aki hisz, annak örök élete van” (Jn 6,47). Jézusban meglepő lehetőséget kapunk: Isten önmagát adja értünk. Bízom-e abban, hogy az ő szeretete erősebb az én halálomnál? Amikor úgy döntünk, hogy hiszünk neki, mindegyikünk választ a biztos kétségbeesés és az Isten által lehetővé tett remény között. Ekkor az életre és igazságosságra irányuló éhezésünk Jézus szavában talál megelégítő választ: „A kenyér, amelyet adni fogok, az én testem a világ életéért” (Jn 6,51).

Köszönjük, Urunk! Dicsérünk és áldunk téged, mert azt akartad, hogy számunkra Eucharisztia légy, az örök élet kenyere, hogy mi örökké élhessünk. Kedves testvéreim, éppen most, miközben az üdvösségnek ezt a szentségét ünnepeljük, örömmel kiálthatjuk: „Krisztus számunkra minden!” Őbenne megtaláljuk életünk értelmét és teljességét: „Ha igazságtalanságtól szenvedsz, ő az igazságosság; ha segítségre van szükséged, ő az erő; ha félsz a haláltól, ő az élet; ha a mennyre vágysz, ő az út; ha sötétségben vagy, ő a világosság” (Szent Ambrus: De virginitate [A szüzességről], 16, 99).

Az Úr társaságában problémáink nem szűnnek meg, de megvilágosodnak: ahogyan minden kereszt megváltást nyer Jézusban, úgy élettörténetünk is értelmet nyer az evangéliumban.

Ezért ma mindegyikünk elmondhatja: „Áldott legyen az Isten, aki nem vetette el imámat, és nem vonta meg tőlem irgalmát” (Zsolt 66,20).

Ő elsőként szeret bennünket, mindig: az ő szava számunkra evangélium, és nincs ennél jobb hír, amelyet hirdethetnénk a világban.

Ez az evangéliumhirdetés mindannyiunkat bevon, keresztségünknél fogva, mely a testvériség szentsége, a bocsánat fürdője és a remény forrása. Tanúságtételünk által az üdvösség hirdetése cselekedetté válik, szolgálattá válik, megbocsátássá válik: egyszóval Egyházzá válik!

Amint Ferenc pápa tanította: valóban „az evangélium öröme betölti azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 1). Ugyanakkor, amikor megosztjuk ezt az örömet, még inkább érzékeljük, mennyire veszélyes „az individualista szomorúság, mely a kényelmes és kapzsi szívből, a felszínes élvezetek beteges kereséséből, az elszigetelt lelkiismeretből fakad.

Amikor az egyén benső élete bezárkózik a saját érdekeibe, akkor nem marad hely mások számára, többé nem jöhetnek be a szegények, többé nem hallja Isten hangját, nem örül szeretete édes örömének” (uo., 2).

Az ilyen bezárkózások elkerülésére éppen az Úr szeretete támogatja elköteleződésünket, különösen az igazságosság és a szolidaritás szolgálatában.

Ezért bátorítlak benneteket, az Egyenlítői-Guineában élő egyházat, hogy örömmel folytassátok Jézus első tanítványainak küldetését. Az evangéliumot együtt olvasva legyetek az evangélium olyan lelkes hirdetői, mint amilyen Fülöp diakónus volt. Az eucharisztiát együtt ünnepelve életetekkel tegyetek tanúságot az üdvözítő hitről, hogy Isten szava jó kenyérré váljon mindenki számára!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír